Derűs enciklopédia, mindennapos használatra | Grétsy László: Nyelvi játékaink nagykönyve

Írta: Bedő (Bais-Deux) J. István

Én, kérem, mindent igyekeztem elkövetni. Olvastam volna rendületlenül, de a ceruza magától ugrott a kezembe, hogy meg is fejtsem a feladványokat. (Tollal azért mégse, ugye?) Viszont ez lefékez a komoly, elmélyült (kritikusi) munkában. De mivel a kötet témája a játék, talán a bemutatásának is szabad ehhez igazodnia.

Tudósi életművének koronáját tette le Grétsy László az asztalra, minden nyelvi játékok egyetemes enciklopédiáját. Kézikönyv született, aminek számos előnye van – és természetesen óhatatlanul néhány hátránya, melyek közül csak a legelsőt említettem a bevezetőben, hogy tudniillik nem hagyja magát csak úgy olvastatni. Muszáj vele játszani. És rögtön felhívom a majdani olvasó figyelmét egy magától értetődő dologra. A cím – Nyelvi játékaink nagykönyve – egy sóhajnyi pontosítással figyelmeztet, hogy a magyar nyelv játékkészletét igyekszik felsorakoztatni, vagyis csak a saját rétünkön kaszálunk. Magától értetődőnek tűnik, de aki valamennyire is járatos a nyelvi játékok világában, tudhatja, hogy nagyon sok közülük világszerte ismert és mívelt elmetorna, számos másik pedig csak magyarul játszható. Azért lesz szó az áthallásokról is benne.

A mű születésének történetét nem szükséges felmondani. Grétsy tanár úr az előszóban beszámol játékügybeli előéletéről, hogy hány évtizede foglalkozik a gondolkodásnak olyan fajta működésével, melynek célja nem kizárólag a tárgyilagos információközlés, hanem a megfogalmazás nem szokásos módja. Ezer szerencse, hogy a világon nem csupán Kazohinia-beli okos, de unalmas hinek vannak. Szükség van olyanokra is, akik magában a kommunikációs eszközben rejlő szokatlanságot fedezik fel, és azt veszik górcső alá. Mint Karinthy Frigyes, Kosztolányi és legendás asztaltársaságuk.

Ha magát a játékenciklopédiát tekintjük, Grétsy László a leglogikusabbnak tűnő szerkezetet választotta, a legkisebb egységtől, a betűk és hangok köréből indul el a szavak, mondatok és nagyobb egységek felé. De rögtön szembekerül az olvasó a szerző problémájával: a biliárd-effektussal. Ugyanis a példák bemutatása zegzugos útvonalon vezet más, bonyolultabb játékok felé, és könnyű lenne eltévedni az erdőben (hogy költői legyek). Ezt a buktatót azonban a szerző utalásokkal, későbbi fejezetekre hivatkozással kivédi, szinte türelmet kérve az olvasótól, hogy „Eljutunk majd oda is, csak légy türelmes…” – ez a már említett másik hátrány, mert az olvasó türelmetlen.

Komoly(talan)ra fordítva: már az induláskor recepteket kapunk ahhoz, hogyan tekintsünk egy betűre/hangra, és miképpen mutatkozik másnak a legegyszerűbb szó is, ha valamilyen légből kapott szabályt társítunk hozzá. Ez a „légből kapott szabály” szinte minden játék lényege, ugróiskolától szonettkoszorúig (és tovább). Hogy világosabb legyek: a versfőkbe (vagy szókezdetekbe) rejtett név sok száz éves feladat/játék, aszerint, hogy kémüzenetet hordoz vagy szerelmetes hódolat. Mármost az, hogy például valamelyik betűnek – mondjuk – kötelező vagy tilos jelen lennie egy szóhalmazban, kötetlen (prózai) vagy kötött formájú (vers) szövegben, az már maga a játék. (Hogy néha maga a túlélés eszköze, arról például Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmok című darabja tanúskodik.)

Még mindig a néhány betűt felhasználó játékfajták közé tartozik egy, amely a grafika határvidéke felé visz, ez a képtalányok, rébuszok kategóriája. (Ezekhez az enyémtől eltérő agyberendezés szükséges, talán ezért is inkább csak tisztelem, mint kedvelem…) A rejtvénylapok előszeretettel adták fel már a 19. század végén is, s a rejtett csapda ezekben általában az, hogy a betűk egymáshoz viszonyított helyzetét – vagy éppen ugyanazt az egyenlőségjelet (példának okáért) – legalább 5-10 különböző módon olvashatjuk ki, a rejtvényszerkesztő leleményessége szerint.

