Nem az államot, a hazát szeretem | Alekszej Navalnij: Hazafi

kistibi |

Az igazi tragédia az, amikor olyan hős bukik el, akivel együtt tudunk érezni, aki nem önmagáért, hanem valami magasabb célért küzd. Alekszej Navalnij sorsa: vállalt sors. Amikor hazatért Putyin Oroszországába, tudta, hogy ő onnan csak a rendszer bukása után szabadulhat, vagy a halál válthatja meg a börtön szenvedéseitől. Vállalta. Tudta. De nem volt hajlandó félni.

Egy volt KGB ügynök, aki ma már tömeggyilkos, emberek százezreit-millióit teszi tönkre, sőt egész országokat – a mi vezetőink pedig csak nézik, és kitárt szívvel állnak ki mellette. Nehogy azt higgyük, hogy Oroszország népe nem nyögi a háborút! Navalnij pontosan leírja, hogyan. És nem csak a háborút. Ahol a vezetők ellopják az államot, ott az állampolgárnak csupán ígéretek maradnak, és közben észre sem veszi, hogy mindig csak egy kicsivel él rosszabbul.

Én ötven éve hallgatom, hogy a következő néhány évben utolérjük a rothadó Nyugatot. Eddig még sosem jött be. Közelebb jutni sosem sikerült, de még inkább lemaradni igen. Oroszországban sem más a helyzet, csak nagyságrendekkel rosszabb. Ott nemcsak ellopták az államot, de fölösleges háborúkkal tovább rontották a polgárok életszínvonalát. Navalnij könyve egyebek között ezt is elemzi.

Több dolog miatt is rendkívül izgalmas Navalnij memoárja. Számomra talán a legfontosabb, hogy Putyin Oroszországának bemutatása ahhoz is hozzásegített, hogy sokkal jobban megértsem a közelmúlt itthoni történéseit. Az orosz Hitler beteges hatalom- és luxusimádata miatt kellett Navalnijnak halnia. „Megvannak a palota tervrajzai… A nyomozás azért kapta a Projekt Psycho nevet, mert amikor először végignéztük a hely terveit, és szembesültünk a palota saját színháztermével, az aranysasokkal és az árukban komplett lakásokkal felérő szófákkal, folyamatosan azt mondogattuk: »Ez az ember beteg. Teljesen megszállottja a luxusnak.« Megállapodtunk benne, hogy a videót egy nappal azután tesszük közzé, hogy visszatértem Oroszországba.” A Projekt Psycho Putyin fekete-tengeri palotájáról készült, tervrajzokkal, dokumentumokkal bemutatva azt a hatalmas korrupciós hálót, amellyel egy ilyen hatalmas, milliárdokat érő palota megépülhetett, feltárva azt a tényt is, hogy Putyin szeretőit úgy „díjazta”, hogy a Gazprommal vásároltatott nekik ingatlant.

„A. Navalnij elítélt egy séta után rosszul lett, és szinte azonnal elvesztette az eszméletét.” Az intézet egészségügyi dolgozói a helyszínre érkeztek, és sürgősségi orvosi csapatot hívtak hozzá. Mint írták: „minden szükséges újraélesztési eljárást elvégeztek, de ezek nem vezettek eredményre.”

A magyar álláspontot Navalnij halálával kapcsolatban a magyar miniszterelnök fogalmazta meg nemes egyszerűséggel: „Sovinisztáknak nem jár tisztelet. És aki patkányoknak nevezte a grúzokat a grúz–orosz háborúban, annak a tiszteletére nem állunk fel. Egyébként pedig nyugodjon békében.” Azt hiszem, ez önmagában megmutatja, milyen lelkű az, aki így fogalmaz.

De lássuk magát a művet. Tartottam tőle, bevallom, hiszen mit tud egy politikus az írásról? De a kétségeim már az első sorok után elszálltak. A kezdés tömörségével szinte arcul üt: „Egyáltalán nem fájt a haldoklás.” Navalnij a szibériai Tomszkból repült Moszkvába, ahol és akkor egy novicsok nevű idegméreggel megmérgezték. És ha korábban azt hittem volna, hogy a vaskos kötet csak politikai elemzéseket, önéletrajzi villanásokat fog feltálalni – már az első fejezetnél nagyon pozitív csalódásban lett részem. Navalnij nemcsak jól ír, hanem érti is az irodalmat, emellett szinte emberen túli az önfegyelme. Haldoklására visszaemlékezve ezt írja: „Nagyon különös emberek ám az igazi írók. Ha megkérdezik tőlem, hogy milyen érzés idegméregtől meghalni, két dolog jut eszembe: a dementorok a Harry Potterből, meg a gyűrűlidércek a Gyűrűk Urából… A dementor csókja nem fáj… Ahogy állok ott az átjáróban, megcsókol egy dementor, és mellettem ácsorog egy gyűrűlidérc… Végem… Nem bírom tovább.”

