Papír és ceruza | Galló Olga: A Tíz hónap Babilon-ügy

D. Magyari Imre |

Fullajtár Andrea, akit lassan harminc éve láthatunk a Katona színpadán, már rég a kortárs színművészet egyik legnagyobb alakja. Nem tudom, gondolt-e valaha is arra, hogy a nagymamája, Galló Olga lágernaplójának részleteit mondja majd egyszer, felváltva azokkal a levelekkel, amikkel a hatvanas évek végétől kiadókat és a legkülönbözőbb intézményeket és személyiségeket bombázta, s azt sem, az előadás kinek az ötlete. Nagy ötlet mindenesetre, ezért változott a cím is. A szövegkönyvet a salgótarjáni könyvtárban őrzött napló 1982-es megcsonkított és 2025-ös teljes, a Magvetőnél megjelent kiadása – a szerkesztő Schmal Alexandra – s Galló Olga levelezése alapján készítette Borgula András és Solt Róbert; Borgula András a rendezést is magára vállalta. Megrendítő előadás született, amely elnyerte A Kortárs Magyar Dráma-díj Különdíját.

Hetven perc mindössze, de futkároz a hideg a hátunkon attól, hogy az elhangzó szavak ott és akkor születtek a háború utolsó évében, s hogy Galló Olga későbbi leveleinek a közöny és a bornírtság milyen falaiba kellett ütközniük.

Megrendítőek azok a puritán, visszafogott, de nagyon erős belső izzású mondatok, amiket Fullajtár Andrea a napló elé írt: „Nagyanyám épp húsz éve ment el. Sokévi küzdelem után adta fel a reményt, hogy nyomtatásban láthassa cenzúrázatlan lágernaplóját. … Ritkán adatik meg egy unokának, hogy teljesítse nagyszülője ilyen fontos kívánságát.”

És megrendítő maga a napló, amit a szerzője 1944 októberében kezdett el írni Auschwitzban (ma Oświęcim) és kitartóan folytatta Hochweilerben (Wierzchowice), Breslauban (Wrocław) és Oelsben (Oleśnica). Megrendítő mindazért, amit szemtanúként leírt, hogy megőrződjön az utókornak, mert hitt abban, hogy a tanúsága fontos lehet a „békeharc”-ban, nyilván a kiadásért is azért küzdött hosszú esztendőkön át. Ebben a felszabadulást várva vagy akár a hetvenes években még lehetett hinni. Ma már, a szörnyű ukrán vagy a gázai–izraeli háború idején biztosak lehetünk benne, hogy a béke talán a legilluzórikusabb szó az emberi nyelvben.

Az előadás elején hangzik el: „Megkezdődik Auschwitz kiürítése! … Nem szívom többé ezt az ijesztően furcsa, émelyítően bűzös levegőt. Ezt a különös, meghatározhatatlan szagot, amelyet a folyton füstölő krematórium magas kéménye áraszt, miközben lövelli, szórja a szikraesőt. Anyut is elégették? … Nem szabad erre gondolni. Nem akarom, hogy megbomoljon agyam. Haza akarok kerülni, élni akarok.” Ezért van, hogy nagyon tudatosan és hatalmas akaraterővel próbál őrizni egy életformát, egy gondolkodásmódot, egy magatartást, miközben a körülmények percről percre borzalmas groteszkséggel figyelmeztetik arra, hogy ez majdhogynem lehetetlen. De nem adja fel. Breslauban ismer meg két franciát, Musset-ről, Ovidiusról, Molière-ről, Shakespeare-ről beszélgetnek, Olga és az egyik francia közt gyengéd szálak is szövődnek: „Este tizenegy óra körül lehetett, amikor óvatosan leült ágyam szélére. Bolond csókolózásba kezdtünk és forró hullám úszott körülöttünk…” Aztán óriási detonáció remegteti meg az ágyat, tükör, lámpa, ablak darabokra törik: „A mi barakkunkat érte kisebb bomba. Két szobát teljesen összeroncsolt és minket másik két szoba választott el a haláltól. Hét halott volt és vagy kilenc sebesült. Folyamatosan bombáznak.”

Az abszurditás a mindennapok részévé vált. Szokott.

