Naomi Ishiguro: Félhold árvái (részlet)

I. RÉSZ || AZ ŐSZ ELSŐ JELEI

Első fejezet ~~ Színeváltó Levelek

Kavakami Tosiko egy páfrányfenyőben bujkált a Császári Palota udvarán, és azon töprengett, hogy nem vállalt-e túl sokat. Nagyon várta ezt a küldetést, izgatta a lehetőség, hogy próbára teheti a képességeit, és kémkedhet Szoramoto Aszajo császárnő meg a vendégei után, miközben ők a Színeváltó Levelek Fesztiválját ünneplik.

Csakhogy már eddig is sok problémába futott bele. Elég nehéz volt átmászni a falakon a Császári Palota területére, aztán kétségbeesetten végig kellett rohannia a kamerák és a riasztórendszerek előtt, amelyeket Mei segítőkészen lekapcsolt. Az is kifejezetten rémisztő volt, amikor a palota őrkutyáival találkozott, habár Dzsun alaposan felkészítette, ugyanis adott neki egy csirkés gjózákkal teli hátizsákot, amely meglepően jól elterelte a figyelmüket. Ezt követően lélegzet-visszafojtva átkúszott a belső kertfalon, végül a két kezét egymás fölé helyezve felmászott a lecsüngő lampionok meg a levelek között ide, a magas fa lombozatába, ahol most ücsörgött.

Korábban teljesen biztosra vette, hogy készen áll erre a ma esti küldetésre. Végtére is nemrégiben betöltötte a tizenhetet, vagyis gyakorlatilag felnőtt nő lett. Most viszont kisebesedett a tenyere meg az ujjbegyei, egész testében remegett, és már alig bírt kapaszkodni az alatta lévő ágba. Ráadásul nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Reiko nénikéje biztosan nem lenne boldog, ha most látná.

Rászánt egy pillanatot, hogy kifújja magát, és miközben a csillagokat meg a három holdnővért nézte, ahogy az éjszakai égbolt mélykékjében ragyogtak, Tosiko azt vette észre, hogy most képes pontosan maga elé képzelni Reiko nénit. Az asszony a lelki szemei előtt egyre jobban felvonta a szemöldökét a ráncos homlokán. Szerinted ez megfelelő viselkedés?, kérdezné, a szavait lassú, csalódott fejcsóválással kísérné. Nézzenek oda! Ez a lány azt hiszi, hogy csak úgy fogja magát, és bármit megtehet, amit csak akar. Nem is érdekli a biztonsága. Nem foglalkozik a törvényszegés következményeivel…

Reiko azonban meghalt. Tosiko hagyta, hogy a kép szertefoszoljon a félsötétben, és felsóhajtott.

– Na mi van, Tos? – kérdezte ezt hallva Mei, aki egy fülesen keresztül kommunikált vele. Mei minden tekintetben a nővére volt, csak biológiailag nem, és a maga huszonegy évével idegesítően higgadt volt. Mindig úgy tett, mint aki számára nincs új a nap alatt, és bosszantó módon az esetek többségében beigazolódott, hogy tényleg nincs.

Reiko nénivel ellentétben Mei még mindig határozottan jelen volt Tosiko életében. Talán néha túlságosan is, gondolta most, tekintve, hogy a nővére cseppet sem meglepő módon arra használta a húga fülhallgatóját, hogy folyamatosan megjegyzéseket tegyen Tosiko eddigi összes megmozdulására ebben a küldetésben, méghozzá általában kritikus hangon. Persze Mei a maga fizikai valójában egyáltalán nem volt a közelben. Mindig is gyűlölte a gondolatot, hogy elhagyja a kényelmes műhelyét, benne a rágcsálnivalók hatalmas raktárával. Ő maga sosem tette kockára a bőrét, és semmi olyan megerőltető feladatot nem vállalt, amitől letörhettek volna a hosszú műkörmei.

