Pokoljárás a Lídón | Thomas Mann: Halál Velencében

●  Ú J R A O L V A S Ó  ●

GáborÁgi |

Egy ennyire ismert műről írni nyomasztó feladat – nem is kicsit. Nehéz olyat mondani ilyen szűk terjedelemben, amit az olvasók zöme ne tudna. Viszont újrakiadásról van szó, tehát próbálkozni illik, sőt: muszáj. Öt fejezet, öt fokozat, öt felismerés, mely egyetlen, tragikus befejezésbe torkollik: ez Thomas Mann híres művésznovellájának, a Halál Velencébennek a summája.

Az ötvenéves, befutott, sikeres, de inspirációját és munkakedvét vesztett író – Gustav von Aschenbach – sétája közben elmélkedve keresi gyötrelmes állapotára a megoldást, amit a köznapi valóságból való kiszakadásban, egy váratlan utazásban vél megtalálni.

Gyors elhatározással Velencébe utazik – már nem először. De ott most minden más, minden nyugtalanító, vibráló, és ebbe a nyugtalanságba villámcsapásként hasít bele a tökéletes Szépség megpillantása – a tizennégy éves, lengyel fiú, Tadzio személyében. Aschenbach korábban kiküzdött, „klasszikus” művészi elvei és biztosnak hitt világszemlélete megrendül.

A Szépség naponkénti látványa előbb tisztán esztétikai örömöt okoz neki, majd atyai érzelmeket vált ki belőle, de nincs kegyelem. Felkorbácsolt szenvedélye végül egy korábban soha nem tapasztalt, emésztő szerelemmé válik, ami ellen nem tud, és már nem is akar védekezni.

A plátói rajongás viszonozhatatlanságának tudatában is folytonosan révül és remél. Saját korábbi méltóságáról, eszményeiről megfeledkezve – teljesen alászáll pusztító érzelmei és érzékei poklába. Önbecsülése romjain már odáig jut, hogy tetszeni akar bálványának. Egy velencei borbély nevetségessé és szánalmassá „fiatalítja” őt – és ezzel a sorsa megpecsételődik.

A kolerajárvány gyanúja miatt elutazni készülő nyaralókkal mit sem törődve kimegy a partra, hogy utoljára még lássa, és „elbúcsúzzon” szerelmétől, aki befelé sétálva a tengerbe, majd karját felemelve és visszapillantva rá – mint Hermész, a lélekkísérő – mutatja neki az egyetlen megoldást: a földi világból kivezető utat.

A fabula, a fikció csontváza mindössze ennyi. De azt, hogy miféle cselekmény, tartalom épül és rétegződik rá erre a csontvázra, és miféle írásmű lesz végül belőle – csak sejthető. (Novella, nem pedig regény, ahogy a belső címlapon áll.)

Az önéletrajzi réteg az írás keletkezéstörténete okán lehet fontos. Thomas Mann 1911 májusában a Brioni- (ma: Brijuni-) szigetek egyikén pihent, ám az ottani rossz idő miatt hirtelen Velencébe utazott két hétre. A Grand Hotel des Bains szállodában figyelt fel egy lengyel család kiskamasz tagjára, Władysław Moesra, aki az ihletője lett a novella főhősének, Tadziónak. Aschenbach alakja sokat visszaad Mann akkori állapotából, aki éppen komoly lelki és művészi válságot élt át; a rend és a káosz, a fegyelem és az ösztönösen feltörő vágyak közötti feszültség foglalkoztatta. A történetet ezért többen Mann elfojtott, homoerotikus hajlamának stilizált „beismeréseként” is értelmezték, holott jóval több annál.

• Olvass bele!

Az esztétikai-filozófiai réteg az írói tökéletesség utáni vágyból eredeztethető, és a művészet, legfőképpen pedig a Szépség mibenlétével foglalkozó részletekben érhető tetten. A klasszika-filológusi végzettségű Thomas Mann hőse – Friedrich Nietzsche felosztása alapján – tipikus „apollóni” alkat: a harmónia, a kiegyensúlyozottság, a mértékletesség, a klasszikus tökély, az eszményi Szépség keresője és hibátlan retorikával is megáldott megtestesítője. Ezt a szilárdnak tűnő művészi eszmerendszert fordítja fel fenekestől Tadzio megpillantása. A fiatal fiúban megtestesülő eszményi Szépség folyamatos látványa felszabadítja az író lelkében szunnyadó vad, „dionüszoszi” erőket, és egy addig nem érzett, „rendhagyó” szenvedély, rajongás, imádat, egyszóval: szerelem felé sodorja. Korábbi élete, életműve, művészi hite porlad semmivé – Erósz hatalmának erejétől.