2020-ban járunk, amikor a mérgezés megtörtént. Akkor még sikerült Navalnijt kihozni Oroszországból, és egy német kórházban csodával határos módon nagyrészt helyreállt az egészsége. Egyetlen percig sem volt kérdéses, hogy visszatér-e Oroszországba. Julija, a felesége tartóztatta: először épülj fel teljesen, utána menj csak. Alekszej szót fogadott, öt hónap németországi lábadozás következett.

Nagyon érdekes, amit a kómáról ír: „…az én fejemben pedig nem voltak szavak.” Az öt hónap lábadozás alatt kezdett el írni, az oroszországi börtönökben folytatta, így állt össze végül a Hazafi című kötet. A kezdés in medias res szabályainak megfelelően megyünk vissza a múltba. Ez az időutazás teszi lehetővé, hogy a gyermekkorú és a fiatal Navalnij szemével nézhessük végig a Szovjetunió végnapjait. Alekszej édesapja katona, a tisztek katonavárosokban élnek, ahol a gyerekek élete rendkívül izgalmas és veszélyes. Nagyon egyszerű – és nagyon orosz – ennek az oka. A lőgyakorlatokon fel nem használt lőszert csak nagyon macerás adminisztráció után lehet visszaszolgáltatni, sokkal egyszerűbb a folyóba dobálni vagy szétszórni az erdőben. Ezeket a folyóból a gyerekek mágnessel horgásszák ki, azt is tudják, az erdőben hol keressék. Volt úgy, hogy tüzet raktak, és a kézigránátot ott robbantották fel. Ez két gyerek életébe került, a hamadiknak amputálni kellett mindkét lábát, a negyedik könnyebb sérülésekkel úszta meg.

Alekszej azt is tudja, hogy egy rendszert a viccein keresztül lehet a legjobban megmutatni és megérteni. Idézi is a legkarakteresebbeket. Ha édesapja példáját követi, és katonai pályára lép, korlátos jövőkép áll előtte: „…az ezredes fia nem juthat az ezredesi rangnál magasabbra, ugyanis a tábornoknak is van egy fia.”

A Szovjetunió agóniájának egyik okaként Navalnij az afganisztáni háborút említi. „A háború mindemellett hatalmas finanszírozási problémát jelentett, és nagyban hozzájárult a Szovjetunió elszegényedéséhez, azonkívül aláásta a hadseregbe és általában az ország vezetésébe vetett bizalmat.” Ami a világ számára fontos és tragikus: „…az afgán mudzsáhidok szovjetellenes harca szép lassan nagyszabású iszlám dzsiháddá vált.” Leegyszerűsítve: Brezsnyev szabadította a világra az Iszlám Államot. (Az afgán háborúról bővebben olvashatunk Szvetlana Alekszijevics Fiúk cinkkoporsóban című dokumentumregényében.)

Igazán hitelessé a memoárt többek között a rendkívüli őszinteség és szigor teszi, ahogyan fiatalkori önmagát szemléli. Beszámol több konfliktusról is, melyekbe tanáraival keveredett, majd ezt így zárja: „A leírt incidenssel kapcsolatban ma már egyedül szégyent érzek, és csalódottság fog el, ha a fiatalkori énemre gondolok. A múltat azonban nem lehet megváltoztatni, és talán azért is írtam minderről ilyen részletességgel, hogy ne csupán az akkori közállapotokról számoljak be, de a nyilvánosság előtti vallomással a régi énemhez fűződő szálakat is elszakítsam.”

• Olvass bele!

Alekszej Navalnij életének fő műve a Korrupcióellenes Alapítvány létrehozása és működtetése. Putyin palotájának bemutatása ezt csak megkoronázza. Az Alapítvány korrupciós hálózatok garmadáját tárja fel és teszi közzé, ezekről részletes képeket kapunk. De úgy gondolom, talán nem is ez a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy megmutatja, a korrupció miképpen hatja át az egész államszervezetet, hogyan formálja át, torzítja el az állampolgárok józan gondolkodását. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az ukrajnai háborút nem lehet háborúnak nevezni, és ha kimondod, ezért le is csukhatnak.

Hogy miként működik az „igazságszolgáltatás”, az ítélkezés, az kiderül Navalnij könyvéből is, de érdekességként hadd említsem: Kira Jarmis, Alekszej Navalnij sajtótitkára írt egy Zárka című regényt, amiről Akunyin, a nagyon népszerű orosz krimiszerző ezt írta: „Évszázadok, nemzedékek váltják egymást, de Oroszországban még mindig börtönről és nyomorúságról, szabadságról és rabságról szóló könyvek jelennek meg, mintha az a száz év nem is lett volna. Ismét született egy nagyon időszerű könyv.” Ez olyan, mintha a Hazafiról írták volna.