– Mit látsz? – csicseregte most Tosiko fülébe, félbeszakítva ezt a lázadó gondolatsort. – Mostanra tényleg bejutottál az udvarra, ugye? Egyébként beszélnünk kell a kutyákról. A sok ugatásból nem tudtam egyértelműen megállapítani, hogy azért cukik voltak, vagy csak ijesztőek?

Tosiko úgy döntött, hogy ez a kérdés elég nevetséges ahhoz, hogy ne feleljen rá, így inkább próbálta összeszedni a gondolatait.

– Válaszolj, Tos! Most már bármikor elkezdhetsz beszélni hozzám… akár most is. Jól vagy?

– Igen, jól vagyok – sziszegte Tosiko, és mérges arccal bámult az őt körbevevő, aranyszélű levelek halmába. – Lehet, hogy téged ez meglep, de azoknak, akik tényleg csinálnak is valamit, nem csak virtuálisan vesznek részt a küldetésben, néha ki kell fújniuk magukat.

Pukkanást hallott a vonal másik végéről: Mei buborékot fújt a rágójából, majd kidurrantotta. Az éles hang részben arra emlékeztette, hogy a fogadott nővérét egy cseppet sem érdekli a fizikai és a szellemi munka közötti különbségre tett csipkelődő megjegyzése, részben pedig arra, hogy csakugyan kiváló eszközöket készített. Mei megérdemelte, hogy otthon maradhasson a harapnivalói között. Tosiko elhúzta a száját, ám ekkor egy arra járó mókus nyilvánvaló megvetéssel pillantott rá.

– Kezdesz szétcsúszni – figyelmeztette Mei. – Pedig eddig nagyon ügyes voltál. Mi lenne, ha most inkább egyszerűen elmondanád nekem, mit látsz?

A legtöbb alattvalójához hasonlóan Szoramoto Aszajo császárnő is kihasználta a nyári hőségből maradt meleget, és pazar kültéri bankettet rendezett a Színeváltó Levelek Fesztiválja alkalmából. Ez volt Esőárnyék Város első hivatalos őszi estéje, amikor a levelek épp csak elkezdik megváltoztatni a színüket. Tosiko előrekúszott az ágon, hogy kikukucskálhasson, és ennek köszönhetően most először sikerült rálátnia a lenti bankettasztalra, amelyet a fák baldachinja alatt terítettek meg úgy öt méterrel a rejtekhelye előtt. Magát a császárnőt is most pillantotta meg először.

Szinte meglepte, hogy Aszajo császárnő a valóságban is majdnem pontosan úgy nézett ki, mint a mindennapos tévéközvetítésekben. Egy hosszú, ételekkel megpakolt asztal közepén ült, szokás szerint tökéletesen nézett ki a csinosan szabott nadrágkosztümjében, amely az égetett narancssárga színével az őszi erdőt idézte.

Tosiko épp tovább akart kúszni az ágon, remélve, hogy meglátja a császárnő beszélgetőtársát az asztal másik oldalán, amikor a lába beleakadt a fa egy eddig észrevétlenül maradt görcsébe, és megcsúszott a durva kérgen.

Sikerült visszanyernie az egyensúlyát, de a mozdulattól a fára akasztott rengeteg papírlámpás finoman lengedezni kezdett előre-hátra, úgy mozogtak, mint egy csapat túlméretezett szentjánosbogár. Tosiko visszatartotta a lélegzetét, biztosra vette, hogy az egész összejövetel előtt leleplezte magát.

Ám az asztalnál ülőket láthatóan továbbra is annyira lekötötte a társaság meg az előttük sorakozó ünnepi étkek választéka, hogy még csak eszükbe sem jutott felpillantani az ágakra. Úgy tűnt, a felszolgálók minden erejükkel arra koncentrálnak, hogy a kötelességüket a császárnő teljes megelégedésére végezzék el, és hála az isteneknek, nem hitték, hogy az enyhe szellőn kívül bármi más is mozgathatná a fák tetejét. Tosiko lassan kifújta a levegőt, érezte, hogy lecsillapodik a szívverése.

