Az olvassbele Dínója | Beszélgetés Bedő J. Istvánnal

Posted on 2012. május 2. szerda Szerző:

0


Az  interjú eredetileg 2010. február 18-án jelent meg az olvassbele.hu-n.

Írta: Boros Ágota

Bedő J. István újságíró, szerkesztő, korrektor, tanár és idegenvezető. És mennyivel több is ennél. Ha létezne még Vágó István műsora, a „Legyen Ön is milliomos”, biztos vagyok benne, hogy sokan adnánk meg az ő nevét, ha telefonos segítségre szorulnánk.

Bedő J. István, a háttérben a toszkán táj (fotó: Komáromi Zoltán)

Bedő J. István, háttérben a toszkán táj (fotó: Komáromi Zoltán)

Eredeti szakmád nyomdász. Hogy lett belőled szerkesztő/újságíró?
A kéziszedői időkben lettem tagja a Grétsy László tanár úr, a nagyszerű és játékos irodalomtörténész, Vargha Balázs és a káprázatos Mészöly Dezső által vezetett Nyelvi játékok Klubjának. Ezenkívül szerettem olvasgatni a magyarul jól író szerzők véleményét, verseit, interjúválaszait a munkaeszközükről, a nyelvről. Ezek között volt egy, ami különösen megragadott, Illyés Gyuláé. Azt mondta: Jól beszélni és írni magyarul (…) igazából: jellemkérdés. Ez megfogott. Amikor először találkoztam a mondattal, még nem volt akkora súlya számomra. Aztán jó néhány olyan eset után, amelyekben nem viselkedtem kifejezett nagy jellemként (sőt épp ellenkezőleg), kívülről hallottam a hamis mondataimat, és szégyelltem magamat értük.

Hm. Ha jól és érthetően fejezi ki magát valaki, ha mestere a szavaknak, akkor ezek szerint őszinte is?
Visszafelé azért nem igaz. Legföljebb könnyebben ámítja el a hozzá nem értőt; lásd a szélhámosokat.

Tehát felismerted, mekkora erejük van a szavaknak. Mi volt a következő lépés?
Sok évnyi tapasztalás és persze játék után (azért nem volt rendszeres tanulásnak nevezhető) kialakult a képesség bennem, hogy észrevegyem a fogalmazásbeli hibát, sutaságot, félrevezetést mások szövegében. [Ne kérdezd, hogy a magaméban is, hát persze hogy nem. Ahhoz külső szemlélőnek kell lenni; egy-két nap pihentetés jót tesz a kéziratnak is, a szerzőnek is, hogy idegenként nézhessen a saját édes gyermek szövegére.] És éppen akkortájt kaptam lehetőséget, hogy szerkesztőnek jelentkezzem a Nők Lapjához. Az ott töltött tíz év igazi szakmai egyetem (PhD) volt, most hát itt az ideje, hogy továbbadjam, amit erről tudni lehet.

Szükség van még egyáltalán szerkesztőre, korrektorra? Nem az a tendencia, hogy egy jó számítógépes tördelő kell a kiadóknak, aki jó esetben lefuttatja a Word helyesírás-ellenőrzőjét is a szövegen?
A nagy spórolásban a kiadók egyre kevesebb emberrel akarnak egyre jobb (valójában: eladhatóbb) lapot csinálni. Ez csak egy darabig megy, ugyanis hírújságot tényleg lehet összecsapni a mások által futószalagon szállított mondatokból, csak akkor valahol elvész az egyéniség. De nem minden lap (itt persze az online lapot is kell érteni) tűri az igazi újságíró egyéniség nélküli hírgyártást. Most ez megy, és persze nem lesz visszatérés Mikszáth, Ady vagy Krúdy újságírásához, de még Baróti Géza, Ruffy Péter vagy Kormos Vali (volt kolléganőm) riportjainak színvonalához sem. A jó újságíróból lehet jó szerkesztő, ha lemond írói ambícióiról, de a jó szerkesztő nem mindig jó újságíró. A múltban is volt ilyen, például Mihályfi Ernő a háború utáni Magyar Nemzetnél.

Régen alapkövetelmény volt a fogalmazáskészség, a helyesírás. Manapság bárkiből lehet újságíró, vagy legalábbis bárki nevezheti magát újságírónak, ha elvégzett valami gyorstalpalót ebben a témában.
Azok a fiatalok, akik ma tömegével végeznek a média és/vagy kommunikáció szakon, és az lesz a feladatuk, hogy leírjanak néhány jól hangzó bekezdést, gyakran még egy épkézláb mondatig sem jutnak el. Nem az a baj, hogy úgy jutnak diplomához, hogy híján vannak e képességnek – illetve dehogynem baj –, a baj akkor bukkan fel, amikor hirtelen szerkesztő lesz valaki. Tegyük fel, hogy mindent tud a csapatépítésről, az olvasó megtervezéséről (»Gyerekek, a mi olvasónk egy Nikolett nevű nő lesz, 28 éves, kétgyerekes anyuka, egy cégnél menedzser-asszisztens, és nem szereti a grízes tésztát!«) – de órákig szenved egy interjú kérdéseivel, és a riportot meg végképp nem tudja megkülönböztetni a tudósítástól.

