Kaland az élet! – Jonas Jonasson: A százéves ember, aki…

Írta: Bedő J. István

Kénytelen vagyok ide leírni a teljes címet, mert a cikk fölött nem férne el: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. Minden szabályra rácáfol Jonasson könyve. A világ legunalmasabb címét adta neki (Lázár Ervinnél talál ki ilyeneket Aromo, a nyúl.), és az indító jelenet, a megünneplés elől megszökő Allan Karlsson pitiáner lázadása, szökése is ilyen semmitmondó. De az olvasó mégis hinni akar a fülszövegnek, hogy rengeteg eladott példány, sok fordítás igazolja sikerét. És nem is csalódik.

Fordítója szerint – és ezt a világon senki más nem fogalmazná így –: Rejtő Jenő szelleme született újjá, és a történet Svejk kalandjait idézi. Azt még el tudom képzelni, hogy Jonasson ismeri a Svejket, de Rejtőt talán nem. Mégis rendkívül pontos az észrevétel. Rejtő egyedi jelenség volt a világ irodalmában, megkockáztatom, lefordíthatatlan. Most már nem egyedi.

Az öregek otthonából meglépő Allan Karlsson története egyszerre két síkon zajlik, megismerjük a jelenben (2005) játszódó, a szökéstől a megtalálásáig zajló kalandsort, és hogy minden érthetőbbé váljék, párhuzamosan, összefésűzve az alapsztorival, gyerekkorát, ifjúságát, kalandos életét.

És akárhova nézünk, akármelyik részletbe olvasunk bele, az ifjú Gorcsev jellemzése bukkan fel: »szavai és tettei sosem állnak kapcsolatban egymással«. A kalandok pedig… – a szégyenlősebbek csak odahaza olvassák, ha nem tűrik a buszon, metrón a csillapíthatatlan röhögést megrovóan nézők tekintetét. A kamasz Karlsson hobbiszintű robbantóból szakemberré növi ki magát, így kerül elmegyógyintézetbe, a spanyol polgárháborúba, a köztársaságiakhoz (majd a túlsó oldalra, a francóistákhoz), a Szovjetunióba, Amerikába, a CIA elé, Kínába és Koreába (mindkét oldalra) – folytatni nem érdemes, mert ellopnám a fölfedezés örömét. Elég annyi, hogy valóban svejki türelemmel, derűvel és belenyugvással vetődik egyik zivataros helyszínről a másikra.

És eközben a szökés – most már értjük – a kalandos ifjúkorhoz méltó folytatással koronázza meg Allan bácsi életét, ahogy belebotlik rablott pénzbe, belecsöppen gyilkosságba (ami inkább csak szerencsétlen baleset), politikába (amitől viszont mindig távol akarta magát tartani), korrupcióba (amitől meg nem).

Allan Karlsson az a pasi, akinek az életét mindannyian irigyeljük. Amikor jobbára már lebegni látja a saját szellemét, kiderül, hogy Franco tábornoknak, Truman elnöknek, Mao elnöknek – és számos más potentátnak – olyan szintű szívességeket tett, hogy a ráfogott puskák lekonyulnak, a megcsomózott kötélhurok elporlad, és kerül mindig egy kis tisztességes pálinka a pohárba. Egyébként a szesz és a hideg tűrése Allant számos nehéznek tűnő helyzeten átsegíti. Északi emberként egész jól bírja Szibéria hűvös klímáját, de mikor már nagyon unja, hogy Vlagyivosztokban a Gulagban nem jut egy kis lélekmelegítőhöz, különös módon szerepe lesz abban, hogy a titkos kikötőváros porig égjen.

Amikor történetesen – még ezt megelőzően – egy szigorú őrnek Allan odavetette: »egy pohárka rizspálinka azért nem árthat meg«, akkor a sokadik üveg után nyugodtan mondhatta a lába előtt heverő öntudatlan kínai katonának: »Jobb, ha nem próbálsz versenyt inni egy svéddel, hacsak nem vagy finn, vagy legalább orosz.« (Ismerős? »A karaván belénk kötött. Tizenöt emberből állt a társaság, hát azt hitték, könnyen elbánhatnak három katonával, és most persze teli van velük a kórház.« Csülök a Három testőr…-ből.)

Általában piszok szerencséje van ennek a fickónak – Mao elnök hálás, mert a feleségét megmentette; ha Sztálinnál akarják lepriorálni, a generalisszimusz épp aznap hal meg. Igaz viszont, midőn Bali szigetén elunja magát, végiggondolja, hogy Párizsba kéne menni, mert »Párizs egyébként is a világ egyik békés és stabil pontjának látszik, ahol nincsenek olyan utcai zavargások, amilyenek nemrég végigsöpörtek Balin, (…) Két héttel később már indultak is. Amanda május elsején kezdi meg nagyköveti munkáját. 1968 május elsején.« Nem lehet minden tökéletes.

Indonézia egyébként még egyszer előkerül, de ez már Allan eltűnésének (tehát a jelen időnek) hátterében. A chartergép célállomása (leszállási engedély nélkül, naná) éppen Bali lenne, és az irányítótorony Allan bejelentkezésére azonnal felel, »ha a gép nem azonosítja magát azonnal, máris riasztják az indonéz légierőt.

– A nevem Dollár – mondta Allan. – Százezer Dollár. (…) A gép indonéz kapitánya és a másodpilóta elismerő tekintettel nézett Allanra. (…)

– Bocsánat, Mr Dollár, de rosszul hallom. Lenne olyan kedves még egyszer megismételni a keresztnevét? (…)

– A keresztnevem Kétszázezer – mondta Allan. – Kapunk engedélyt a leszállásra, vagy nem? (…)

– Isten hozta Bali szigetén Mr. Dollár. Örömmel látjuk minálunk.«

(Ha már ennél a bemutatkozásnál tartunk, a Jókai-kedvelő hazai olvasó már találkozott egy úrral, a ki a tőzsdén így mutatkozott be »Az én nevem százezer forint!« De ott nem megkenés volt a cél.)

Jonasson szövege hűvösen egyszerű, Kúnos László fordítása rendkívül pontosan érzékelteti a magyar szövegben, hogy az igazi mulatsághoz nem szófacsarások vezetnek (bár annak is megvan a helye a humoros irodalomban), hanem az az attitűd, amit Fülig Jimmy képvisel: »Nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani.« Na tessék, megint itt vagyunk Rejtőnél…

Olvass bele: Részlet a könyvből

Adatok: A könyv fülszövege

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Athenaeum Kiadó, 2011.