A fülesében tisztán, élesen hallatszott, ahogy Mei újra kipukkasztotta a rágójából fújt buborékot.

– Nos? – kérdezte.

Tosiko lepillantott a páfrányfenyő levelei között, és eltöprengett, hogyan írhatná le a jelenetet Meinek. Talán ötvenen is ültek odalent a hosszú asztalnál, és a császári libériás felszolgálók meg a kerekeken guruló felszolgáló robotok együttes erővel gondoskodtak a kényelmükről. Az asztalt a különféle típusú ételek pompás választékával terítették meg, és olyan sok csillogó csészét, tányért meg poharat halmoztak rá, amivel Tosiko nem is tudott volna mit kezdeni.

Aszajo császárnő vendégei közül sokan láthatóan magas rangú miniszterek vagy tanácsadók voltak. Az ő feladataik közé tartozott továbbítani azokat a napirendi pontokba foglalt parancsokat, amelyekkel a császárnő ennek a szigetnek, Esőárnyék városállamának a mindennapos életét irányította, valamint rajtuk keresztül tartotta a kapcsolatot a császárságát alkotó szigetvilág többi részével. Kivétel nélkül mind átlagos, középkorú emberek voltak, a jól szabott öltözékük visszafogottan elegáns benyomást keltett, és mindnyájan a sötétkék, a szürke vagy a fekete finom, előkelő árnyalatát viselték. A vendégek között elvétve felbukkant egy-egy piros, narancssárga vagy aranyló színfolt, amely sokkal jobban illett a Színeváltó Levelek Fesztiváljához. Tosiko úgy vélte, hogy valószínűleg ők a császárnő kiterjedt családjának a tagjai.

Hirtelen megdöbbent, látva, hogy a császárnő kisfia is megjelent, az anyja bal oldalán ült. A császárnőhöz hasonlóan a tízéves koronaherceg is pontosan úgy nézett ki, ahogy a közvetítésekben. Ráadásul még csak nem is ő volt az egyetlen gyerek a banketten. Valamivel távolabb tőle néhány kislány ült, akik Tosiko véleménye szerint az unokatestvérei lehettek, az asztal végében pedig egy csapat még kisebb gyerek.

Valamiért Tosiko egyáltalán nem számított rá, hogy akár egyetlen gyerek is jelen lesz ma este, de most már ő is belátta, micsoda butaság volt ez a részéről. Habár a palotában a hét szinte minden napján rendeztek kormányzati vacsorákat és társasági eseményeket, a Színeváltó Levelek Fesztiválja a város egyik legcsaládközpontúbb ünnepe volt. Mivel Szoramoto Aszajo császárnő, mint az egész Esőárnyék-szigetvilág egyeduralkodója, rendkívüli hatalommal rendelkezett, az ember néha elfelejtette, hogy valójában emberi lény, akinek saját családja van.

A fesztivál családi jellege ellenére Tosiko tudta, hogy biztosan magas szintű politikai manőverezés zajlik az asztalnál ülő felnőttek között, ami egyértelműen hozzájárul a fiatalabb tagokra telepedő nyugtalanság és unalom fokozatos erősödéséhez. Rájött, hogy ha ma este észreveszi valaki, akkor valószínűleg egy gyerek lesz az.

– Szóval akkor leestél a fáról, vagy…? – Mei szavait türelmetlen kopogás kísérte, Tosiko pedig szinte látta maga előtt, ahogy a zöld körmeivel dobol az íróasztala fényes felszínén.

– Mintha érdekelne.

– Persze hogy érdekel. Nekem is az az érdekem, hogy ez a küldetés jól alakuljon. Most pedig koncentrálj! Ott van a célpont?