A tanár úr tisztelettel a betűjátékok fejedelmének nevezi az anagrammát – és ebben nincs is helye vitának. A véletlenszerűen feldobott karakterkészlet számos családi, társasági játékban nyert fizikai formát (betűrömi, scrabble és társai), és azt hiszem, érdemes itt felhívni a figyelmet arra, hogy ennek a játéknak a kellően szórakoztató míveléséhez nem árt némi autisztikus képesség – párosulva matematikai vagy inkább kombinatorikai talentummal. Ahhoz, hogy a klasszikus betűrömit (hét, véletlenszerűen dobott betűvel) jól tudjuk játszani, persze nem árt 3-4 elem kombinálásával kezdeni. (Van erre is példa a könyvben.) De az anagrammázás akkor válik igazán élvezetté, amikor már nem kizárólag szótárazott kifejezéseket alkotunk, vagy azok toldalékolt változatait, hanem szinte képtelenségeket. (Ínyenceknek kiegészítésül a kötetből: a kántorból alkotott tonrák [hibrid…], tonkár [mint: vízkár, tűzkár], illetve a szintén K. Ciniék alkotta ártetű és tűmamó [In: Nyelvelés].)

Amiként a házak sem csak téglából épülnek, azonképpen a téglapanel módjára készülnek a szótagjátékok, ezek is valahol az előbb említett kombinatorikai módszerrel játszhatók, félretéve a tudományosságot. Így jutunk el az egész szavakhoz, és ahhoz a kérdéshez, hogy ismerjük-e a szavak jelentését. Ezt a fölvetést érdemes nagyon komolyan venni, és innentől kezdve egyre komolyabban. Ugyanis a magyar szókincsnek tömérdek olyan szava létezik, amelyik csak szűkebb körben használatos – mert tájnyelvi, szaknyelvi, elavult s így tovább –, ezért aztán ismeretlenként tekintünk rá. Különösen, ha még hasonlít is egy másikra, amit ismerünk! De az sem jó, ha összetévesztjük vagy összekeverjük őket (ám ez már két másik játék). Itt hadd hívjam föl a figyelmet a többjelentésű szavakkal mívelt játékokra, melyeket nékem egy biedermeier hölgy, bizonyos Poliszémia mutat be. (Jól van, na, szándékos…) Természetesen, ha a feltételrendszert megfordítjuk, akkor az alak azonos, de a tartalom eltérő (ez a homonima). Ez számos félreértésre ad majd okot… És még mindig nem mondatokról beszélünk, csak szavakról.

Közbevetésként megjegyzem, hogy bár maga Grétsy László is alkotott számos feladványt és megoldást, azért nem lehet megfeledkezni arról, hogy egy országnyi játszótársa volt az elmúlt évtizedekben, akik részben a különböző, nyomtatott vagy rádiós/tévés játékrovat megfejtőiként és küldőiként járultak hozzá e kötet példaanyagához, részben pedig újabb és újabb kombinációkkal maguk alkottak – gyakran egyre szűkebb – zsákot a benne táncoláshoz. És táncoltak is benne!

A kötet második fele a mondat-játékokra épül, természetesen itt is fokozatosan csipegetjük a tudnivalókat. Évszázadokra, pontosabban már évezredekre tekint vissza az egyik kedveltem, az oda-vissza olvasható szó/mondat/szöveg: a palindrom. Hasonló klasszikus a szövegbe építhető név, kifejezés, mondás vagy mondat: az intarzia. Ezek igen közismertek, már gyerekekkel is lehet játszani, és bizony, felhasználhatók még pedagógiai eszközként is. Ez a „szóberakás” elég egyszerű, hogy ne futamodjanak meg tőle, és elég bonyolult ahhoz, hogy megízleljék a nehézség legyőzésének örömét. Természetesen az eléggé fúrt agyú felnőtt játékosok még tovább nehezítették maguknak a feladatot, persze nem csak ebben a kategóriában – így aztán a szójátékklubok találkozóin gyakran jutottunk el a „Képtelenség megoldani!” felkiáltásig. (De lehet. Mindig lehetett.)

