Bánki Éva: Petőfi-vírus (részlet)

DIA

(2022. április)

Én bízok, te bízol, ő bíz… vagy bízna. Talán.

Azokban bízunk, akiket szeretünk. De a bizalom nem könnyű. A felnőttek mást mutatnak magukról, mint amilyenek. És ők sokszor nálunk is sokkal gyengébbek. Akkor meg kikben bízhatunk? A barátainkban? A barátnőinkben? De ha nem vagy menő, akkor a legjobb barátnőd sem bízik benned. Lecserél egy valóban menőre.

Én még nem jutottam ilyen messzire. Talán mert nagyon óvatos vagyok, Hannán kívül senkivel sem osztom meg a titkaimat. A többiek csak annyit látnak, itt ez a szőke, szép Dia, neki minden sikerül, vele semmi baj.

HAZUGSÁG.

Én magamban sem bízom. Ami nem is olyan nagy csoda. A kötelező olvasmányokat nem olvasom végig, tornaórán csak tessék-lássék futom le a köröket. Matekból puskázom. Hazudok az osztályfőnöknek, hogy azért nem megyek az osztállyal színházba, mert a nagymamám beteg. Tulajdonképpen nem olyan beteg, de anyukámnak nincs pénze. Csak ki ne derüljön! Mert ha kiderül, akkor a többiek nem bíznak bennem, és azt mondják, ez a Dia egy lúzer.

Néha álmodom arról, hogy kiállok az osztály elé, és azt mondom: olyan vagyok, amilyen. Tessék, nevessetek!

De a valóságban nem tennék ilyet.

Néha jó napom van. Olyan „szeretlek, anya”-nap. Amikor a szívem nem fér a testembe. Amikor mindenkit megölelnék, még az idegeneket is. De ezt sem merném kikiabálni a többieknek.

Nem illene Tóth Diához – ahhoz a lányhoz, akit a többiek ismernek.

Az osztályban csak tizenöten számítunk, bár persze ennél többen vagyunk. Van egy magántanulónk, a szegény Berci, őt a tanárok tíz órakor hazaküldik. Berci autista, és mindenki fél tőle. Ha meglököd a karját, vagy ha túl hangosan beszélsz hozzá, rohamot kap, hadonászni és ordítozni kezd. De jót tesz neki a mi közösségünk, mondja az osztályfőnökünk, Ildi néni. Pedig nem neki kell két órán át mellette ülni. De úgy látszik, van az a pénz, amiért Bercit el kell viselnünk, hallgatni a felfortyanásait, elviselni a rohamait.

És van nekünk egy Rékánk is, egy mozgássérült lány. Mivel vele se játszunk, úgy viselkedik, mintha sokkal fontosabb és erősebb lenne nálunk. És nemcsak fontosabb, hanem bölcsebb, okosabb, felnőttesebb is. Ő nem csíp, nem harap, nem dühöng, hanem mosolyog… és utána rohan az osztályfőnökhöz árulkodni. Vagyis dehogy rohan, hiszen csak csámpázik szegény a botjaival.

Én bízok, te bízol, ő bíz… Ez a Réka sem bízik bennünk.

Vannak mások is. Mert az iskola igen jó helyen, a Szemlő-hegyen van, a magyaron és a történelmen kívül mindent angolul tanítanak, ezért rendre felbukkannak nálunk külföldiek is. Ők a vándorgyerekek. Hszi, Csen, Walt, Erik, Jurij, Antonio, és a többi. Bemutatkoznak, helló-helló, aztán kicsit futkosnak velünk az udvaron, majd hipp-hopp eltűnnek. Mert a szüleiknek tovább kell állniuk, vagy azért, mert máshová nevezik ki őket, vagy mert máshol üzletelnek. Csütörtökön még jönnek, aztán pénteken eltűnnek.

A legjobb matekosunk, Csen azért nem egészen ilyen. Ő folyamatosan velünk van, elsős korunk óta, az anyukájának állítólag Pesten van üzlete. De Ildi néni nem túlságosan jó megfigyelő, csak egy sima osztályfőnök, aki az emberek helyén egy-egy rubrikát lát. Hogy vagy, drágám? Ugye, veled, minden rendben van? Hát, persze, Ildi néni. No de az a kínai hölgy, aki elsőben kísérgette Csent, nem ugyanaz, mint aki manapság jön érte. És nem ugyanaz, mint aki tavaly, a nyílt napon felbukkant, és hozott egy nagy tortát az osztálynak.