Tosiko elszakította a pillantását a sok gyönyörű ruháról, a berakással díszített rizsestálakról, a lakozott evőpálcikákról és a rengeteg tálcáról, amelyeket szusival, tempurával, aranyló édesburgonya-tortácskákkal és hatalmas, grillezett macutake gombákkal pakoltak meg. Emlékeztette magát, miért is jött ide valójában ma este, és nagyobb odafigyeléssel kezdte tanulmányozni az asztalnál ülő vendégeket. Először arra gondolt, hogy Dzsun értesülései hibásnak bizonyultak, és talán a célpont mégsem jött el. Aztán végre észrevette Szaito Kent, a Szerencsés Varjak küldöttét a koronaherceg mellett, mindössze egy szék távolságra magától a császárnőtől.

A Szerencsés Varjak a szervezett bűnözés legnagyobb, legrettenthetetlenebb és hivatalosan egyetlen szindikátusa volt a szigeten, ők uralták Esőárnyék Város teljes illegális gazdaságát. Mei azt is biztosra vette, hogy ők rángatják a szálakat a városállam vezető elitjének különféle csoportjaiban. Amikor a Kavakami család még a Gondviselő Félholdjában lakott – a sziget partjai mentén húzódó nyomornegyedek kerítéssel leválasztott részében, amelyre a sziget jogkövető polgárai közül senki nem szeretett még csak gondolni sem –, Szaito Ken volt a banda ott működő részlegének a fővezére. Akkoriban kapitánynak nevezték, és ő vezette a Félhold lakóinak a kizsákmányolását, ugyanis éhbérért dolgoztatta őket Esőárnyék Város legális polgárainak a kényelme szolgálatában. Az ő felelőssége volt továbbá az „adó” begyűjtése, amelynek a befizetését a Szerencsés Varjak a Félhold minden lakosa számára kötelezővé tették, valamint a banda élénk kakoganpor-kereskedelme is az ő irányítása alatt zajlott.

Tosiko először elámult azon, hogy nem ismerte fel azonnal Szaitót. Persze már öt teljes év eltelt azóta, hogy Reiko néni megtette az elképzelhetetlent, és szembeszállt a bandavezérrel, nem hagyta, hogy az akkori kapitány dolgozni vigye az örökbe fogadott gyerekeit a város veszélyes granitáriumbányáiba, ahonnan jó eséllyel nem tértek volna vissza élve. Így természetesen az is öt évvel ezelőtt történt, hogy a dacos tettet követő éjszaka Reiko kinézett a kis házuk bejárati ajtaján, és közölte, hogy Szaito közeledik.

Tosiko és Mei összebújt Dzsunnal, a harmadik Kavakami testvérrel, az ő fogadott fivérükkel egy hatalmas faasztal alatt, amely a házuk központi részét jelentette. Mindig ennél az asztalnál ültek le közösen az összes étkezéshez, és itt adta le nekik a leckéket Reiko. A túlméretezett asztalterítő rejtekében egymásba kapaszkodtak a sötétségben, miközben Reiko kurta, kettévágott sikolya belehasított az őket körbevevő levegőbe. Mei sírni kezdett, Tosiko pedig kicsusszant a testvérei védelmező szorításából, hogy kikukucskáljon a rejtekhelyéről. Először Szaito Kent pillantotta meg, és azonnal feltűnt neki, mennyire nem illett az ő apró, de otthonos nagyszobájukba. Aztán észrevette, hogy a férfi megtörölte a tőrét egy zsebkendőben, és közben lenézett a padlóra, ahol Reiko teste kicsavarodva hevert a lába előtt.

Dzsun megbízható forrásból tudta, hogy Szaito azóta tábornoki rangra emelkedett a bandában, és most ő volt az egyik legközelebbi tanácsadója a szenszeinek – a Szerencsés Varjak vezetőjének –, akit soha nem láttak nyilvánosan, de akiről a város sötét zugaiban gyakran sugdolóztak. Csakugyan magas pozíciónak számított, hogy Szaito a szenszei jobbkeze lett, és figyelemre méltóan gyorsan haladt felfelé a ranglétrán. Mint Dzsun mondta, felmerül a kérdés, mit tett, hogy ilyen gyorsan ilyen messzire jutott, és vajon gyötrik-e rémálmok miatta.

