Mit tehetünk önző érdekek ellen? | Michael E. Mann: Az új klímaháború

Marosán György |

A könyv címében szereplő különös szókapcsolatot – klímaháború – kicsit megvilágítja az alcím: Harc a bolygó visszaszerzéséért. A háborúkat többnyire valaminek a meg-, illetve visszaszerzéséért indítják. Ennek érdekében összpontosítanak erőforrásokat, támadják meg az ellenségként azonosított (vagy annak minősített) csoportokat, állítanak nekik csapdákat és megpróbálják megtörni kitartásukat.

Ebből a szemszögből – bár a föld klímáját sokféle válság zavarja – azért túlzásnak tűnhet a helyzetet háborús körülményként jellemezni. Mégis, a klímatudós Michael E. Mann könyvének éppen az a legnagyobb értéke, hogy – alapvetően tények bemutatásával – világossá teszi: az átlagemberek véleményének befolyásolásáért sokféle fronton zajlik háború, amit politikai és gazdasági érdekcsoportok hatalmuk megtartásért indítottak és befolyásuk megerősítésért folytatnak. Ebben a helyzetben – a szerző megfogalmazása szerint – „a háború elvesztésének legbiztosabb módja az, ha nem ismerjük fel, hogy háborúban állunk”.

Az első – angol nyelvű – változat megjelenésének idején, 2021-ben, a globális felmelegedés már tudományosan cáfolhatatlan tény volt. Ennek tükrében meghökkentő, hogy – látva a helyzetre adott reakciókat – a legtöbb ember ingerküszöbét ez mégsem lépte túl, vagyis nem késztette a föld lakóit életmódjuk és viselkedésük módosítására. Holott – mint arra a szerző többször is felhívja a figyelmet – az első vészjelzések már az 1970-es évtizedben elhangzottak. Sőt: ami a legkülönösebb, ezeket éppen a problémáért felelős vállalatok saját kutatói tették közhírré. Ez azonban a szóban forgó vállalatokat nem stratégiájuk módosítására, hanem éppen a veszélyeket tagadó, elrejtő és a figyelmet elterelő stratégia megvalósítására késztette. Az embereket először az a – 2023 nyarán elhangzott és azóta sokat idézett – mondat gondolkoztatta el: „ez volt hátralévő életünk leghűvösebb nyara.” De a veszélyek valódi súlyosságát éppen az idei nyár teszi letagadhatatlanná.

A témával kapcsolatos sokasodó elemzésekkel összevetve a könyv megkülönböztető előnye, hogy a klímaváltozás jeleinek tudományos részleteiről a figyelmet ráirányítja a helyzet kialakulásáért felelősökre, akik/amelyek sokáig háttérbe húzódtak: a gazdasági monopóliumokra, a médiabirodalmakra és a velük számtalan szállal összefonódó politikusokra, akik önző érdekeik érvényesítésére kizárólag megtévesztési stratégiát folytattak. Ugyanakkor Mann művének olvasása közben egyre erősödött az érzésem: a figyelemelterelés és megtévesztés nem kizárólag a környezetet szennyező vállalatok sajátja. Lényegében ugyanilyen módon igyekeztek – még az 1950-es években – bagatellizálni a dohányvállalatok a cigaretta és a tüdőrák közötti összefüggést. Hasonló reakcióval törekednek elhárítani magukról a felelősséget a fegyvergyártók, mondván: „Nem a fegyverek ölnek embereket, az emberek ölnek.” De ugyanilyen, a felelősségét tagadó, figyelemelterelő választ adott a Sackler család az egyre súlyosbodó opioid válságra, amelyet a (tulajdonukban levő) Pardue Pharma gyógyszeripari vállalat marketingstratégiája váltott ki.

Mindez bizonyítja – és ezt Az új klímaháború számtalan példán keresztül láthatóvá is teszi –, hogy az emberiség létét veszélyeztető folyamatok megállításának és visszafordításának érdekében fel kell deríteni és közhírré kell tenni, miként játszanak össze a vállalati monopóliumok és a politikusok – akik hatalomra kerülésük érdekében használják fel őket. A globális problémák megoldásának ugyanis elkerülhetetlen eleme, hogy az emberek tisztába jöjjenek azzal: a számukra fontos tényeket elhallgatják, figyelmüket elterelik, a tudományosan igazolt információkat szolgáltató szakembereket pedig hiteltelenítik. A szóban forgó vállalatok – mutat rá a szerző – a klímaháború első szakaszában a klímaválság tagadását tűzték célul. Az elmúlt évtizedben azonban, minthogy a tagadás egyre kevésbé lett vállalható, új stratégiát alakítottak ki: a probléma tagadását felváltotta a tétlenséget és a tehetetlenséget előidéző akciók támogatása „a csalók és megtévesztők, … az elbagatellizálók, a terelők, a megosztók, a késleltetők és a klímavégzetet hirdetők”.