Nemcsak nekem, Csennek is megvannak a maga titkai. És úgy tűnik, ő sem bízik bennünk.

Hogy hányan vagyunk az osztályban? Azt nehéz megmondani. Mindig változik. Nekem tizenöt állandó emberrel kell nap mint nap elhitetnem, hogy otthon minden rendben van. Hogy én is olyan vagyok, mint a többiek. Hogy bennem bízni lehet.

Ez a tizenöt is sok. A fenének kellett egy tizenhatodik.

Pedig jött egy új gyerek az osztályba, egy „állandó”.

Azért gondoltuk, hogy állandó, mert furcsán ugyan, de magyarul beszélt. Nagy fülű, eleven kisfiú, pont olyan alacsony, mint az örökké könnyes szemű Dani a legelső sorban. A tanárok nem mondták meg a nevét, csak Sanyi így, Sanyi úgy, tedd le a táskád, ülj le, csináld ezt, csináld azt. Kérdeztük, hát te meg milyen Sanyi vagy, erre csend lett. Szóval téged a szüleid Sanyi Sanyinak neveztek el?

Mindenki nevetett.
Petőfi Sándor vagyok, mondta az új fiú barátságosan.
Ha-ha, én meg Nicola Tesla, mondta Ottó.
Persze azt hittük, az új fiú csak viccel. Mért is ne?

Lehet, hogy mégiscsak egy vándorgyerek ő is. Csütörtökön még itt van, megírja velünk a töridolgozatot, aztán pénteken továbbáll. Mint Hszi, Csen, Walt, Erik, Jurij, Antonio. Abban azért biztosak voltunk, hogy Sanyi apukája nem diplomata vagy ide-oda költözködő üzletember, mert ő egyáltalán nem illett abba a világba a rossz ruháival, a kínai cipőjével, az ide-oda meredező üstökével. De magabiztos gyerek volt, csak nevetett azon, hogy nevetünk, aztán mosolyogva helyet foglalt Berci mellett.

Ez már a második óra volt, és mi vártuk, mikor tör ki szegény Bercin a dühöngés. Hogy mikor kezd el hadonászni és értelmetlen számsorokat kiabálni. Mert Berci nem tudja elviselni, ha nagy a zaj, ha a karjához érnek, vagy ha csak hangosan szólnak hozzá… mi tudjuk, hogy ez a fiú kész istenverése.

De semmi érdekes nem történt. Berci elfelejtett hazamenni a második óra után, aztán elfelejtett hazamenni a harmadik óra után. Azt láttuk, hogy a nagyszünetben békésen amőbázik az új gyerekkel.

Ki vagy te? Honnan jöttél? Hol laksz? Mért nincsenek könyveid?
Jól vagyok, köszi.
Mért van ilyen hülye neved?
Nekem nincs hülye nevem. A szüleim meg akartak ajándékozni egy szép névvel, hogy szerencsém legyen. Hiszen nem tilos ez. Kárpátalján semmiképpen.
Kristóf szerint ez az új gyerek idióta. Talán ezért barátkozik Bercivel.
Gyogyós, mondta Csongor. Ereszt a feje.
Sanyi meghallotta, de a szeme se rebbent.
Remélem, azért haverok leszünk, mondta Csongornak nyugodtan.

Ha eresztett is Sanyi feje, nem látszott azonnal. Az ötödik órán rögtön megoldotta az egyenletet a táblánál. Ellenőrizzem is?, kérdezte magabiztosan.

Ügyes vagy, menj csak a helyedre, mondta Anikó néni. Úgy meglepődött, hogy elfelejtett angolul beszélni. Anikó néni rettenetes nőszemély, soha senkit nem dicsér, de ezzel az új fiúval kivételt tett.

Tanítás után Sanyi odacsapódott hozzám. Láttalak, Dia, az Áfonya utcában, mehetnénk együtt haza.

