Logó mint a nemesi hagyományok kifejezője | Marcin Wicha: Hogyan szerettem ki a dizájnból

H. Móra Éva | 

A dizájn kifejezés talán néhány évtizede van jelen a mindennapi nyelvhasználatban; először szigorúan angol helyesírással volt szabad leírni, majd lassan-lassan beépült a beszélt nyelvbe, s mint „befogadott gyermek”, immár teljes jogot kapott a magyaros, fonetikus írásmódra. Sőt: eléggé el nem ítélhető módon felkapott kifejezés lett, amelyre a nyelvészek talán összevonják a szemöldöküket: „Milyen dizájnos!” – mondja az ember, ha tetszetős vagy éppen meglepő tárgyat lát, de mondja gúnyosan is, ha éppen igénytelen vagy ízléstelenül kommersz, vásári portéka szúrja a szemét.

A formatervezés igénye egyre inkább beépül életünkbe – de vajon ez a fogalom ugyanazt jelenti-e a hétköznapi halandóknak, mint a szakembereknek? Marcin Wicha könyvéből kiderül, hogy nem. Egy szép ívű teáskanna, lámpa vagy fotel birtoklásakor kellemes, talán valamiféle felsőbbrendű érzés is úrrá lesz/lehet rajtunk. Ám otthonosnak még mindig inkább a keresetlent, a kopottast tartjuk… Érdekes dolgok ezek. Tegyünk egy próbát! Képzeletben lépjünk be egy olyan lakásba, ahol minden bútor, használati tárgy gondosan megtervezett, nincs sehol egy fölösleges, oda nem illő darab; majd egy olyanba, amelyet úgy rendeztek be, mint a miénket, a szomszédét, a nagymamánkét; talán még egy kicsit rendetlen is – nos, melyikben érezzük magunkat feszélyezve, és melyikben tudunk ellazulni?

De a dizájn nem erről szól, nem bizony!

• Olvass bele!

Erős kezdéssel élt Wicha a könyv szerkesztésekor. Bármi mást is választhatott volna, hiszen a kötet különböző rövid eszmefuttatások gyűjteménye, de a nyitó írás nagyon karakteresen jelöli ki a kötet irányát. Már az elejétől együtt tudunk gondolkodni a formatervező-íróval. Az apja temetésére való készülődést meséli el, konkrétabban az urna kiválasztását. Megtudjuk, hogy apja esztétikai elvárásai nagy erővel uralták a család életét: nem tűrt semmiféle ízléstelenséget. Nemcsak a lakásra vonatkozott ez, hanem egész életvitelükre. Szellemesen fogalmazza meg: „Egyszerűen vannak emberek, akiknek tönkremegy a fél napjuk, ha nem megfelelő színű egy villásdugó. Akik szívesebben gubbasztanak otthon, mint hogy olyan tengerparti panzióban pihenjenek, ahol ronda a szőnyegek színe.” Ennek az apának, illetve a hamvainak próbál urnát választani a fia. Csakhogy a kínálat méltatlan az elhunyt kifinomult ízléséhez… Végül sajátos módon egy fekete kőkockába kerülnek a hamvak a csicsás, rózsás darabok helyett.

A továbbiakban szintén fanyar humorral veszi sorra mindazokat az esztétikai „környezeti ártalmakat”, amelyek őt magát vagy általában a társadalom tagjait érték. Bőséges a példatára, s az említettek nagy része nekünk, honi olvasóknak is ismerősek, különösen azoknak, akik benne éltek a szocializmusban, annak tárgyi „kultúrájában”. Olyan személyekre, esetekre, eseményekre is utal azonban Wicha, amelyek lengyel-specifikusak, nincs mit hozzájuk kapcsolnunk.

Érdekesebbek az etikai kérdések: fel sem merülne bennünk, hogy a formatervezésben is lehet hazudni! Krzysztof Meisnert idézi: „Terveztem egyszer a Varsói Fotóoptikai Vállalat számára egy fényképezőgépet – a legolcsóbbat. Hogy örömet szerezzek azoknak, akiknek nem telik drágábbra, jó nagyra növeltem a dobozt, a használati elemeknek pedig nagyon bonyolult és fontos kinézetet adtam. Sołtan (tervezőművész, építész, Meisner munkatársa) a szememre vetette, hogy ez nem tisztességes, ez hazugság.” Hol az igazság? Wicha szerint mindkét oldalon.

