A színház a politika tárgya, a politika a színház témája | Színház és diktatúra a 20. században

Írta: Tóth Zsuzsanna

Sokkal inkább kézikönyvként, mintsem esti időtöltésként kell, lehet olvasni, használni ezt a kötetet. Rengeteg adat, név, felmérhetetlenül gazdag hivatkozási háttér áll benne, mögötte. A különféle stílusú, szemléletű – hadd ne mondjam: életkorú és hátterű – szerzők mindegyike egyforma odafigyeléssel, izgalommal szembesítette a színházat a különböző diktatúrákkal. Nem könnyű olvasmány. Ennek dacára nagy élmény.
Ahogy az egyik szerző, Gerold László írja –„a kiváló lengyel Shakespeare-értelmező, Jan Kott szerint dráma és színház vonatkozásában nehéz eldönteni, mi tekinthető politikainak, s mi nem. Ezzel szemben a politikai színház monográfusa, Siegfried Melchinger szerint kezdetektől fogva a színház a politika tárgya, akként, ahogy a politika is a színház témája.”

Hogyan viselkedett a színház – pontosabban a színházi alkotók, valamint a nézőkkel alkotott reflektív viszony – az elnyomások, az „egy-akarat” időszakai alatt? Miként fogadta el a színház a cenzúrát, a diktátumokat, a kirekesztést és elhallgattatást, a mellőzöttséget, s olykor hol ment még messzebb, önként hajtva fejét az feltételezett igények igájába, csak azért, hogy sikeres legyen? Számomra különös, bár nyilván nem teljesen újszerű felismerést adott a könyv. A világ ismétli önmagát, s a világhoz viszonyulva a színház csupán tükrözi az adott kort – elvárásokkal, parancsokkal, ellenállásokkal, passzivitással – s ezek bizony mindig egyaránt jellemzik az alkotót és a befogadót is, vagyis a közeget, amiben élnek.

A kötet bevezetőjében Lengyel György szerkesztő – számos nagyszerű színházi mű, köztük a XX. század magyar színházi kultúrájában részt vevők számára megkerülhetetlen kötet, a Színház ma szerzője, rendező, színházak művészeti vezetője, a SZFE oktatója (számomra külön öröm, hogy volt szerencsém hallgatójának lenni) – azt írja: „Erőszakkal teli modern világ… A 20. század során a színház számos országában gyakran évtizedeken át kénytelen volt az Óriások birodalmában játszani. Az ilyen birodalmak pedig »egyre jobban kiszolgáltatták magukat önnön struktúráiknak.« Az ilyen, Óriások vezérelte államokban az igazság kimondása lehetetlen – az Óriások elutasítják az igazságot, éppúgy, mint a költészetet, a művészeteket”. (Lengyel itt Pirandellónak A hegyek óriásai című drámai mítoszára utal.)

Ezzel a megállapítással kissé szemben áll a sztálinizmus színházáról szóló, Kiss Ilona által írott tanulmány mottója: „A vers jó. A regény még jobb. De leginkább színdarabokra van szükségünk.” (Sztálin, 1932) Ennek értelmében ugyanis a diktátorok, diktatúrák nem magát a művészetet utasítják el, de mindenképpen valami mást várnak – propaganda célokra megfelelő, ideológiai igazolást tartalmazó, semmiféleképpen nem a művészi szabadságot hirdető alkotásokat, legyenek azok a művészet bármely területéről valók. Célirányos mákonyként használható produktumokat vártak.

Tanulságos, amint az írások az egyes országok színházi kultúráját és a diktatúrákkal való szembenállását vagy éppen hozzá való idomulását vizsgálják. A németek – Győri László kiváló tanulmányában – a köztudatban élő, elfogadott »német néplélekre« jellemző módon reagáltak; mintegy buzgón elfogadták a cenzúra s a hivatalok meglétét, a korlátozásokat, s nem is csak megfelelni igyekeztek. Némileg leegyszerűsítve a helyzetet, kitermelték a kívánalmaknak megfelelő új struktúrákat, színházi formákat, a hatalmas terek impozáns cirkuszait. Már csak az összehasonlítás élvezetéért említjük, hogy ugyanilyen intézkedések és célkitűzések teljesen más hatást gyakoroltak például az olaszokra (lásd Török Tamara írását az olasz színház és a fasizmus kapcsolatáról), vagy éppen a franciákra (akiknek a megszállás alatti korszakáról Lakos Anna ad látleletet).

Kifejezetten izgalmas, ahogyan a különböző színházi struktúrák, a színház és a közönség viszonya kirajzolódik az írásokból… Profán a viszonyítás, de olyan, mint amikor egy történetet több szemszögből nézve mesélnek el – ugyanazt látjuk-halljuk, mégis más és más aspektusú igazságok billentgetik a mérleg nyelvét, árnyalják a megértés folyamatát. A kérdés, valahogyan igazolhatóak-e a Pétain marsallnak (Sztálin „atyuskának” és Rákosi „apánknak”) kötelezően írandó levelek – s az a fajta mámor, amivel Párizs felejteni vágyta a megszállást, vagy ahogyan a szovjet színház belevetette magát a cselekvő, pozitív hős mítoszába; vagy inkább a norvégiai sötét hatalom elleni harc a helyes magatartás? Hogyan viszonyult a magyar színház a különböző parancsuralmi helyzetekhez – vagy éppen az észt, az amerikai és természetesen az igazán érintett szovjet színház – amely az eszmék hatására majdhogynem a szeretve fogadta el a parancsuralmat? Hogyan terjesztette a függetlenség eszméjét a lengyel színház, mit tettek és tehettek a diktatúrák packázásai ellen a közép-európai színházak? Megannyi izgalmas és köztük sok máig megválaszolatlan kérdés.

