Henry és Clare | Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Posted on 2011. november 9. szerda Szerző:

0


Írta: Novics János

Audrey Niffenegger: Az időutazó feleségeNem győzöm hangsúlyozni, hogy a filmváltozat, önmagában, soha nem fogja átadni az eredeti történet teljességét. Aki csak a filmváltozatot látta vagy nézi meg, soha nem fogja megtudni, hogy valójában milyen tartományai vannak a történetnek. Sőt az eredeti történet töredékét sem ismerheti meg. A filmváltozat talán egytizedét tartalmazza annak, ami a regényben van, szentimentális formában, a regény kulcsjeleneteinek felduzzasztásával.

Valamikor 2003-ban megjelent egy könyv, bizonyos Audrey Niffenegger amerikai írónő tollából. Könyvsiker lett, igazi bestseller, rengeteg nyelvre lefordították. Mivel alapvetően romantikus történet, a célközönséghez szabták a marketinget, főleg miután film is készült belőle. Tehát aki ránéz erre a könyvre, arra gondolhat, hogy lektűr. Engem azonban nem sikerült átverni.

A helyzet ugyanis az, hogy Az időutazó felesége nagyszerű regény. Szórakoztató, könnyed, ugyanakkor okosan megírt olvasmány, és Gálvölgyi Judit fordítása is jól működik. Találtam ugyan néhol számomra kevésbé jónak tűnő megoldásokat a szövegben, de azt nem tudom, hogy ez az átültetés vagy az eredeti regény hibája. Bárhogy is van, a könyv jó. Akinek előítéletei volnának, nagy veszteség éri. És aki csupán a filmet nézi meg, azt hiszem, ő a legnagyobb bolond, mert sohasem fogja megtudni, mit rejt magában ez a történet.

Adott egy férfi, Henry, és egy nő, Clare. A történet az ő szerelmükről szól, a regény kettejük naplószerű feljegyzéseinek gyűjteménye. Egy probléma van csak, hogy Henry időutazó. Ha ezt a kifejezést halljuk, hajlamosak vagyunk fantasztikus történetekre gondolni. Látszólag itt sem működik másként a dolog. Első ránézésre csak két mozzanat teszi különössé az időutazás történetét: nincs időgép és Henry nem képes szabályozni az utazásait, hanem váratlan pillanatokban tűnik el hirtelen és jelenik meg egy másik időben. De nem a középkorban vagy a távoli jövőben, hanem leginkább élete korábbi és későbbi eseményeinek különböző pillanataiban, többnyire azokon a helyszíneken, ahol valaha már megfordult vagy később megfordul majd.

Henry időutazása tehát inkább egyfajta különös betegség, ő egy genetikai hiba miatt alkalmas az időutazásra, és utazásai tudatának működésével állnak kapcsolatban. Mindez áldás és átok is egyszerre. Sohasem tudhatja, mikor kerül át egy másik időbe, azt sem, hogy hová jut éppen, és nem is képes befolyásolni az eseményeket. Csak a testét viszi magával, ezért minden alkalommal, amikor egy másik időben ocsúdik fel, ruhát kell szereznie, közben rendkívül éhes, kávéra vágyik, mert kimerült és táplálékra, energiára van szüksége.

Az időutazó felesége - moziplakátIdőutazásának fő motívuma a felesége, a feleségéhez fűződő szerelme. Van egy origója a kapcsolatuknak, amikor megismerkednek, de Henry később több alkalommal visszatér Clare múltjába és Clare pontosan tudja, még mielőtt találkoznak, hogy ők összejönnek. Mindez jópofa és romantikus történetnek hangzik és végeredményben az is. Ám ez a könyvnek csak egy rétege.
Nem véletlen, hogy Henry könyvtáros – máris megkapjuk az első jelzést: egy szöveggel van dolgunk, mi is csupán egy könyvet tartunk a kezünkben. Nem véletlen, hogy hatéves gyermek, amikor édesanyja meghal autóbalesetben, amelynek ő is közvetlen részese, ahogy nem véletlen az sem, hogy éppen ekkor teszi az első időutazását. Henry traumája az anya elvesztése: már ezen a ponton gyanítható, hogy itt nem egészen csak egy romantikus történettel van dolgunk, hanem többértelmű motívumokban gazdag regénnyel, amely az emberi tudat és tudattalan működésével áll összefüggésben. Ahogy persze az sem véletlen, hogy Clare kislányként az erdő mellett, egy tisztáson találkozik először az idősebb Henryvel, aki a jövőből tér vissza szerelméhez. Ez a tisztás az édenkert megtestesülése a könyvben, amely egyben az elmúlás kulisszája is lesz – nagyszerűen összeköti a szerző az életet és halált ezen a helyszínen.

