A jég hátán is | Gebei Péter, Dobos Sándor (szerk.): A Gebei

Pál Attila |

Ma már legendaszámba megy az az 1977-es történet, amikor a Japánban rendezett C csoportos világbajnokságon a helyi rendezők megkérdezték a magyar csapat vezetőit, hogy hányan jégkorongoznak hazánkban, s a választ nem akarták elhinni. Ezek után még érdeklődtek, hány csapat játszik a magyar élvonalban, és hány fedett jégstadion áll a klubok rendelkezésére. Mikor megtudták, hogy mindössze négy a gárda, és fedett jégpálya egyetlen egy sincs, a vendéglátók egyike kijelentette: „Uram, önök a világbajnokok!”

Tény, hogy a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben igencsak sanyarú sorsa volt a hazai hokisportnak. A létesítményhiány, a viszonylag drága felszerelések, a klubok többségének szerény költségvetése, a kevés korcsolyázni tudó és szerető fiú alapjaiban határozta meg a sportág hazai lehetőségeit. Ráadásul akkoriban még a legvagányabb lányok is legfeljebb csak álmodhattak a korong kergetéséről. A válogatott ehhez mérten jól teljesített, hiszen többnyire a B csoportos vb-mezőnyben szerepelt – hol több, hol kevesebb sikerrel.

A fedett jégpályára 1982-ig kellett várnunk, amikor is átadták a Budapest Sportcsarnokot, amit a jeges sportok megtartására is alkalmasnak terveztek. Bár ez a hely megsemmisült az 1999 telén pusztító tűzben, hamarosan újabb fedett jégpályák követték – nemcsak Budapesten, hanem Dunaújvárosban, Székesfehérváron, majd hosszas építkezés után Miskolcon is, hogy csak a legjelentősebbeket említsem.

A hazai jégkorongsport igazából a kilencvenes évektől lendült fel. Az elmúlt nagyjából három évtizedben lassanként felzárkóztunk, legalábbis a legjobbakat közvetlenül követő csoporthoz. Mind kevésbé tűnik kuriózumnak egy-egy magyar játékos a legerősebb nyugat-európai bajnokságokban, sőt némelyikük játszott a tengerentúlon is. A jégkorongra is igaz, hogy magas színvonalú játékhoz, bajnoksághoz a létesítményeken, a jó csapatokon és játékosokon, a kiváló edzőkön és sportvezetőkön kívül elengedhetetlenül szükségesek a nemzetközi színvonalat elérő játékvezetők is.

Az infrastruktúra fejlettsége vagy éppen fejletlensége ma már alapvetően meghatározza egy ország jégkorongsportjának lehetőségeit. De egy modern csarnok is kong az ürességtől, ha nem játszanak benne a sportágat megszállottként szerető, nagyra törő egyéniségek. Magyarországon nem jut sokra, aki csak hobbiból korizgat és tereli a pakkot. Határozott cél és céltudatosság szükséges a számba vehető eredményhez – akárcsak más sportágban vagy az élet bármely területén.

Saját életútján szemléltetve ezt erősíti meg önéletrajzi könyvében Gebei Péter volt válogatott jégkorongozó, utóbb a világ élvonalába tartozó játékvezető, majd később sportvezető is. Az ő szemszögéből ismerhetjük meg a világ jégkorongsportjának működését, légkörét, és képet kapunk a játékvezetés világáról is. Megtudhatjuk, hogyan lehet valakiből világszerte ismert és elismert hokibíró, különösen egy olyan országból, amelyet nem jegyeznek a legeslegjobbak között. Gebei megjelenése a világbajnokságokon, valamint a legrangosabb bajnokságokban (az NHL kivételével) olyasmi lehet, mintha izlandi bíró fújna egy magyar–szerb meccsen a vízilabda vébén.

Ahogy Gebei Péter mondja: ő maga soha nem tartozott a virtuóz korongbűvölők közé. Sokkal inkább sziklaszilárd, egyenletes jó teljesítményt nyújtó, s mindenekelőtt végtelenül lelkes hátvédként állta az ellenfél csatárainak támadásait. Jól megtermett legényként testi erejét is bevetette a küzdelembe, jónéhány ellenfelet kent fel a palánkra, de hát ez a hokiban manapság természetes. A nyers erő, szerinte, rendben van, de az alattomosságot sem játékosként, sem bíróként nem fogadta el a küzdelem részeként.

A sportág berkeiben csak Retye néven emlegetett hokis gyermekkorától kezdve meséli el életét, indulva a dunaújvárosi kölyökévektől, a Római lakótelep világától – amelyhez a nyitott jégpálya is hozzátartozott. Talán véletlen, talán nem, de pályája nagyjából párhuzamosan haladt a magyar jégkorongsport felemelkedésével. Mondhatnám: „volt honnan.”