A szembenézés a múlttal a színházi emberek számára is kötelező – nehéz – feladat.
A kötetben fellelhető írások többnyire azokat az egyéni alkotói polémiákat is igyekeznek kiragadni, amellyel neves, esztétikai értelemben kimagaslóan nagyot alkotók vívódtak, s amelyek közül nem egy még a múlt század végén is foglalkoztatta a színházi világot. Ahogy a diktatúrák arca mást s mást mutatott, a rá adott reakció is sok variációt nyújtott. A korai totalitárius rendszerektől egészen a szovjeturalom lazább, mégis fojtó légköréig sokféle az elnyomás megjelenési formája, technikája, az általuk okozott kár, és a létrejött eredmények is változatosak. Érdemes figyelmesen elolvasni Zsámbéki Gábor ajánló sorait, amely a kötet egyik fő tanulságaként azt ragadja meg, hogy „A hatalom keménykedik, megfélemlít, büntet, lecsap. Rövidtávon győz. A színház sebeket szerez, aztán odébb táncol, vihog és elénekli a dalát.”

Lengyel György szerkesztő – aki alkotóként, az amerikai színházzal, illetve annak sötétebb korszakával foglalkozó rész szerzőjeként is jelen van a kötetben – gondosan ügyelt arra, hogy ne megfellebbezhetetlen stílusú írásokat gyűjtsön össze, hanem gondolkodó, a problémára és az arra adandó lehetséges válaszok tartalmi igazságaira figyelmezőket. Hogy a mondatok ne ítéletként – hanem egy vizsgálódás rész-igazságaként hangozzanak el. Csak ennek fényében lehet elfogadni a többek számára valaha másként tanult színháztörténeti portrék módosulásait, például a moszkvai Művész Színház bizony-bizony mítosz-tépkedő jellemzését. A könyv kitekintést ad olyan színházakra is, amelyek korábban, a szovjet érában létezve alig kaptak lehetőséget saját nemzeti színházuk megteremtésére, például az észt, lett vagy litván, amelyekről így általában jóval kevesebb ismerettel bírunk. Szerencse, hogy az utolsó húsz évben ezek a színházi világok is ismertekké váltak – szerencse, mert nagyszerűek!

Apropó, ismeretek. A könyv valójában azok számára jelent igazán érdekes olvasmányt, akiknek már vannak szakmai – főként színháztörténeti – ismereteik, vagy éppen most foglalkoznak a színháztudománnyal. De annak is izgalmas lehet, aki a kultúrtörténettel általában foglalkozik, az iránt érdeklődik. Hasznos és felettébb szükséges azok számára, akik az előző érában szerezték alapismereteiket, s azóta nem foglalkoztak intenzíven a színháztörténettel – hiszen a kötet tanulmányai éppen a közelmúlt diktatúrái által kialakított, rögzült képet árnyalják.

Nyilvánvalóan nagy érdeklődéssel olvastam azokat a fejezetet, amelyek a szívemhez közel álló, s talán általánosan is kicsit jobban ismert színházi világokkal, alkotókkal foglalkoztak, de kifejezetten tanulságos volt a környező országok magyar aspektusú színház–hatalom viszonyának elemzése, s nem utolsósorban a magyar parancsuralmi rendszerekben élő színházakról szóló fejezet. Nálunk, a 20. században, különösen annak első felében, szinte valamennyi társadalmi rétegben erős volt a színház hatása, közvélemény-formáló erőnek számított, mint ahogy Gajdó Tamás is írja: „A színházi előadásokról beszéltek az emberek, az operettek dalait énekelték, a kabaréban szabadon politizálhattak is.” Talán ennek is köszönhető, hogy társadalomformáló erőt tulajdonítottak neki. (Csak megjegyzem, hogy nevelő hatásában is sokáig hittek-bíztak, s bár ma már koránt sincs így, a jó színház személyiségformáló ereje meggyőződésem szerint létezik.)

S hogy miképp viszonyult a magyar színház a totalitárius hatalmakhoz? Milyen válaszokat és kiskapukat találtak az alkotók, illetve milyen hatással volt az elnyomás, a rendeletek és elvárások tömege a hivatásos színházakra, s a kimagasló egyéniségekre (akik közül többen beolvadtak, együttműködtek, sőt! – míg mások éppen az ellenállás miatt lettek üldözöttek) – nos, erről is olvashatunk a könyvben.

Reméltem, hogy erről kissé bővebben ír majd szerzőnk – sőt, arról is, hogyan született meg a múlt század hatvanas éveiben, a puhuló diktatúra korában a nem hivatásos „háttér” színház, amely aztán megtermékenyítően hatott színházművészetünk egészének fejlődésére –, de ez elmaradt. Tanulmánya így is rendkívül fontos.

Mint ahogy a könyv egésze az. (Elnézést kérek azoktól, kiket most név szerint nem említettem.) Legszívesebben azt mondanám, hogy kötelező jelleggel kell használni a már meglévő színháztörténeti kézikönyvek 20. századi fejezeteinek kiegészítéseként – ha ez nem lenne kicsit diktatórikus kijelentés.

A könyv fülszövege

Lengyel György (szerk.): Színház és diktatúra a 20. században

Corvina Kiadó, 2011