Tosiko egy pillanatig most csak Szaitót nézte, minden apró részletet megfigyelt azon a férfin, aki megölte az egyetlen embert, aki az ő életében bármiféle szülői szerepet betöltött. Jó alaposan szemügyre vette, mivel a legutolsó találkozásuk alkalmával nem volt rá módja a félhomály és a rémület miatt.

Az volt az első gondolata, hogy Szaito fiatalabb, mint hitte volna, talán a húszas évei végén járhat. Zavarodottan összerezzent, amikor rájött, hogy ezek szerint nem lehetett sokkal idősebb annál, mint amennyi most Mei és Dzsun, amikor megölte Reiko nénit. Felkavaró gondolat volt, mert Tosiko emlékezetében mindig olyan felnőttnek tűnt. Más, apró különbségeket is felfedezni vélt a bankettasztalnál ülő, ma esti Szaito és a róla alkotott kép között, amely az elmúlt öt évben könyörtelenül kísértette a gondolatait. Amikor kapitányként dolgozott, Szaito mindig rövidre nyíratta a haját, a koponyáját csak sötét sörték borították. Most viszont hosszabbra hagyta, tipikus üzletemberes frizurára vágatta. Azóta új heget is szerzett: egy ronda kis aposztrófot pont a bal járomcsontja fölött, az álla élesebbnek tűnt, a válla pedig még szélesebbnek annál, mint ahogy Tosiko emlékezett rá. A hideg, szürke szeme azonban pont ugyanolyan volt, mint amilyennek azóta is látta a rémálmaiban.

Továbbra is alaposan figyelte, nézte, ahogy az a kéz, amely megölte Reikót, most folyamatosan táncol az asztal felszíne fölött – evőpálcák, karperecek, gyűrűk, csészék, gombócok, szasimi és tempura improvizált balettjét mutatta be –, végül megállapodik egy üveg whisky fölött.

Miközben Szaito italt töltött magának, Tosiko észrevette, hogy a Szerencsés Varjak tetoválásának a vége épp csak megjelenik a mandzsettája végénél, a bal csuklóján pedig megcsillan a kommlemeze. Ezeket a csuklóra szíjazott eszközöket a Szerencsés Varjak fejlesztették ki, és a banda összes magas rangú tagja hordta őket. Amikor Mei erre a küldetésre készült, megtudta, hogy a Varjak a kommlemezeik segítségével tartják egymással a kapcsolatot: egy olyan zárt hálózaton keresztül, amely az Esőárnyék-sziget nagy részét lefedte.

Szaito kommlemeze teljesen tipikus modell lett volna egy bandatag számára, ha nem rakták volna ki élénk színű ékkövekkel. Nyilván kedvelte a feltűnést. Az ujjait is telepakolta csillogó, nehéznek tűnő gyűrűkkel, a nyakában pedig hatalmas, fényes gyöngyöt hordott aranyláncon. A gyöngy úgy csillogott a fekete pólóján, a zakója mellett, mint egy aprócska hold: egy fényes, földöntúli medál.

– Megtaláltam. Itt van. – Tosiko csak ennyit mondott Meinek.

– Teljesen biztos vagy benne, hogy ő az? – Mei még mindig próbált unott hangon beszélni, Tosiko viszont elég jól ismerte ahhoz, hogy kihallja mögüle az újonnan támadt izgatottságot.

– Szaito az. Biztos vagyok benne.

Mei egy pillanatig hallgatott, Tosiko azonban érezte, ahogy az agya fogaskerekei kattognak.

– A látottak alapján mennyire tartod közelinek a kapcsolatát Aszajo császárnővel? – kérdezte végül.