Egy hajszálon múlt, hogy megmenekültek. A véletlenen, a kiszámíthatatlan véletlenen. Ebben az esetben is, sok hasonlóban is. De hiszek abban, hogy Galló Olga a saját lélekjelenlétének, talpraesettségének, a saját egyéniségének is köszönhette, hogy hazatért. Annak például, hogy amikor a Hochweilerből indult menet huszonnégy óra gyaloglás után Breslauba ér, a cukorgyárból már nem hajlandó, nem bír és nem akar továbbmenni, megszökik. „Nem akarok az országúton elhullni kutyaként. Élni akarok.” Megszólít egy szerb munkást. „Ő is rabja a németeknek”, amitől persze még elárulhatná. De nem árulja el, szól valakinek, aki tud magyarul. Elrejtik a gyár salakgyűjtőjében.

A színházban ekkor sötét lesz. A sötétben Fullajtár Andrea lejön a nézőtérre, egész közelről halljuk: „Sehol egy fadarab, ahová leülhetnék. Egész éjjel mégsem állhattam, lábam erősen megdagadt. Tányérom ott volt nálam, meg egy nagyobb kéztörlő… Leterítettem a földre, rátettem a tányérom, ráültem, hátam falnak vetve, a hátam és a fal közé kapucnim téve, hogy meg ne fázzon. Elaludtam.”

Ez a végig feszültségben tartó színházi este legszívszorítóbb része. Negyvennyolc órát kellett a sötétben kuksolnia.

A naplóban számomra az az igazán megrendítő, hogy írója mennyire meg akarja írni. Öngyógyítás, terápia is az írás, persze. El akar mondani mindent, ezáltal is óva magát a megőrüléstől. Újságíróként dolgozott a Népszavánál, az írás az egyik legfontosabb tevékenység számára. Akkor boldog, ha talál rá valamilyen lehetőséget. „Szédülök az örömtől: ismét van ceruzám! – írja Hochweilerben. – Itt könnyebben tudtam papírt szerezni, de nem volt ceruzám. Azt a csonkot, amit Auschwitzban kaptam, az utolsó lemeztelenítésnél elveszítettem és csak a mai napon jutottam újabb darabkához.”

Papír és ceruza: bármily nevetséges sokak szemében, de lehet ezeket nagyon fontosnak tartani.

És nem a fáradságtól szédül, nem is az éhségtől: az örömtől. Galló Olga képes volt, még Auschwitzban, a „csodálatos” szóval kezdeni a naplóját: „Csodálatos napom van, de azt, hogy 1944. október hányadika van, nem tudom megmondani.” A nap azért volt csodálatos, mert akkor kapta az előbb említett ceruzacsonkot, s mert jó hírt hallott: közelednek az oroszok. És meg is érkeznek. „A lágerutcán énekelve jártak az emberek, az országútra álltak ki harmonikával és játszottak. Mikor berobogott az első autó orosz katonákkal, üdvrivalgásba törtek ki, valósággal tombolt a tömeg. A jókedv este kicsit alábbhagyott, mikor a barakkokba betértek részeg orosz katonák, nőket keresve.” Kis előzetes abból, hogy lám, új világ kezdődik, de ez sem lesz olyan, amilyenről álmodtak. Valahogy sosem lesz olyan. Úgy látszik, végzetesen nem ugyanolyan világról álmodunk.

• Olvass bele!

Megrendítő és felháborító az a küzdelem is, amit Galló Olga a napló megjelentetéséért folytatott. Ma is ökölbe szorul a kezünk a tehetetlenségtől. Olyan szélmalomharc volt ez, amiben a szélmalmok sem látszottak, csak küldözgette a leveleit egyre reménytelenebbül, olvasva a lélektelenül udvarias és egyértelmű elutasításokat. Csak találgathatjuk, mi minden rejtőzhetett a hátterükben. A hetvenes években még nem lehetett a zsidók szenvedéseiről beszélni? Vagy a „testvéri országok pártjai” reklamáltak volna? Esetleg erkölcsileg felháborító volt egy fiatal lány őrlődése két, aztán három férfi között? Vajon milyen állóvizet kavart volna fel?

A szín, amit látunk (látványtervező Simon Ferenc István), egy szegényes szoba a hatvanas-hetvenes évekből. Íróasztal, írógép, rádió. Ennél az asztalnál olvassa Galló Olga a láthatatlan címzettek válaszait: „Közüggyé … csak úgy változtathatja feljegyzéseit, ha megszabadítja őket – érthető, ám a mű, a cél szempontjából zavaró – emberi esetlegességeitől.” „Úgy hisszük, véleményünk teljes egészében megegyezik az Önével abban, hogy a fasizmus rémuralma idején ártatlanul szenvedett és meggyilkolt százezrek sorsának felelevenítése már csak azért sem lehet hiábavaló, mert e gaztettek megismétlődésének rémét mind a mai napig nem sikerült teljesen kiküszöbölni. Véleményünk szerint azonban naplója nem alkalmas a fenti cél elérésére.”