• Olvass bele!

A szerző a könyv bevezetőjében ezzel az új stratégiával szemben fogalmazza meg „négypontos haditervét”: (1) Ne hallgass azokra, akik szerint már minden mindegy, (2) A fiataloktól várható, hogy foggal-körömmel küzdjenek a bolygó megmentéséért, (3) „Oktatni, oktatni, oktatni”, (4) „A rendszer megváltoztatása, rendszerszintű változást igényel”.

Gondolatmenetének kifejtése során rendszeresen visszatér ezekre az elvárásokra és érzékelteti, milyen következményei lesznek, ha a kormányok és a vállalatok elutasítják ezek társadalmi támogatását. Különösen érdekes volt számomra – mert részben saját nézeteim újragondolására is késztetett – az egyéni felelősséget hangsúlyozó vélemény bizonyos mértékű kritikája. Több cikkben elemeztem én magam is a természeti környezet állapotának romlását, és hajlamos voltam a kialakult helyzetért a felelősséget az egyénekre hárítani, mondván: ragaszkodnak életmódjukhoz és megszokott fogyasztási beidegződéseikhez. A könyv viszont szembesített azokkal a kutatásokkal, amelyek szerint ez a megközelítés „csökkentheti a rendszerszintű megoldások támogatását a klímaváltozással kapcsolatban”.

Ennek tükrében részben kénytelen voltam átértékelni korábbi véleményemet. Miközben kétségtelen, hogy a változás rajtunk (is) múlik, azaz kedves olvasó, te is tehetsz azért, hogy földünk ökológiai lábnyoma kisebb legyen, és ebből következően, te is felelős vagy azért, ha „megfő” az emberiség. Ám amikor ennek a nézetnek jelszószerű összefoglalásával szembesített a könyv – „Az emberek kezdték a környezetszennyezést. Az emberek tudják abbahagyni.” – ráébredtem meghökkentő hasonlóságára a fegyvergyártók (idézett) jelmondatával. A szerző nem tagadja az egyének felelősségét, de bizonyítja, hogy a globális rendszer stabilitásának helyreállítása alapvetően a kormányzatok és a vállalatok tevékenységén múlik. A kulcskérdés, amire összpontosítani kell(ene): az államok egyénileg és kollektíven megtervezik-e a változást előidéző akciókat, előteremtik-e és folyamatosan rendelkezésre bocsátják-e a szükséges forrásokat, bevezetik-e és ellenőrzik-e az egyének és vállalatok viselkedését módosító szabályzást.

A könyv – számtalan tényt felsorolva – arról győzi meg az olvasót, hogy a fő környezetszennyezők tudatosan felépített megtévesztési stratégiát hoznak létre, éppen azért, hogy ne kelljen változtatni viselkedésükön. Ennek célja, hogy elbizonytalanítsák az állampolgárokat, akikben így – Ady ismer soraival – az „ezernyi zsibbadt vágyból” nem alakul ki egy erős akarat, ami letéríthetné a világot a katasztrófa felé vezető útról. Ahhoz tehát, hogy legyen remény a globális felmelegedés – meg a többi globálissá vált súlyos probléma – megállítására, elkerülhetetlen a politikai és gazdasági érdekcsoportok által követett, önző érdekeik vezérelte megtévesztési stratégia láthatóvá tétele és ellensúlyozása. Ugyanis, bár ma már senki nem állíthatja pókerarccal, hogy nincs itt semmiféle klímakatasztrófa, de a veszélye fennáll, hogy áttérnek a rejtettebb – a megtévesztésen, a figyelemelterelésen és a késleltetésen alapuló, és a jelen helyzetben hatékonyabban alkalmazható – stratégiára. Tulajdonképpen ez adta meg a végső lökést a szerzőnek, hogy könyvet írjon az új klímaháborúról.

Mann könyvének igazi újdonsága, hogy – számtalan tény és személyes élmény felvonultatásával – bemutatja a gazdasági és a politikai hatalom összejátszását. Vagyis azt: hogyan téríti el a viszonylag tiszta versenyfeltételek betartására kényszerített piaci szereplőket a szabályok tudomásul vételétől és betartásától. A társadalom számára nem pusztán drágább, hanem végzetes alternatíva bekövetkeztét az váltja ki, hogy a vállalatok tulajdonosi körének érdekei, illetve a politikus újraválasztási vágya találkozik a „van az a pénz” jelszó jegyében. A társadalom véleményét formáló média-szakembereket pedig az objektív tájékoztatás helyett felhasználják a figyelem elterelésére, a véleményformáló tudósok hitelének lerombolására. Ez a módszer azonban nemcsak a „klímaháború” menetében érhető tetten, de felbukkan a 21. század szinte valamennyi válságának és konfliktusának formálódásában.