– Nos, elég baráti az összejövetel hangulata – felelte Tosiko, nem tudta biztosan, miért kérdezi ezt Mei. – Várj csak, most beszélgetnek. És Szaito mosolyog, vagy valami hasonló. Egy kicsit úgy néz ki, mint egy cápa.

– A gyerek ott van? – kérdezte Mei.
– A koronahercegre gondolsz?
– Nem, egy ismeretlen unokaöcsre a császárnő anyai ágáról. – Mei hangjából csöpögött a gúny. – Igen, nyilván a koronahercegre.
– Itt van – felelte Tosiko, a visszavágását inkább lenyelte.
– És hol ül Szaitóhoz képest?
– Igazából pont mellette.

– Istenek! – felelte Mei, a hangja hirtelen feszültté vált. – Tudod, felfordul az ember gyomra attól, hogy a császárnő ilyen nyilvánvalóan Szaito markában van, ami azt jelenti, hogy a Szerencsés Varjak irányítják. Családi vacsorára hívta ezt a szörnyeteget a Színeváltó Levelek Fesztiválja alkalmából, és beültette az egyetlen gyereke mellé. Ennél nagyobb tiszteletben nem is részesíthetné!

Tosiko sosem tudta, hogyan feleljen, amikor Mei így beszélt a császárnőről és Esőárnyék Város uralkodó osztályának a hatalmi játszmáiról.

– Na jó – folytatta Mei, de hirtelen hivatalos hangot ütött meg. – Azt hiszem, jöhet a következő fázis. Ideje ellopni a gyűrűt.

– Micsoda? Most? Nem úgy volt, hogy azzal még várunk?
– Minek halogatni?
– De most először vagyok ténylegesen egyedül egy küldetésen – sziszegte Tosiko egyre hangosabban, arra is elfelejtett gondolni, hogy mások odalent meghallhatják. – Megígérted, hogy ez csak felderítés lesz.
– Amikor ezt mondtam, még nem találtuk meg Szaitót. Nem tudtam, milyen érzés lesz.
– Komolyan beszélsz? Tényleg azt akarod, hogy megtegyem?
– Hacsak nem tojtál be. Rajta van egyáltalán a gyűrű?
– Nem tojtam be – felelte Tosiko sértetten. – Te vagy az, aki soha ki sem lép a lakásból.
– Koncentrálj! Rajta van a gyűrű?

Tosiko gondolatban még mindig Meijel vitatkozott, de közben újra Szaito Ken kezére pillantott. Ott volt: megcsillant az arany a bal keze kisujján. Az különböztette meg a többitől, hogy ez volt a legegyszerűbb, legdísztelenebb az ujján lévő összes gyűrű között; igazából ez volt az egyetlen, ami nem úgy nézett ki, mintha fegyvernek is lehetne használni.

– Igen, rajta van – mondta Meinek.
– Tökéletes.

Tosiko kihallotta a nővére hangjából, mennyire vágyik arra a gyűrűre. Dzsun nyomozása szerint ebbe a látszólag egyszerű ékszerbe olyan csipet ültettek bele, amellyel hozzá lehetett férni Esőárnyék Város szinte minden zárt hálózatához, valamint a Szerencsés Varjak személyes fiókjaihoz, a bankszámlákat is beleértve. Nem volt másolata, és Szaito sosem vette le az ujjáról. Egy olyan hekker számára, mint Mei, az a gyűrű a lehetőségek egészen új tárházát villantotta fel, messze túlmutatott a banda tartalékainak a megcsapolását célzó jelenlegi terveiken. Azok után, amit a Szerencsés Varjak miatt elszenvedtek, a Kavakami család boldogan lopott el mindent a bandától, amire csak szükségük volt ahhoz, hogy pénzelhessék azt az életet, amelyet Reiko halála után a Gondviselő Félholdját lezáró kerítés túloldalán megteremtettek maguknak.

Fordította: Fügedi Tímea

Naomi Ishiguro: Félhold árvái
General Press Kiadó, Budapest, 2026
600 oldal, teljes bolti ár 7990 Ft,