A börtönben írt sorok nehezen olvashatók. Nem azért, mert ne lenne jól megírva, hanem mert az olvasónak összeszorul a gyomra a tehetetlen dühtől, a részvéttől, az értetlenségtől. A hatóság szerint Navalnij még a börtönben is bűnöket követett el, de azt nem tudhatja meg, hogy mit, mert szigorúan titkos. Összességében még 19 évvel megnövelték a büntetését. Így működik Putyin rendszere. A vég akkor kezdődött el, amikor elszállították a sarkkörön túlra, az IK-3-as telepre, ahonnan elszökni lehetetlen.

Orwell regényében, az 1984-ben olvashatjuk, hogy egy elítéltet először meg kell törni, és a testét csak utána lehet megölni, ha már a lelkét szétrombolták. Hogyan csinálják itt? „Van egy őrültünk ebben és ebben a börtönben; egész nap és egész éjjel üvölt. Tegyük őt oda Navalnij mellé.” „Mindenben van valami beteges csavar: a hírhedt felmosófás erőszakolások, hogy mindenféle dolgokat dugnak fel az emberek végbelén és így tovább… Csak egy dologgal kell kiegészíteni: a valóság még annál is rosszabb.”

Ezért olvasható nehezen ez a memoár. Navalnij tudta, hogy csak akkor maradhat hiteles harcostársai és a jó érzésű oroszok előtt, ha hazajön. És ha hazajön, a rendszer ismeretében nem lehetett kételye, mi vár rá. Ilyet csak nagyon tiszta lelkű és nagyon erős emberek vállalnak. Búcsúzzunk tőle felesége, Julija Navalnaja szavaival: „Nem tudom, hogyan éljek nélküled, de próbálok úgy, hogy odafent örülj nekem és büszke legyél rám. Nem tudom, hogy meg tudom-e oldani, de megpróbálom.” … „Egy napon biztosan találkozunk majd. Annyi elmeséletlen történetem van számodra, és annyi dal van elmentve neked a telefonomon, általában hülye, vicces, és hogy őszinte legyek, borzalmas dalok, de rólunk szólnak, és nagyon szerettem volna, ha meghallgatod őket. És nagyon szerettem volna látni, ahogy hallgatod őket, nevetsz, és aztán megölelsz. Szeretlek örökké. Nyugodj békében.”

Alekszej Navalnij: Hazafi
Fordította: Bartók Imre, Gy. Horváth László, M. Nagy Miklós
Helikon Kiadó, Budapest, 2024
538 oldal, teljes bolti ár 6999 Ft,
online ár a bookline.hu-n 6649 Ft,
e-könyv változat 4599 Ft
ISBN 978 963 620 5287 (papír)
ISBN 978 963 620 5294 (e-könyv)

A nyitó képen a mexikói spanyol nyelvű kiadás borítója látható

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Alekszej Navalnij 2020-ban kezdte írni a memoárját, nem sokkal azután, hogy kis híján végzetes merényletet kíséreltek meg ellene. Elmeséli a teljes élettörténetét: ifjúkorát, politikai tevékenységének kezdeteit, mesél a házasságáról és családjáról, arról, ahogy mind keményebben és hatékonyabban szállt szembe a világ egyik szuperhatalmával, amely el akarta hallgattatni, és a meggyőződéséről, hogy Oroszországban a változás elkerülhetetlen – s neki, a munkatársaival együtt, mindent meg kell tennie érte.
Memoárja második felében a börtönbeli élményeiről mesél – gyakran derűsen, sőt humorral, máskor tökéletesen érthető ingerültséggel. Olvashatjuk a börtönnaplóját, leveleit, Instagram-posztjait – ám írni egyre ritkábban tudott, és egyre kevesebb írását tudta kijuttatni a börtönből. Közben újabb és újabb nevetséges vádakat emeltek ellene, egyre hosszabbodott büntetése, és Navalnij számára már világos volt, hogy élete – vagy a rezsim fennállása – végéig börtönben fog maradni. Kegyetlen és cinikus eszközökkel próbálták megtörni az akaratát és a méltóságát – de ez sohasem sikerült…

„Ez a könyv Alekszej életének s egyben a diktatúra elleni elhivatott küzdelmének testamentuma – a meggyőződésének, amiért feláldozott mindent, végül az életét is. A könyv oldalain keresztül az olvasó megismerheti az embert, akit annyira szerettem: a makulátlanul tisztességes és rendületlenül bátor férfit. Történetének közreadása nem csak tisztelgés az emléke előtt; inspirációval szolgálhat másoknak is, hogy álljanak ki az igazukért, és soha ne veszítsék szem elől azokat az értékeket, amelyek igazán számítanak.” – Julija Navalnaja