Befejezésképpen, de erre az évre előre tekintve szeretném a figyelmet ráirányítani egy elgondolkoztató tényre. A könyv értékelése szerint az USA 2016-os elnökválasztási kampányának messze ható következménye lett, hogy az amerikai választópolgárok tömege „egy klímatagadó elnököt választott Donald Trump személyében. Rosszindulat, gyűlölet, féltékenység, félelem, düh, fanatizmus: [ezek] mindegyikét igyekeztek kihasználni a szennyező vállalatok és szövetségeseik a kampány során, hogy megosztottságot szítsanak a klímamozgalmon belül.” És most – gondoljunk az USA előttünk álló választási küzdelmére – újra azzal szembesülünk, hogy a hatalomra törekvő politikai csoportok a kiélezett harcban nem fognak habozni, hogy bevessék a korábban bevált, de a józan ésszel és a morális értékekkel ellentétes meggyőzési eszközöket.

A könyv elolvasása és mondanivalójának mérlegelése azonban a globális rendszer jelenlegi helyzetében ajánlható nem csupán szakembereknek, hanem minden, a világ jövőjének alakulása iránt érdeklődő olvasónak. Ugyanis, az emberiség jövőjét alapvetően azok az intézkedések határozzák meg, amelyeket az előttünk álló évtizedben az USA-ban, a fejlett világban a politikusok és üzletemberek megtesznek – vagy elmulasztanak megtenni. Ám ezen túlmenően is, szinte bárhová tekintünk a világgazdaságban és a világpolitikában, mindenütt szembesülünk a leghatalmasabb érdekcsoportok összejátszásával. Ez a könyv abban támogatja meg az átlagpolgárt, hogy megértse: mi segíti és mi hátráltatja a helyzet javulását.

Michael E. Mann:
Az új klímaháború
– Harc a bolygó visszaszerzéséért
Fordította: Csender Anikó
MCC Press Kiadó, Budapest, 2024
408 oldal, teljes bolti ár 5950 Ft,
online ár a kiadónál 4760 Ft,
e-könyv változat 4165 Ft
ISBN 978 963 644 0510 (papír)
ISBN 978 963 644 0589 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Egy háború elvesztésének legbiztosabb módja az, ha nem ismerjük fel, hogy háborúban állunk” – mondja Michael E. Mann nemzetközi hírű klímatudós. Márpedig harcban állunk: a frontvonal egyik oldalán a fosszilistüzelőanyag-ipar és a hozzá kapcsolódó érdekcsoportok sorakoznak, a másikon pedig mindenki más, aki tenni akar a katasztrofális kimenetelű globális klímaváltozás ellen.
Ez a könyv a nagyvállalatok és a lobbistáik által indított, több évtizede zajló kommunikációs háború frontvonalai mögé vezeti az olvasót, és bemutatja azt a kifinomult, változatos fegyvertárat, mellyel ezek az érdekcsoportok igyekeznek megakadályozni a számukra kedvezőtlen környezetvédelmi szabályozások bevezetését. A klímaválság tagadásának hamis narratívája és a tudósok ellehetetlenítése után új eszközökhöz nyúlnak: elsődleges stratégiájuk a figyelemelterelés és a probléma bagatellizálása. Ám amikor arról igyekeznek meggyőzni minket, hogy ha a műanyag palackokat újrahasznosítjuk és a villanyt lekapcsoljuk, egy csapásra megoldódik minden, az legalább ennyire veszélyes. Mann szerint a globális felmelegedés túlságosan égető probléma ahhoz, hogy az egyén szintjén tudjuk kezelni, és óvatosságra int mind az egyéni felelősség túlzott hangsúlyozásával, mind pedig a küzdelem feladása felé terelő pánikkeltéssel kapcsolatban.
A szerző úgy látja, van remény, és a legrosszabb elkerülhető. Közérthetően elmagyarázza a globális felmelegedés bonyolult dinamikáját, és reális útmutatást ad azzal kapcsolatban, hogy miként lépjünk fel kollektíven, és kényszerítsük rá a kormányokat, illetve a vállalatokat, hogy valódi megoldásokat találjanak. Csakis így nyerhetjük meg azt a háborút, melynek a tétje nem kevesebb, mint az emberiség és a bolygó túlélése.