Száguldó nyanyák | Pierre Notte: Két néni ha megindul – Örkény Színház

Posted on 2011. november 7. hétfő Szerző:

0


Írta: Bedő J. István

Bohoczki Sára, Polgár Csaba, Takács Nóra Diána

Bohoczki Sára, Polgár Csaba, Takács Nóra Diána - Fotó: Gordon Eszter

Képzeljük el monodrámának (vagy mi a szösznek) Kerouac Úton-ját. Elképzelhetetlen. És ez a képtelenség mégis létrejön és működik. Az alapsztori: mint egy bonyolultságtól szerfölött mentes élőlény csontváza. Két aszalt párizsi vénkisasszony sok évnyi váltó-ápolás után elszabadul vénséges vén mamája kórházi ágya mellől, és erre püff neki: a néni a színházban töltött este alatt adja be a kulcsot.

Aki már ügyintézett halált, tudja, ez akkor is macerás dolog, ha lélekben már évek óta készülünk a feladatra. De a két ecetszagú maskura életcél híján kézbe kapja az urnát, és elkezd élni. Kissé megkésve, kissé áporodottan – de bepótolja (bepótolná), ami kimaradt. Ezért az urna barátságos társaságában elindulnak megkeresni negyedszázada elhunyt apjuk sírját is. Pontos cím nincs, falunév nincs, temetőről temetőre hajtanak az ellopott autóbusszal, mert a feladat baromian nemes. Valahogyan összehozni a két elhunytat.

Pierre Notte sztorija – melynek szövegét Jankó Szép Yvette tette át magyarra – hol kabaré, hol bohóctréfa, hol megfoghatatlan, történés nélküli road-movie. Cemetery-movie. Egy ilyen sztorinak szét kellene esnie. Megmagyarázhatatlan, de nem teszi.

Két kötőanyaga van a sztorinak. Az egyik a matuzsálemi korú Charles Aznavour, akinek dalai – zenéi és előadásai – fütyülnek a divat változásaira és hatnak, miközben a francia sanzon népszerűségi hullámvölgyekkel ugyan, de folytonosan jelen van Európa zenei örökségében. Hol szeretik, hol legyintenek rá, de nem feledik, nem tagadják. Ez a zene a háttere, máskor meg előremozdítója a pergő képekké szervezett cselekménynek, melyet Aznavour bőrébe bújva Polgár Csaba terelget előre. Időnként narrátor, máskor meg kisvárosi diszkóbájgúnár. Énekel, cigarettázik (Gitanes-t, naná), komolykodik, komolytalankodik, fecserészik a közönséggel. Olykor a két aszalt nénivel. Gond nélkül és kellemesen lép át egyik alak bőréből a másikba, és jól tűri, hogy csak időnként vetődik rá a reflektorfény. Illetve fizikailag sűrűn, de hát azért ez mégiscsak az öreglányok jutalomjátéka…

Polgár Csaba - Fotó: Gordon Eszter

Polgár Csaba - Fotó: Gordon Eszter

Na, éppen ez a másik kötőanyag. A két aszalt nénit két fiatal színésznő adja. Az idősebb nővér, aki mindenről lemaradt, Takács Nóra Diána. Ő a csúnyábbik, a tömzsi, a született vesztes – mégis őt viszi a diszkógömb alá táncolni a karaoke-lovag. Néhány percre (végre!) nőnek érezheti magát, és nem csupán azért, mert szoknyát és melltartót hord. Ez a tánc elégtételt ad a szürkítő, ráncosító évtizedekért, a mindig fegyelmezettre fésült frizuráért. Varázslatos a néhány percnyi átalakulás.

A csinosabbik, hosszúlábú – lélekben azonban nem kevésbé savanyú – húgot Bohoczki Sára (e.h.) hozza. Mutatós külsejéből tökéletesen undok ecetszökevényt farag. Izgalmasan elviselhetetlen. Egy-egy ellágyult pillanatban pedig gyönyörű.

Említettem már Aznavourt. Nos, van, amit ő sem tudott kitalálni, hogy passzoljon ehhez a temetői száguldáshoz, de sebaj. Kákonyi Árpád tökéletesen egészítette ki saját zenéivel a sanzon életművet – kitűnően kíséri is a jelenetfüzért –, és ha kell, még tökrészeg bisztróvendégként is helyt áll (helyt ül).

Az Örkény Színház előcsarnokában Gáspár Ildikó rendezésével bebizonyította, hogy a színház nem a zsöllyén múlik – a színház ott van, ahol egy történet megelevenedik. Ahol a gördülő hordágy száguldó autóbusszá válik. Ahol az énekes-narrátor öltönye és nyakkendője ugyanaz a kékrózsás (bútorbevonó?) anyag. Ahol a nénikék műszálas brokátkosztümje egy egész évtized lenyomatát adja, már a szereplő megszólalása előtt is. A díszlet(telenség) és a ruhák Izsák Lili remekei.

Van ennek a darabszerűségnek még egy főszereplője: a dalszövegek. Az eredetik a darab szerzőjétől származnak, a magyar verziók Kiss Judit Ágnestől. Nem állom meg, hogy ne idézzem sorait:

Bohoczki Sára, Takács Nóra Diána - Fotó: Gordon Eszter

Bohoczki Sára, Takács Nóra Diána - Fotó: Gordon Eszter

“Fiókos szekrény az emlékezet,
Ha néha csak úgy beledugod a kezed,
Kész őrület, mi nem kerül elő,
de csak akkor, mikor nem keresed.
Kész őrület, hogy semmit nem találsz,
ha elkezded kutatni, hol lehet.”

A két kisasszony tüneményesen énekli, akkor is, amikor a dal az emlékezetet sivár sikátorhoz, kegyetlen bokszmeccshez hasonlítja. Mintha csak ott születnének, a temetőkutató száguldozás közben.

Tulajdonképpen ezen a semmin nevetünk két órán át. És remekül mulatunk.

Posted in: NÉZŐ, Színház