Aschenbach nem véletlenül nevezi Tadziót magában Phaidrosznak. Platón híres dialógusának címe és megszólítottja Phaidrosz, egy gyönyörű ifjú, akihez Szókratész a szépségről és a szerelemről szóló tanításait intézi. A novellában az ifjú neve két szorosan összefüggő, kulcsfontosságú helyen is felbukkan: Aschenbach belső monológjaiban. Korábban azon tűnődik, hogy a művésznek miként kell küzdenie a szépség megalkotásáért, amely önmagában a szellemhez vezető út és eszköz. „Ilyképpen a Szépség az érző ember útja a szellemhez – út csak, eszköz, kicsi Phaidrosz.” (4. fejezet, 87. oldal) A mű vége felé viszont a tengerparton ülve már így szólítja meg magában a fiút: „Mert csak a Szépség, jól jegyezd meg, Phaidrosz, egyedül a Szépség, isteni és látható egyben, s így hát az az Érzékelő útja, kicsi Phaidrosz, a művésznek az útja az Eszméhez.” (5. fejezet, 137. oldal)

A görögség platóni szerelemfelfogása szerint különleges kapcsolat van Erasztész (a szerető) és Erómenosz (a szeretett) között. Az előbbi: érett, idősebb, kezdeményező férfi, akinek feladata, hogy mentorálja, tanítsa és erényre nevelje a fiatalabbat. Az utóbbi: serdülő vagy ifjú ember, akinek szerepe a tanulás és tiszteletadás – cserébe az idősebb férfi védelméért, társadalmi és szellemi iránymutatásáért. Platón szerint a testi vonzalom (erósz) csupán a kiindulópont. A valódi cél az, hogy az Erasztész (védence fizikai tökéletességén keresztül) felismerje és megszeresse annak lelki szépségét, majd ezen felülemelkedve eljusson az abszolút, egyetemes Szépség (és Jóság, vagyis az eszmék) szemléléséig.

Akik Platón párbeszédében Szókratész és Phaidrosz, azok a novellában Aschenbach (Erasztész) és Tadzio (Erómenosz). Ám itt valóságos emberi viszony helyett csupán jelek: tekintetkontaktus és nonverbális gesztusok léteznek. Ettől (is) olyan kiúttalan és gyötrelmes Aschenbach szerelme.

A halálos betegség/járvány úgy lappang végig a történetben, mint a novella egészét átható vezérmotívum. Egy beteg lélek, egy beteg város, egy beteg kor. A talajt vesztett művész, a víztől körülvett és alámosott, krőzusi városállam és az illúzióit vesztett, hedonista századvég. A sorsuk úgyszólván ugyanaz: halálra vannak ítélve. A mű elején a temetői séta és a furcsa idegen látványának elbeszélése már éreztet valamit ebből, de itt még fontosabb a kísértés. Az idegen, mintha a pokol gőgös küldötte vagy egyenesen Mefisztó lenne, aki némán „figyelmezteti” a gyanútlan Aschenbachot, hogy döntsön (elutazik vagy sem). A hajón, a messziről fiatalnak látszó, de közelről vénnek bizonyuló, visszataszító, „piperkőc” alak vonásai kísértetiesen hasonlítanak a temetői idegenéhez, és már az enyészet borzalmát idézik fel Aschenbachban. Az utolsó jelenetek egyikében, a Lídó kertjében felbukkanó zenészek legrútabbika pedig (vörös hajával, sátáni kacajával, a járvány gunyoros tagadásával) szintén a pokol küldötte, aki végképp bizonytalanságba és rémületbe taszítja az írót: menekülni innen! Az enyészet elleni próbálkozás a borbély keze alatt csak közjáték: kis időre elhiteti Aschenbachhal a pusztulás visszafordíthatóságát.

Szerkezet és tempó. Ahogy Tadzio megpillantása a novella fordulópontja, úgy a végkifejlet előtt Aschenbach álma: a mű szerkezeti és eszmei tetőpontja. Álmában az író egy dionüszoszi, egyszersmind pokoli bacchanáliát él át, s ennek a megjelenítése Thomas Mann kisprózájának legmesteribb lapjai közé tartozik (5. fejezet, 127-130. oldal). A befejezés (mint minden klasszikus novellában) zuhanásszerűen rövid. A néma búcsú után a Tadzio-Hermész intését gondolkodás nélkül követni akaró Aschenbach – a hőségtől, az izgalomtól, a meddő vágyakozástól – pihenőszékéről lefordulva egy pillanat alatt meghal. A tempóra (amint a főhős lelkiállapotára is) két szélsőség jellemző: egyrészt a lassú, aprólékosan részletező leírások és belső monológok, másrészt a „rövidre zárás”, az adott gondolat hirtelen lekerekítése.

Az életmű szerkezetében ez a novella egyfajta „előtanulmány” a Varázshegy (1924) motívumrendszerének egy csoportjához, sőt a késői remekmű, a Doktor Faustus (1947) szélsőségeiben is ráismerhetünk.

Az Érzelmes klasszikusok a kiadó ízléses, szép sorozata. Kemény táblás, kecses könyvek. Egységes borítótervük Földi Anna tehetségét dicséri. A Halál Velencében a sorozat 15. darabja – és aki még nem olvasta, semmiképp ne mulassza el. De aki már ismeri, annak is érdemes újraolvasni.

Thomas Mann: Halál Velencében
Érzelmes klasszikusok sorozat
Fordította: Lányi Viktor
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2026,
144 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
online ár a kiadónál 4500 Ft
ISBN 978 963 543 6682

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

Gustav Aschenbach, a népszerű, idősödő író Velencébe látogat. A kifogástalan életet élő, szigorúan erkölcsös, fegyelmezett férfi egy lengyel kamaszfiú, Tadzio személyében felfedezi a szépség ideálját, ennek a botrányos élménynek a hatására pedig megkérdőjelez mindent, amit korábbi életében gondolt. A kisregény nem csupán a testi és morális leépülés tragikus regénye, de a valódi művészlét felfedezésének műve is.