»Izgat a hétköznapi létezés banális esztétikája« | Beszélgetés Simó Györggyel

„Egy polaroid, a maga kopott, pasztell színeivel. Rajta anyám, apám, a nővérem és én a kor divatos ruháiban, hajviseleteiben.” (Forrás: Simó György)

Ez van annyira izgalmas, mint az, amit gyerekként gondolt arról, milyen életet él majd felnőttként?
Tizenévesen leginkább az foglalkoztatott, hogy legalább olyan fontos ember legyek, mint a filmrendező apám. [Simó Sándor (1934–2001) Balázs Béla-díjas filmrendező, író, forgatókönyvíró és producer, a Hunnia Filmstúdió igazgatója – T. O.] Amikor a húszas éveimben kievickéltem ennek a napernyőnek az árnyékából, azt fogalmaztam meg magamnak, hogy csupa olyan dologgal szeretnék foglalkozni, amelyek többet jelentenek magamnál, de ekkor még nagy hangsúly volt a „magamon”. Ma már nem annyira érdekel, milyen figura lett belőlem. Néhány éve csak arra próbálok figyelni, milyen hozzáadott értéket hagyok magam után.

Mi alakított jobban a személyiségén, a sikerek vagy a bukások?
Azt hiszem, egész életemre jellemző volt a kamaszkoromban kialakult bizonytalanság érzése, hogy nem vagyok elég jó. Emiatt a kudarc lehetősége természetesen volt jelen az életemben, a sikerek jobban megleptek, váratlanabb irányokba formáltak.

Mit tart a legnagyobb sikerének, mit a legnagyobb bukásának?
Ha három nagyobb részre osztom az életem különböző területeit, akkor azt látom, hogy magánemberként számomra fontos, jó emberek és sok szeretet vesz körül. Hogy ez az én sikerem-e, az minimum véleményes, de nagyon nagy öröm. A másodikban, amit egy időben munkámnak, ma inkább összefoglalóan közéleti elkötelezettségnek hívok, egyértelmű sikertörténetnek tartom, hogy részese lehettem a Magyar Narancs nagy generációjának, valamint azt, hogy többedmagammal sikerült egy olyan működési modellt kialakítanunk a Tilos Rádiónak, amely évtizedek óta működik, és képes fejlődni. Mostanában ezen a területen a legfontosabb számomra a privát fotóval foglalkozó Eidolon Centre for Everyday Photography építése, amelybe minden eddig megszerzett tudásomat szeretném beletenni. A mostani szakmám, a hivatásom pedig a harmadik terület: vállalkozó, cégeket, intézményeket építő ember vagyok. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy éltem a lehetőségeimmel. A Telekom egyre magasabb beosztásban lévő vezetőjeként megkeresett fizetésemet jól fektettem be, fontos és értelmes dolgot csinálok, ami talán hozzájárul ahhoz, hogy a magyar vállalkozási kultúra előrelépjen. A Day One Capital, amelyet együtt építünk a társaimmal, Kákosy Csabával és Straub Elekkel, nemzetközi standardot képvisel a kockázati tőkelapok piacán.
Ami a bukásokat illeti, annak nem örülök, hogy az általam is alapított Origóból silány szennylap lett, de ezt nem tekintem saját kudarcomnak. Ellenben azt igen, hogy miután annak idején a Telekom színeiben egymilliárd forintért megvásároltuk a magyar közösségi weboldalt, az iWiW-et, nem jól sáfárkodtam vele. Nagyobb üzleti sikert és egyfajta nemzeti értéket lehetett volna belőle létrehozni, még úgy is, hogy – azóta már tudjuk –, azokban a kultúrákban, ahol nincs olyan eltérő írásrendszer, mint a kínai vagy a cirill, később mindent leuralt a Facebook. Négymillióan regisztráltak az iWiW-re fénykorában. Egy tízmilliós országban. Sokkal több lehetőség volt benne, amit nem elég gondosan elemeztem.

Ha rosszul alakulnak a dolgai, legyen az magánéleti gond, vagy egy nehéz üzleti helyzet, akkor sokat emészti magát, vagy a problémáit könnyen a háta mögé hajítja?
Rengeteget gondolkodom és tervezek, még azelőtt, hogy egy szituációba belekerülnék, ezért ritkán érnek meglepetések. Ha úgy tetszik, előre emésztem magamat. A nehéz helyzeteket annál nyugodtabban kezelem, minél nagyobbak. Frusztrált akkor leszek, amikor azt érzem, hogy egy helyben járok, nem látok elég izgalmat magam előtt. Az életem különféle területeit az köti össze és teszi élvezetessé, hogy dramaturgszemléletű ember vagyok, aki mindig azt figyeli, melyek voltak a szereplők mozgatórugói egy adott helyzetben.

