Jelenetek két házasságból | Anna Gavalda: Szerettem őt / Rózsavölgyi Szalon

Írta: Bedő J. István

Párbeszédkönyv a Gavaldáé, a késleltetett, elkésett párbeszédeké, az utólag, post festa kibeszéléseké. Annyira tipikus a helyzet, amivel indul, hogy szinte söprűért kiált, kisöpörni az életünkből, a múltunkból az összes ilyen sztorit, amikor a pasi elhagyja a feleségét, otthagyja két gyerekkel, hát mi ebben az új. Hát például az, hogy mindannyiunk múltjában (sajátban vagy barátokéban, egyre megy) van egy ilyen szenvedéstörténet – és mind olyan ismerős, olyan nemszeretem. Csak hát ez jól van megírva. És akkor minden ezerszer ismerős történet megbocsátható.

Chloé férje lelépett, és most az apósa, Pierre elviszi a vidéki házukba, hogy valami más történjen azzal a megviselt fiatalasszonnyal.

Pierre-t undok, szófukar, magának való pofának ismeri mindenki, aki egy dögunalmas házasságban, hallgatagon él már évtizedek óta. És most, hogy a menye bajban van, – mindenki helyett, talán saját maga helyett is – akar valami jót tenni. Chloéból kidől minden keserűség – és kidől Pierre-ből is mindaz, amit sok-sok év alatt nem mondott ki, nem beszélt meg senkivel.

Anna Gavalda hatalmas sikerű, nálunk először 2005-ben megjelent regényét, Tóth Krisztina nagyon szép, plasztikus fordítását Szántó Erika két szereplőre és a Rózsavölgyi Szalon pici színpadára dramatizálta és rendezte. Érződik, hogy költő van a háttérben, gazdag a könyv/darab nyelve.

Szilágyi Tibor adja Pierre-t, a mai, törődött embert, aki nem szokott hozzá ahhoz, hogy másnak is van véleménye. Aki úgy gondolta, hogy elég jó férj, és talán elég jó apa is volt. Először csak Chloé szemével látjuk, aki gyűlöli az önző, bonyolultabb érzelmekre képtelen öregembert, aki – láthatóan – sosem tudott, talán nem is akart figyelembe venni másokat.

Chloéként Györgyi Anna sistereg, szikrázik, minden haragját, gyűlöletét rázúdítja az öregre, aki Andrét ilyen szemét, hitvány fiának nevelte. Azt az Andrét, aki most kiszállt a buliból, egy másik nő miatt sutty, kiröpült – és múlt időbe tette a feleséget, a két gyereket.

Ettől a süvöltő haragtól egyszer csak megrepedezik az öreg közönye, és elmeséli unalmas, lapos házasságának egyetlen felfénylő időszakát – amikor érett férfiként váratlanul beleszerelmesedett egy okos, kedves, csinos tolmácsnőbe. A titkolt románc, ahogy sejteni lehetett, csak egy darabig tartott, és olyan sután ért véget, ahogy általában a házasságból kioldalazó férfiak el szokták rontani a végét. Mert a vége mindig rossz: vagy kiszállás (és az otthagyott asszony sérül), vagy a házasságban maradás (és a másik nő iránt vágyakozó férfi sérül, aztán persze a szokásos, kétoldali elsárkányosodás), vagy a szerelmes nő megbántása (ó, az milyen könnyen megy, egyetlen rossz kérdéssel akár) és keserű szájíz. A hepiend ritkább, mint a jó regény…

Györgyi Anna adja Pierre feleségét, Suzanne-t is, aki csak egy villanásra tűnik fel, hogy előre gördüljön a történet, de igazán érdekes akkor, amikor Pierre régvolt és meg nem tartott szeretője, Mathilde alakjában is megjelenik. Még pontosabban: megelevenedik.

Ahogy Pierre/Szilágyi felidézi a talán húsz évvel korábbi történetet, megroggyant, lógó-pulóveresből egyszerre sármos, középkorú üzletemberré fiatalodik, s a megtört/meggyötört Chloé/Györgyi – csupán hajának leeresztésével – átlényegül a szexepiles acéltermék-szakértő Mathilde/Györgyivé. Akibe muszáj beleszeretni. Majd a haj visszakerül a hajgumiba, és ismét Chloé hallgatja megenyhülten és csodálkozva apósát. Aki azt mondja el, hogy ebben a családban senkit nem szeretett annyira, mint őt, a menyét. Éppen mert belecsapott az életébe egy különös villám-pillanat: „Szerettem ezt a nőt. Ezt a Mathilde-ot. Szerettem a hangszínét, a gondolkodását, a nevetését, azt, ahogy a világot szemlélte, szerettem benne a világot járt emberek mélységes fatalizmusát. A kacagását, a kíváncsiságát, a diszkrét természetét, a gerince vonalát, a kissé széles csípőjét, a hallgatásait, a lágyságát… és minden egyebet. Mindent… de mindent. Imádkoztam, hogy csak ne bírjon nélkülem élni. A viszonyunk következményeire nem is gondoltam. Rádöbbentem, hogy az élet sokkal vidámabb, mint azt hittem. Negyvenkét évet kellett megérnem, hogy erre rájöjjek, és annyira elbűvölt a fölfedezés, hogy erővel visszafogtam magam, inkább nem gondoltam bele, mi lesz később. Madarat lehetett volna fogatni velem, odáig voltam.”

És ennyi év után, meg azok után, hogy Chloét az ő fia hagyta el, mindennek más lesz az értelme. És mások a kérdések is. Nem az, hogy becsületes, tisztességes dolog-e elhagyni a házastársat, hanem az: hogy szabad-e ilyen bátornak lenni. Mert Pierre a hosszú éjszakai beszélgetés konklúziójaként azt a kérdést teszi fel: jobb lett volna talán, ha annak idején ő bátrabb. Mindenki más lett volna. Boldogabb vagy boldogtalanabb, sebzettebb vagy a sebek által megacélozottabb. Csak más.

A Rózsavölgyi Szalon igen alkalmas kamaradarabokra, és ezt újra bizonyította. A könyvet pedig a Magvető Kiadó udvarias gesztusként újra a polcokra tette.

A kötet beszerezhető itt: Polc.hu webáruház.

• Olvass bele!
• A könyv fülszövege