Most azt kéne mondanom: ne túlozz?
Persze hogy túlzok. De a karikatúra túlzásaiban is jobban felismered az arc valódi vonásait.

Tehát adott a frissen végzett média/kommunikáció szakos újságíró és az ugyanott végzett szerkesztő. Vak vezet világtalant. Hogy lesz ebből megjelentethető cikk?
Ezt próbálom megtanítani. Megjegyzem, eleinte én is csak korrigálást tanítottam, másfél évtizedig, legutóbb a Népszabadság szakmai tanfolyamain. De kiderült, hogy többre van szükség. Tanúm a mai sajtóvilág szövegminősége. Visszatérve a jövő bajnokaira: öregebb kollégáim még egyértelmű választást kínáltak a szerző számára: közlés vagy papírkosár. Én a fáradságosabb utat választom: a szövegen addig kell molyolni, amíg eljut a közölhetőség szintjére.

Öregebb kollégáiddal értek egyet. Molyolni akkor érdemes, ha legalább a gondolat, a mondanivaló értelmes, egyedi. De ha innen-onnan összeollózott töltelékszövegről van szó, ahol legfeljebb a kötőszavak a szerző sajátjai, akkor minek?
Ne tegyünk egyenlőségjelet az összeollózás és a töltelékszöveg közé. A több forrásból származó anyagot össze kell fésülni, ez komoly mesterség. A töltelékszöveget viszont gyéríteni kell, mint a sárgarépát, hogy csak a legszükségesebb maradjon meg… Amúgy a bődületesen rossz szöveg is jó valamire. Azt olvasva érzed meg, hogy milyen szinttől kell kimondani: most már dolgozzon egy kicsit a szerző is rajta… Persze igaz: ha van mondanivaló.

Mi a dolga a szerkesztőnek? Milyen hibákkal találkozhat?
Milyen hibák? Ha a kicsitől indulunk: a szavak helyesírásának nem ismerete, az írásjelek használatának nem ismerete, az idegen szavak jelentésének nem ismerete, a magyar szavak jelentésének nem ismerete, a természet nem ismerete, a világ dolgainak, jelenségeinek nem ismerete, az anyanyelv nem ismerete, a megírandó tárgy nem ismerete – folytassam?

Ez a kép a gimnáziumi művészettörténet tankönyvünket idézi (fotó: Komáromi Zoltán)

Ez a kép a gimnáziumi művészettörténet tankönyvünket idézi (fotó: Komáromi Zoltán)

Ne folytasd. Ezek szerint ahhoz, hogy valaki szerkesztő legyen, rendkívül műveltnek, tájékozottnak kell lennie: ráadásul az élet minden területén, hiszen bármilyen témájú szöveg elé kerülhet. Képes erre valaki?
Milyen tudomány ez? Ördög tudja. Régen polihisztornak mondták (ma olyan talán nincs is), pedig a szerkesztő akkor is igen jó, ha egy sor dologról csak azt tudja, minek hol lehet utánanézni. Ez sem kevés. Igazi polihisztorból háromra emlékszem: Hegedűs Géza volt a legelső, a másik a nem túl rég elhunyt Halász Zoltán, Zoli bácsi. És nem titkolom, apám is igen olvasott, nagyon sokféle tudású ember volt. Élő egy van: dr. Del Medico Imre, az ő telefonszámát évtizedek óta mindig legelőször másolom át az új noteszembe. Mindenkinek kell egy biztos telefonszám. Lehet, hogy már valakinek az enyém első átmásolt. Igyekszem rászolgálni.

Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb tanítványod a te telefonszámodat tartja a legnagyobb becsben. Én mint kezdő szerkesztő, mozdulni sem mertem nélküle. De nemcsak tanítasz, hanem szerkesztesz is.
Persze. Majdnem húsz éve találta ki Komáromi Zoltán barátom a Konyhaművészetet. Ennek a lapnak, ami most a neten érhető el, vagyok a szerkesztője.

Több ott megjelent írásod is bizonyítja, hogy a Konyhaművészet nem csak egy a recepteket közlő újságok közül: legalább olyan fontos számotokra, hogy rendet rakjatok az ételek neveivel kapcsolatos zűrzavarban. És hadd áruljak el egy titkot: minden régi tanítványod a Konyhaművészetben nézi meg, ha bizonytalan egy-egy gasztronómiai kifejezés helyesírásában.
Ezt jó hallani. Még mindig tanítok; folyamatosan indulnak korrektori-szerkesztői kombinált szemesztereim.

Iskola leendő polihisztoroknak?
Ne túlozzunk. Nem iskola az enyém, nem intézmény, inkább szabadegyetem, azt hiszem, a szó legjobb értelmében. Beszélgetünk, nevetgélünk, sopánkodunk – mert a szemünk előtt lévő szöveg inspirál ilyesmire –, és a legjobb ógörög iskolák nyomán együtt fejtjük meg, hogy mit lehet a szöveggel tenni. Eddig még nem panaszkodott egy volt növendék sem arra, hogy haszontalan lett volna az idő, amit hármasban töltöttünk: ők, a szöveg meg én.