Ha már a mondatoknál tartunk, a bekezdés (mint következő lépcső) helyett immár a verses játékok következnek. Ez is szinte végtelen, mint az univerzum, mert a vers maga is szabályjáték, aztán a tartalom szintén – s ez már egy másik feladvány. Hát ha még a vers ritmus- vagy rímszerkezete is kötött, mint a kikacsintós limeriké vagy a japán haikué! Esetleg még vegyük hozzá valamelyik betű használatának tilalmát. (Hogy komolyak ne legyünk: és locsoljuk meg egy kevés extra szűz olívaolajjal…)

Anélkül, hogy részletekbe mennék, itt már eljutunk az irodalmi és nyelvi játszótársak közé, akiknek számos, nevezzük így „határvidéki” ötletet köszönhet a játékok (b)irodalma. A már említettek mellett Örkény István, Timár György, Varró Dániel, Weöres Sándor, Tótfalusi István, Orbán Ottó, Váradi Szabolcs, a magyar költészet színe-java vonul fel, sziporkákkal, önironikus karcokkal, valódi és kínzórímekkel.

Legvégül pedig mindennapjaink egyszerű és végletekig bonyolítható fejtördelői is sorra kerülnek: a rendhagyó nyelvtanórák rejtetten oktató furfangjai egyfelől, a mindennapi agytornáztató keresztrejtvények. Meg persze a mindenféle csecsebecsék, amelyekkel kipitykézhetjük már így is gazdag nyelvi játékos ismereteinket: félreértendő kérdések, zizis válaszokkal, aztán hogyan olvasná ki egy-egy mondatunkat más (lengyel) anyanyelvű, vagy a magyar mondatot franciás helyesírással hogyan vésnénk papírra (hasonló megoldás látható fent, a szerző nevénél) – szóval mindig akad egy erősebb távcső, amivel tovább feszegetjük a játékuniverzum határait.

A nagykönyv szerzője mindig meg is említi sok-sok játszótársa nevét, Hadd említsem meg a hatalmas gyűjtemény egyik háttér-munkatársát, szeretett játékostársunkat, aki kevéssel a könyv megjelenése előtt hagyott itt bennünket: dr. Bencze Imrét. Számos játékötlete került bele a kötetbe, és még annál is több feladványa és megoldása. Soha nem tekintette magát költőnek, de ragyogó versbe foglalta a magyar nyelv lehetőségei iránti rajongását. (Kéretik az interneten keresni Édes, ékes apanyelvünk címmel.)

Érdemes végezetül elgondolkodni azon, hogy a könyvben is említett nagyszerű Karinthy-játék, A főherceg vizsgája voltaképpen modellje mindenféle nyelvi feladványkészítésnek. Ezzel csak megtisztelni szeretném a szabályteremtőket – ugyanis a megfejtőnek rá kell jönnie, hogy mit eszelt ki az, akinek először a megfejtése volt meg, és csak ahhoz szabta a kérdést.

Ugyanez a kérdés motoszkált mindvégig bennem, amikor a képtalányokat próbáltam (eredménytelenül) kibogozni. Meg akkor is, amikor észre vettem, hogy bár a szinonimák terén elég otthonosnak érzem magam, csak sokadikra tudtam ráhibázni a feladványban válaszként várt rokonértelmű szóra, kifejezésre.

De Grétsy tanár úr végig udvariasan nyújtja segítő kezét. Mintha kamera előtt vagy mikrofon mögött – vagy még inkább baráti körben, kényelmes fotelben – ülne, élvezetesen megmagyarázza először a játék felépítését, művelődéstörténeti fűszerekkel jócskán meghinti, majd vonzóan tálalja a rejtvényes játékot, és mindig hozzáfűzi, hogy a csontokat félre lehet tenni: a fejezet végén azért ott vannak a megfejtések.

Hátrányt említettem írásom elején: a kötetet A magyar nyelv kézikönyvei sorozatban jelentette meg a Tinta Kiadó, ennek megfelelően külleme komoly és illusztrációk nélküli. Pedig az egész művet átjáró derűhöz jól illenének. De az egészhez képest ez szóra sem érdemes apróság.

Grétsy László: Nyelvi játékaink nagykönyve.
A magyar nyelv kézikönyvei sorozat tagja
Tinta Kiadó, 2012

»Grétsy László: Nyelvi játékaink nagykönyve – megvásárolható a kiadó webáruházában«

• Olvass bele!
• Fülszöveg