Csak a kép számít. Válogatás Simó György gyűjteményéből (Vízivárosi Galéria) Beszélgetőtárs Ébli Gábor esztéta (Fotó: Vízivárosi Galéria)

Következzen három idézet, és az, ami ezekről eszébe jut. Az első: „Élni annyi, mint bizonyos lehetőségek között habozni, élni annyi, mint végzetesen erősnek érezni magunkat a szabadság gyakorlására, élni annyi, mint megválasztani, hogy mivé legyünk a világban.”
Sokszor tépelődöm, habozok. Igyekszem mindennek megnézni a színét és a fonákját, a dolgok kétarcúságát, ami bizonyos helyzetekben erőssé, más helyzetekre pedig nehézkesebbé tesz. A jól megélt szabadság az, amit emberként leginkább keresek a világban, ami egy velem született igény. A pénzre is úgy tekintek, mint eszközre a szabad választáshoz. A paradoxon az, hogy a szabadság gyakorlásához rengeteg lemondás, fegyelem, a szabadság sok kis körének feladása vezet, amit mindennap át is kell élnem, de addig, amíg mindez a saját döntésem, az életem kerek.

A második idézet: „Egyedül. Én egyedül vagyok. Mintha be volnék zárva a csöndbe. A csöndben vagyok otthon. De a csönd akkor se ereszt, ha mennék. Hová? Hát valahová ki. Beszélgetni, játszani. Persze játszom én. (…) És a csönd nekem nem tömlöc, szeretem. De mégis. Ha egyedül vagy, akkor bármi lehetséges. Csak az nem lehetséges, hogy ne legyél egyedül.”
A szabadság- és szeretetvágy mellett az életem másik kulcsszava a magány, amely minden helyzetben felismerhető, természetes létállapotot jelent. Emiatt sokáig abnormálisnak gondoltam magamat, és csak idővel jöttem rá, hogy ez valószínűleg sokakkal van így. A mások magányának megfigyelése számomra valahogy a bölcsebbé válás eszköze. A saját mindennapjaimban korábban menekültem az egyedülléttől, de ma már felismert, egészséges igényem van rá – mellesleg az egyedüllét nem azonos a magánnyal. Annyit nyüzsgök, hogy ez talán természetes is. Azért még várom a pillanatot, amikor végre birtokában leszek annak a képességnek, hogy jól használjam ki az egyedül töltött idő minden percét. Miközben a közösségi média hangos korában élünk, szemel látható félelem van bennünk a csenddel kapcsolatban. Az iskolában annyi mindent megtanulunk dolgokról – de vajon létezik-e olyan pedagógus, aki felteszi a kérdést a gyerekeknek, hogy mit gondolnak a csendről?

Budapest ostrom alatt. Széll Kálmán tér (Forrás: Fortepan / Vörös Hadsereg)

Miután el kezdte égetni a zsebemet a pénz, amelyet a Telekom felső vezetőjeként kerestem, kortárs képzőművészeti alkotásokat vásároltam. Nincs és nem is volt gyűjteményi koncepcióm, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a képeim nagy része magányos embert ábrázol. A nővérem nyolc évvel idősebb nálam, így kicsit olyan, mintha egykeként nőttem volna fel, már ami a gyereklét mindennapjait illeti. Ráadásul sohasem voltunk olaszos nagycsalád, a nagyapák korán meghaltak, kevés volt a gyerek. Sokat voltam egyedül, sok csendet kellett kitöltenem képzelettel, félelemmel, kérdésekkel. A képeimről lenéző magányos arcok és alakok mögött is mindig ott van egy nagy, megfejtésre váró történet. A minden arc, alak, sors és kép mögött megbújó ismeretlen az, ami a mai napig a leginkább izgat. Feltételezem, előbányászott egy idézetet a halál témakörével kapcsolatban is, amelyre majd el tudom mondani, miért írok sírbeszédeket.(…)

Korábban két privát fotókkal kapcsolatos könyvet is kiadott. Az egyik a Fortepan Masters, a másik a Kereki Sándor – A hetvenes évek egy srác szemével. Mi köti össze önben ezt a két művet?
Elsősorban az, hogy mindkettőben rendkívüli erejű képek vannak. A Fortepan Masters egy olyan fotóalbum, amely a legjelentősebb magyar privátfotó-archívum, a Fortepan képeiből válogat. Az ötletgazda, Barakonyi Szabolcs az archívum 333 legizgalmasabb képét szerette volna megtalálni, úgy, hogy válogatása a fényképek belső természetére fókuszált. A privát fotó és az online archívumok koncepcióján keresztül a digitális világ előtti fényképezés kivételes gyűjteményét szerettük volna bemutatni. Ebben nagy segítségünkre volt Szilágyi Róza Tekla szerkesztő, aki ma már az Eidolon Centre igazgatója és motorja, társam ebben a vállalkozásban. Salát Zalán Péter a könyvterv kreatív koncepcióját alkotta meg, amellyel együtt ez a kiadvány nagyon egyedi, izgalmas és különleges lett. (…)

A teljes interjú elolvasható az artisbusiness.hu oldalon