• Olvass bele!

Akkor négy pesti csapat jelentette az elitet. Kényelmesen elkorizgattak a Kisstadionban meg az újpesti jégpályán. Erről a holtpontról a hazai hokit az Erdélyből érkezett, megszállott edző, Kercsó Árpád dunaújvárosi munkába állása mozdította el. Szokatlan, időnként kegyetlennek tűnő edzésmódszereivel pár éven belül lekörözte az addig egyeduralkodó Fradi & Újpest kettőst is. „A Mester mindent megpróbált, hogy taktikailag is felkészült legyen, de nem volt könnyű dolga. Akkor még nem volt internet, de mindennek utánanézett, gyakran láttunk nála könyveket, a nemzetközi sajtót is mindig próbálta követni.” Itt kezdődött a magyar hokiban a profizmus.

Az ő keze alatt nőtte ki magát Gebei is élvonalbeli, majd válogatott játékossá. A Mester mentalitását, a tanulási és együttműködési készséget céltudatosságot, következetességet, kitartást követelte meg önmagától, később kollégáitól, majd tanítványaitól is. Az interjúkban többször is leszögezi, hogy ezek nélkül képtelen lett volna beteljesíteni álmát, hogy egy világbajnokságon ő dobhassa be a korongot a kanadai válogatottnak. Enélkül nem lett volna képes legyűrni a sok-sok nehézséget, akadályt a jégen és a magánéletben sem. Ráadásul úgy, hogy mindvégig, még sportvezetőként is, megőrizte a „nagy darab, kedélyes, minden rosszat poénnal elütő, őszinte, segítőkész fickó” imázsát. Közben sütött róla a profizmus, a mindig többre, jobbra törekvés. És soha nem feledte, honnan indult. Talán ezért is jutott ily messzire.

Megszólalnak a könyvben volt játékostársak, játékvezető kollégák (köztük két fia is) és sportvezetők, akik többnyire elismeréssel adóznak hozzáértésének, emberi magatartásának, a rengeteg értékes munkának, amelyet a jégkorongsportba fektetett.

Most már elmondhatom, fenntartásokkal fogtam neki a könyvnek. Mit lehet több mint 300 oldalon írni egy magyar hokis pályafutásáról? Féltem az önajnározástól, a statisztikai adatok, kimutatások tömegétől. Éppen ezért kellemes meglepetésként éltem meg, hogy mindezekből egy betűvel sincs több az elengedhetetlennél. Annál több mulatságos és tanulságos történetet kaptam, melyek a sportágban járatlan olvasó figyelmét is lekötik. Elért eredményeire Gebei méltán lehet büszke, sőt: példakép a fiatalok számára. Bölcsességei olykor közhelynek is tűnhetnek, de saját összefüggéseikben mondanivalójuk tartalmas, fontos – és érvényes az élet sok más területére. Mindezt a rá jellemző őszinteséggel, közvetlenséggel és nem utolsósorban humorral meséli el. A történetek hátterében pedig valamennyire megismerhető a sportág élvonalának világa és természetesen benézhetünk a magyar hoki kulisszái mögé is.

Kellemes meglepetés a szövegeket kiegészítő, gazdag képanyag. Bár egy sport témájú könyvtől ritkán várunk el szépirodalmi színvonalat, de lehetett volna sokkal gondosabb a szöveggondozói és korrektori munka.

Gebei Péter, Dobos Sándor (szerk.):
A Gebei
Cser Kiadó, Budapest, 2025
322 oldal, teljes bolti ár 5995 Ft,
online ár a kiadónál 5396 Ft
ISBN 978 963 278 8166

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Gebei Péter az 1990-es és 2000-es években a magyar jégkorong mindkét fellegvásában, Dunaújvárosban és Székesfehérváron is meghatározó játékosként karcolta a jeget. 56 alkalommal viselhette a nemzeti válogatott mezét, melyek közül egy a torontói Hockey Hall of Fame-ben is ott virít. A nemzetközi jégkorongsport mégis elsősorban játékvezetői tevékenysége miatt tartja számon: egy nem klasszikus hokinemzet tagjaként ért el páratlan sikereket ezen a pályán.
Ebben az önéletrajzi kötetben mesél arról, hogyan jutott el a nyitott dunaújvárosi jégpályáról a KHL [Kontinentális Jégkorong Liga] legnagyobb arénáiba, s hogyan vált valóra álma: bedobni a korongot az A csoportos vb-n Kanadának.
Rajta kívül több mint 30 csapattárs, edző, jóbarát és kolléga, a hazai és a nemzetközi jégkorong meghatározó alakja nyilatkozik a könyvben, ami már csak emiatt is szól a magyar hoki elmúlt harminc évéről is.

Dobos Sándor sportújságíró.