Ez vezet oda, hogy amikor a napló végre – magánkiadásban, meghúzva – megjelenik, Galló Olga Kádár Jánosnak ír, arra kérve, hogy a mellékelt példányt juttassa el Giscard d’Estaing-nek, mert Breslauban ő egy francia férfi oldalán talált menedéket. És végül eljut oda, hogy egy lépést sem akar tenni a második kiadás megjelentetése érdekében.

Rövidsége ellenére is sokszólamú, sűrű előadás ez, aminek árnyalatait Fullajtár Andrea ezer apró eszközzel érzékelteti. Valóban a legnagyobbak egyike. Az unoka maradéktalanul teljesítette a nagyszülője kívánságát.

Ugyanakkor érdemes nézőből olvasóvá válnunk és rászánnunk néhány napot a Magvető nagyszerű Tények és Tanúk sorozatában megjelent, közel ötszáz oldalas kötetére, megállni egy-egy mondatánál, belegondolni egy-egy megfogalmazás szörnyűséges abszurditásába. Csak egyetlen példa : „Lágerviszonylatban jó dolgom van.” Lágerviszonylatban… Micsoda szó! És teljes egészében láthatunk kialakulni egy majdnem-szerelmet, amit nem a testi vágyak táplálnak csupán, hanem a magány oldásának vágya. Mindkettejükben ott a bűntudat, hisz otthon várja őket, vagy valahol másutt gondol rájuk valaki – de várja-e, gondol-e, egyáltalán, él-e. Egy olyan világ kel életre a napló lapjain, amiben semmilyen kapaszkodó nincs az emlékeken kívül. Galló Olga meg is fogalmazza: „Nincs jelenem, csak múltam van. Csak múltam.”

Jó lenne tudni, hogyan ért haza, hogyan kezdte el, hogyan folytatta itthoni életét, hogyan küzdött az emlékeivel. Találkozott-e még a hátralévő hatvan év alatt All-lal, a francia férfival, vagy a breslaui országúton látta utoljára?

A leginkább azt szeretném tudni, hogy a borítón lévő fénykép mikor készült. A babiloni fogság előtt vagy után? Egy mosolygó fiatal nőt látunk rajta. A mosoly így is, úgy is tanulságos.

Galló Olga: Tíz hónap Babilon
Tények és tanúk-sorozat
Magvető Kiadó, Budapest, 2025
472 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft,
online ár a kiadónál 5400 Ft,
e-könyv változat 4199 Ft
ISBN 978 963 144 5046 papír)
ISBN 978 963 144 5053 (e-könyv)

* * * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„A lágerélet hétköznapjai, a kis kegyetlenkedések, egymásra halmozódó kis szenvedések végtelen sora rajzolódik ki ebben az egykorú naplóban. Galló Olga a világháború éveinek egy magyarok által kevéssé ismert pokol-bugyrát is megjárta… az egykori Breslau ostromának napjairól magyar szerző tollából először olvasunk.” (Gárdos Miklós)
Galló Olgát, a Népszava tárcaíróját 1944-ben deportálták. Auschwitzból egy ezerfős női transzporttal Hochweilerbe vitték, majd néhány hónap után halálmenetben továbbhajtották. Útközben Breslauban (a mai Wrocławban) külföldi kényszermunkások segítségével elrejtőzött, hogy 1945 februárja és májusa között a szovjet hadsereg által körülzárva élje át és örökítse meg írásban az ostromlott erődváros 84 napos agóniáját. Több mint két évtizeddel később, 1966-ban vette elő ceruzacsonkokkal írt lágernaplóját, amely először rövidítve, átszerkesztve jelent meg magánkiadásban 1978-ban.
Kötetünkben az eredeti napló teljes gépiratának szövegét adjuk közre Galló Olga unokája, Fullajtár Andrea ajánlásával, a kiadástörténet néhol krimibe, másutt kabaréba illő évtizedes útját feltáró előszóval, valamint eddig még nem látott fényképekkel és dokumentumokkal.