Ne-e-e-em! Mit képzelsz? Még rengeteg dolgom van.

Talán legyek hálás, amiért az utcán egy nyomival látnak? Hiszen még rendes cipője sincs. És nem elég, hogy angolul sem tud, kész kabaré, hogy milyen tájszólásban beszél!

Jó. Akkor majd egy másik nap, mondta Sanyi kedvesen.
Talán, mondtam óvatosan.
Összekaptam a cuccaimat, és kirohantam az osztályból.
Nekem túl sok bajom van, hogy az időmet lúzerekre pazaroljam.

Anya. Pénz. Pénz. Anya. Néha arról álmodom, hogy egy zsák kincset találok a kertben vagy a buszmegállóban. Egy zsák kincset? Az olyan ódivatú. Inkább egy nagy-nagy koffert tele dollárokkal. Mert napközben is mindig a pénzen jár az eszem. Hogy hogyan fizetjük ki a jövő havi bérleti díjat? Hogy kitől kérünk kölcsön elsejéig?

Persze ennek a Sanyinak sem lehet könnyű. Olyan hátizsákja van, amit élő ember akkor sem venne fel, ha utána hajítanák vagy fizetnének érte. De ez a Sanyi nem normális egészen. Nem elég Berci, meg az amőbázás, még a tudálékos Rékával és ezzel a szörnyen nagyképű Ottóval is összebarátkozott.

Osztályfőnöki órán pedig bejelentette, hogy forradalmár szeretne lenni.

Forradalmár? Az meg milyen szakma?

A fél osztály röhög. De csak a fél osztály. Mert már kezd ennek a Sanyinak tekintélye lenni. Ám engem most az sem érdekel, hogy hányan nevetnek. Azon aggódom, hogy az osztály egy túlságosan drága helyre akar menni kirándulni. Valami nagyon menő helyre, amit anya nem tud kifizetni.

Kirándulni, kirándulni, kirándulni…

Én még soha nem voltam külföldön. De mikor megkérdezték, hogy ki látta a tengert, természetesen én is feltettem a kezem. A tenger? Hát az valami csodás! Nem derülhet ki, hogy nekünk nincs pénzünk, hogy mi nem szoktunk elutazni sehova. Nyaranta én csak Nyékládházára járok, a nagymamához.

De hova menjünk az osztállyal júniusban?

Ildi néni, az osztályfőnök Erdély mellett kardoskodik. Hogy az milyen szép. Hogy oda nem elég egyszer. Hogy oda többször is vissza kell térni. Blablablabla. Hogy rögzüljenek az emlékeink.

De már annyira unalmas, mondják többen is. Viszont elutazhatnánk busszal a Wörthi-tóhoz, ott is vannak hegyek, és még fürdeni is lehet.

Gréti szerint az is rémesen uncsi, ráadásul hideg is az a víz…, rettenet!

Menjünk Horvátországba, a Plitvicei-tavakhoz! Ott van állatkert is, egy csodás arborétum, fantasztikus lesz! Ottó szerint ezeknél a tavaknál töltötte Tesla az ifjúságát.

Miféle Tesla?, kérdezi Zoli. Az nem valami autó? Olyan elektromosféle?

Kristófék nevetnek. Amúgy nem is olyan húzós ez a Horvátország, mondják, kijön az egész út fejenként négyszáz euróból. Busz, vacsora, szállás, belépőjegy. Ezt mindenki kiköhögi.

Én pislogni sem merek, nemhogy köhögni. Négyszáz euró! Lehetne akár negyvenmillió is.

Ildi néni ránk villantja elegáns szemüvegét, és azt mondja, hogy Horvátország elég jó ötlet. De mindenki megengedheti magának? Ha igen, akkor is meg kell beszélnünk a szülői értekezleten.

Előre sajnálom anyukámat, de mukkanni sem merek. Diácska is szeretne menni, de micsoda tragédia! Szegény nagymama súlyos beteg, és a kislány most nem tud Pestről elszabadulni. Talán majd jövőre.

Elképzelem a jelenetet, és lassan a pad alá süllyedek szégyenemben.

Sanyi jelentkezik, feláll. Négyszáz euró? Ez irdatlanul sok pénz. Az én szüleim szegények.