Haladva a dizájn (valamint a politika és a gazdaság) kronológiájában, a rendszerváltás új szeleket hozott a formatervezők világába is. A gombamód szaporodó cégek, vállalatok sajátos arculatot akartak, s ennek meghatározó eleme lett a logó. A megbízók semmit nem bíztak a véletlenre, főleg nem bíztak az adott dizájner szaktudásában, ízlésében. Egészen pontos és részletes elvárásaik voltak, a művésznek „csupán” végre kellett hajtani az utasításokat, így: „Csinálja meg úgy, hogy kinézzen valahogy.” „És olyan érdekesebb színeket legyen szíves.” Találóan írja le a logó sikertörténetének folyamatát: „A színes kis embléma lett a belépő a kapitalizmusba. Minden részleg, osztály, községi elöljáróság és iskola logót akart. Az üvegben árult, fehér folyadék a szemünk láttára szűnt meg tej lenni. Most Foltosat kértünk. Bőgőt. Sárga kupakos tejet. Piros csavaros tetejűt. A rizs dobozán egy idős afroamerikai jelent meg. A lisztes zacskók szélmalom képével leplezték magukat. Márkanév minden – okítottak a szakemberek. – A cukor. A liszt. A szappan. A palackozott víz, a város, az állam.” Később: „A logó lett a nemesi hagyományok kifejezője. Ez váltotta fel a címert. Vagyis: a menténkre van varrva.”

A funkcionalitás szerepe eltűnt a megrendelők elképzeléseiből, mindent felülírt a tetszetősség és valami ostoba versengés is a hatalom birtokosainak fejében. „A szakértő ujj kijelöli a feladatot. A Képzőművészeti Főiskola végzősei gondoskodjanak arról, hogy szép látvány legyen a villamos. Az egykori miniszterelnök-helyettes nem azt várja el, hogy jobb formát fejlesszenek ki. Hogy több utast zsúfoljanak a belsejébe. Hogy kényelmesebben helyezzék el őket. Hogy biztonságosabban szállítsák őket. Hogy megspóroljanak némi energiát vagy anyagot. Nem – csinálják meg úgy, hogy a villamosok szebbek legyenek az olaszokéinál. A legszebbek Európában.” Pedig a célszerűségnek életünk minden területén fontos szerepe lenne, megkönnyítené a hétköznapokat, legyen szó akár kitöltendő űrlapokról a postán vagy szavazólapokról a szavazófülkében. Érdekes eszmefuttatásokat olvashatunk erről is. Az egyik írás címében magyarázatot kapunk a kötet címének megfogalmazására is, egy szlogent idéz Wicha: „Szeressen bele a dizájnba!” Nos, az ő „kiszeretéséhez” nem csupán az eddig felsoroltak járultak hozzá. A végső lökést a számítógépek megjelenése – s ezzel a képzelet elsivárosodása adta…

Úgy gondoltam, a téma szűk réteget céloz meg, főleg a szakembereket. Ám a laikus olvasó is érdekes kirándulást tehet ebbe a világba; új fogalmakat, új nézőpontokat ismerhet meg – és akinek a nyelvi megformálásra is van szeme-füle, ezen a téren is minőséget kap, amiben bizonyára érdeme van Mihályi Zsuzsa fordítói munkájának is.

Marcin Wicha: Hogyan szerettem ki a dizájnból
Fordította: Mihályi Zsuzsa
Typotex Világirodalom sorozat
Typotex Kiadó, Budapest, 2024
220 oldal, teljes bolti ár 4200 Ft,
online ár a kiadónál 3150 Ft,
ISBN 978 963  493 2871

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Miért nem törődik a dizájn „a nagymama köszvényével, a nagypapa orvosságaival, az osztálytárs ADHD-jával”? – teszi fel a kérdést Marcin Wicha lengyel grafikus és író.
Miért fegyelmezik hatékonyabban a vásárlókat a drága üzletek gondosan megtervezett belső terei, mint a bejáratnál álló biztonságiak? Miért érezzük gyakran, hogy a dizájn falat emel a hétköznapjaink és egy magasabb rendűnek álcázott világ közé? Mi a közös a Lego-figurák fejlődéstörténetében, Philip Starck citrusfacsarójában és a Ford-autók európai térhódításában – azaz mi a dizájn szerepe ma, és mire használták egykor?
A szerző rövid, anekdotikus esszéi kaleidoszkópszerűen elevenítik fel a Lengyelország elmúlt évtizedeit jellemző, és a magyar olvasó számára is oly ismerős mindennapi környezet vizuális megnyilvánulásait. Fanyar, hamisítatlan közép-európai humorral idézi fel a választás hiányában kényszerűen megkötött esztétikai kompromisszumokat, és éles szemmel köti össze ezeket a tapasztalatokat korunkkal, amikor a médiában az érzelmek kiszorítják a tényeket, az ügyfelek egyre nagyobb logókért kiáltanak, a harsány színek kavalkádja pedig tort ül az egyszerűség felett.