Avassuk szentté Philip K. Dicket, oké? | Izing Róbert Philip K. Dickről

Posted on 2011. november 11. péntek Szerző:

1


Írta: Izing Róbert

Philip K. Dick

Philip K. Dick

Avassuk szentté Philip K. Dicket, oké? Amikor 2003-ban egy könyvesboltban állva találkoztam Az ember a Fellegvárbannal, egy egészen határozott gondolat fogalmazódott meg bennem.
Akkoriban egy kulturális tévéműsor szerkesztőjeként dolgoztam, és azonnal felkutattam ezt az általam nem ismert kiadót, és be is hívtam őket egy interjúra a stúdiónkba, hogy így jelezzem elismerésemet az általam forradalminak tartott tett iránt, és egyúttal felhívjam – valószínűleg csekély számú – nézőink figyelmét erre a nagyszerű, történelmi eseményre. (Abba most nem is megyek bele, hogy egy 10-es skálán mennyire vagy őrült, hogy azt hidd, hogy 2003-ban, Magyarországon jó ötlet kiadni egy PKD-regényt. 8? 9?)

Bár próbálom sztoikus nyugalommal vagy buddhista szerzeteseket idéző távolságtartással szemlélni ezt a valóságnak nevezett dolgot, ahogy sokunk, úgy én sem vagyok maradéktalanul elégedett a bennünket körülvevő világgal. Ha forró olajba hempergetnek és közben fiatal kortárs költők verseit olvassák fel, akkor sem tudnám megmondani, hogy miért, de az Ember a Fellegvárban borítóját bámulva (ami számomra „a” Dick-regény) határozottan úgy éreztem, hogy a körülöttem lévő világ egy árnyalatnyival elviselhetőbb lett. (Lehet, hogy ez olyan, mint Dicknél az apja gázmaszkja vagy a Beatles-dal, csak fordítva.)

Ez az érzés ugyan halványult bennem az évek során, de minden egyes alkalommal, amikor egy Dick-regény magyar megjelenéséről értesülök, az ismétlődő, biztonságot nyújtó dolgok láttán érzett megkönnyebbülés fut át rajtam: huh, egy újabb Dick-regény. Akkor a világ talán még sincs elb*va teljesen.

Ha, mondjuk, 2050-ben valaki antológiát készít majd a rendszerváltás utáni Magyarország könyvkiadásáról, és az Agave Könyvek szócikkhez jut, akkor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy minden bizonnyal úgy fog róla megemlékezni, mint a kiadóról, amelyhez Philip K. Dick életművének hazai megjelentetése fűződik. Magam is tisztában vagyok vele, hogy az Agave repertoárja ennél színesebb, hiszen akad itt egy halom Saylor, Block, és le Carré – ráadásul ki tudja, hogy mi minden jön még 2050-ig –, de meggyőződésem, hogy 2050-ből vagy 2100-ból vagy egy párhuzamos univerzumból átpillantva a PKD művek kiadásának jelentősége mellett minden egyéb háttérbe szorul majd.

A vicces az egészben az, hogy a közös munka sem írta felül ezt a viszonyt: az Agave nem az a kiadó, amelyik megjelentette a Támadást, (pedig egy könyvnek elméletileg fontos dolognak kell lennie egy ember életében) hanem az, ami korábban is volt: ők a Philip K. Dick-banda.

Ha egy pohár sör mellett valaki komoly beszélgetésbe szeretne bonyolódni velem Dickről, akkor, azt hiszem, meglepődne. Van egy csomó téma, amiről órákig tudnék beszélni. Bizonyos klasszikus filmekről, Monty Pythonról, a Queens Park Rangers-ről vagy Tibetről biztosan képes lennék újat mondani, de ha Dickről kérdezne valaki, akkor lefagynék, és csak olyanokat tudnék kinyögni nagy szünetekkel, hogy: Dick a legnagyobb… Hatalmas.

Pilip K. Dick

Szóval nem vagyok szakértő, de ha alkalomadtán, valami elvetemült hangulatban az a furcsa érzésem támad, hogy egy könyv szent tárgy, akkor ahhoz Philip K. Dicknek biztosan köze van. Tudom, hogy a science fiction nem vele kezdődött el, és bizonyára maga a művész is kikérne magának egy ilyen megállapítást, és én is tudom, hogy teljesen hibás és igazságtalan a megközelítésem, de valamiért úgy alakult, hogy az egész tudományos-fantasztikus irodalmat (na jó: azt a megdöbbentően vékony szeletet, amit ismerek belőle) rajta keresztül nézem. Ha van olyan, hogy valaki határozottan nem hardcore SF rajongó, de közben PKD addikt, akkor én ebbe a csoportba tartozom.

Ami Dick jelentőségének elemzését illeti: nem fogom megszorítani Lawrence Sutint. (A nevével fémjelzett biográfia egyébként kötelező olvasmány.) Fogalmam sincs, hogy mi az a rejtélyes valami, amivel megfogott, nem is nagyon szeretném boncolgatni. (A tapasztalat azt mutatja, hogy vannak dolgok, amiket jobb, ha nem piszkál az ember.) Az biztos, hogy ha úgy igazán belegondolok a Pisze Pat játékba, akkor úgy érzem magam, mint a Truman Show főszereplője (amit – jelentsük ki bátran – Dicktől loptak), amikor észrevette, hogy a körülötte lévő világ nem más, mint egy meglehetősen sietve összeeszkábált díszlet.

A Kamera által homályosan című regényben található ember nagyságú hasislényen („– Van elvámolnivalója? – Nincs.”) napokig röhögtem, és még sorolhatnám. Közben az is igaz, hogy nem tudok mindent befogadni, ami Dick. Ott van például a Valis, amihez X év elteltével sem tudtam hozzányúlni – talán még öregednem kell pár évet. Akad egy dolog, amit viszont megváltoztatnék a magyar kiadás kapcsán, és az Dick portréja az életrajza mellett. Azt sokkal jobban bírom, amit a harmadik felesége, Anne Dick készített róla. Egy nagy, álmos macska van az író kezében, és úgy tűnik, mintha a fotós egy olyan ritka pillanatot kapott volna el, amikor a művész éppen békében volt a világgal. Azzal is, ami ott és akkor körülvette, meg a párhuzamos világokkal is.

Egy brooklyni experimentális rockbanda éppen 2011-ben jelentkezett egy „Avassuk szentté Philip K. Dick-et, oké?” című dallal. Nem állítom, hogy nagy rajongója leszek a zenéjüknek, de a címben megjelölt kezdeményezéssel maximálisan egyetértek.

Oké?

A cikket az Agave Könyvektől kaptuk. Izing Róbert a Támadás az űrből! című könyv szerzője.