Még sorolhatnám, hogy mi minden nem véletlen ebben a könyvben. Audrey Niffenegger egy tökéletesen átgondolt univerzumot alkotott az emberi tudat ábrázolásához, amely sohasem csak a jelenben létezik, hanem önkéntelenül visszatér a múltba és a jövőbe is bepillant. Ez a különös, folyamatos oszcilláció, a múlt, a jelen és a jövő között egy alaposan megszerkesztett regénystruktúrában ölt testet, ahol minden mozzanatnak komoly súlya van, hiszen minden cselekményelem, szereplő vagy mondat valamilyen módon egy másik időben újra és újra felbukkan.

Az időutazó felesége lényegében a csoda megmutatása. Életünk millió fájdalmas és boldog pillanat vegyüléke, amelyet csak az időutazás abszurditásának tükrében láthatunk át igazán. Persze világos, hogy ez a könyv részben egy nő álma is, az ideális férfi iránt, aki minden időben jelen van és teljesíti emberöltőnyi vágyakozását. Henry valójában Clare gyermekkori álma, később fiatalkori szerelme, utána felnőttkori társa, idős asszonyként pedig a visszatérő elveszített kedves. De a szerző olyan plasztikusan képes Henry elbeszélői szólamában is megragadni egy férfi lélektani motivációit és vágyait, hogy lehetetlen kizárólag egy nő világának látni a könyvet.

Ehhez képest a film gyenge illusztráció, vagy még az sem. Kihagytak egy csomó szereplőt, kihagyták a lélektant, kihagyták az időparadoxonokat, az idő működésének legizgalmasabb problémáit, rengeteg jobbnál jobb, kiváló jelenetet és eseményt, amelyek nélkül egyáltalán nem érthető meg és nem látszik ennek a történetnek a komplexitása. A legrosszabb történt, ami csak történhetett: rábízták a forgatókönyvet Bruce Joel Rubinra, a Ghost forgatókönyvírójára, aki teljesítette a hollywoodi feladatot és csinált egy Ghost-szerű szentimentális giccset a regényhez. Meghagyott néhány fontos mozzanatot és felturbózta a leglényegesebb szituációkat, de kilúgozta mindazt a finom bölcsességet és összetett világot, amely a regény lényege.

Pedig a színészek nem is rosszak. Eric Bana kitűnő Henry szerepében és Rachel McAdams is tűrhető Clare, annak ellenére, hogy ebből a női alakból minden intellektualitást kiszedtek, pedig Clare a könyvben művész, gondolkodó ember. És még folytathatnám, mi mindent eltüntettek. Például a film nem jelzi az időt, pedig a könyv egyik legizgalmasabb vonása, hogy minden időutazás pontosan dokumentált időben és térben, így olyan kvázi-történelmi pillanatokkal is találkozhatunk, amelyek jelentősen hozzájárulnak a fikció hitelessé tételéhez, illetve színeket, életet kapnak a jelenetek. A rendezést egy ismeretlen német fickóra (Robert Schwentke) bízták, aki bérrendezőként mindent megtett annak érdekében, hogy a film után egy színvonalas szövegre vágyó ember semmiképpen se vegye a kezébe Niffenegger könyvét.

Soha nem fogom megérteni, hogy aki ilyen jó könyvet képes írni, miért engedi kóklerek kezébe a filmadaptációt. Csak egy picit kreatívabb szellem kellett volna, meg egy jobb rendező és akkor most nem csak egy 105 perces romantikus szar volna a könyv filmváltozata, hanem méltó átültetés a film nyelvére.

Audrey Niffenegger

Audrey Niffenegger

De szerencsére a könyv létezik. Aki nem olvasta el, soha nem fogja megtudni, mennyire szép és jól megírt történet. Persze, néhány részt talán kissé túlírt a szerző, az 560 oldalból szerintem harmincat húzhatott volna, és ha nem is kerül be a világirodalom remekei közé, bátran mondhatom, hogy ott a helye A.S. Byatt Possession című regénye mellett, melyből egyébként a szerző többször idéz is a könyvben – ez sem véletlen. Tudja jól, hogy ő Byatt folytatója és örököse. Miközben – kapaszkodjunk meg, van a regénynek egy másik elődje, mégpedig Bret Easton Ellis Amerikai psycho című kultműve. Az időutazó feleségének hangneme és a felbukkanó könnyűzene, a sorjázó márkanevek, a társasági élet ábrázolása, egyértelműen megidézik és újraírják az Amerikai psycho világát. Csak míg Ellis egy vérengző pszichopata tudatával vette fel a harcot az üres álvalósággal szemben, Niffenegger éppen ellenkezőleg: az időutazás és a szerelem abszurd csodájával.

Azt hiszem, egész életemben az idő működése foglalkoztatott leginkább. Az idő pusztítását értem és nem értem, csodálom és gyűlölöm leginkább. Egy időutazásos könyv tehát mindig érdekel. Itt viszont nem a klasszikus történet jelenik meg, hanem az emberi tudat kalandja. Ez a könyv a lélek és a tudat utazása, egy okosan megírt fantasztikus történetben. Még egyszer mondom: a film önmagában semmit sem ér, el kell olvasni a könyvet.

Adatok: A könyv fülszövege

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Ulpius-ház Kiadó, 2006