Ildi néni arca lángba borul, mintha valaki valami nagyon csúnyát mondott volna. Rohadnál meg! Kapd be! Anyádat!, vagy ilyesmit. Mi nyíltan soha nem beszélünk pénzről az osztályban. Mert úgy teszünk, hogy mindenkinek van. Mert akinek nincs, az nem normális. Mert akinek nincs, abban nem lehet megbízni.

Hátrapillantok Sanyira, és már előre sajnálom, hogy milyen csúnyán ki fogják röhögni. Már hangolnak is a fiúk a leghátsó sorban.

Ildi néni felemeli a kezét, hogy elhallgattassa a kuncogást.

De nincs rá szükség, mert Sanyi csak áll egyenesen, rendületlenül mosolyogva. És nem is akarok Plitvicére menni. Annál sokkal jobb ötletem van, jelenti ki nyugodtan.

Ildi néni a torkát köszörüli: hm, khm, khmh… igen, persze, rendben, meghallgatjuk. De van-e még valaki, aki nem szeretne Horvátországba jönni? Ezért vagy azért… Tessék, Dia, mondjad!

Alig hiszem el, hogy egyenesen állok, szemben a többiekkel.

Nekünk most otthon problémáink vannak. Nem akarom anyukámat ezzel terhelni. Talán majd jövőre. Várom a hátsó padokból felcsattanó röhögést. Én bízom, te bízol, ő bízik…

De semmi.

Jól van, Dia, mondja Ildi néni kedvesen. No, lássuk! Van-e még valaki, aki nem szeretne, vagy nem tud Plitvicére jönni?

Anett jelentkezik, ő már járt ott, szerinte Horvátország dögunalom. Csináljunk inkább valami sokkal izgalmasabbat! Fedezzünk fel együtt valamit!

Csodák csodája, Berci – aki mióta Sanyi mellett ül, elfelejtett dühöngeni – jelentkezik. Ő szeretne jönni. Hegyet mászni, fürdeni, felfedezni. Akárhová, Horvátországba, Erdélybe, Ausztriába vagy a Margitszigetre. Csak ne lökdösse őt senki! És ne legyenek a buszban idegenek! És ne tartson az út sokáig! És ha kicsit dühöng vagy hadonászik, ne haragudjunk rá. Ő nagyon szeretne velünk lenni.

Ildi néni bólint és széttárja a karját: hova menjünk? Hát nem könnyű. Ne legyen az út drága, ne legyenek idegenek a buszban, ne tartson az út sokáig…

Sanyi, bár még senki sem szólította, felugrik. Én azt javaslom, fedezzünk fel egy új barlangot! Ehhez nem kell buszozni, ez nem kerül sokba, és sokkal, de sokkal kalandosabb, mint egy tó, amit már mindenki ismer. A Szemlő-hegy tele van fura barlangokkal, mi lenne, ha mi is felfedezhetnénk egyet! Utána mutogatnának minket a tévében.

A hős 6/A! Hogy az mennyire szuper lenne!

Hogy micsoda? Egy barlang?! Na, ez rettenetes! Ezt sürgősen felejtsétek el, hadarja rémülten Ildi néni. Egy barlang szörnyen veszélyes hely, egyáltalán nem való gyerekeknek.

De nem felejtjük el. Pontosan azért, mert veszélyes. Sanyi hisz benne, hogy van egy barlang az iskola pincéje alatt. Hallotta erről sustorogni a konyhásokat. Egy furcsa mélyedés. Egy egészen csodálatos, fantasztikus hely. Mert szerinte valami NAGY, valami rendkívüli dolgot kéne csinálni a Plitvicei-tavak helyett. Valami NAGYON NAGYOT. Leereszkedni ebbe a hasadékba, és felfedezni egy új dimenziót.

Mostanában már nem szégyellek ezzel a Sanyival az Áfonya utcán végigmenni. Tudom, hogy öt testvére van, hogy szegények, és hogy az apukája karbantartó valahol. Hogy valami ismerős ismerősének a lakásában laknak, aki bármikor kidobhatja őket.

Én bízom, te bízol, ő bízik… Sanyin nem érződik, hogy ő nem bízna valakiben, vagy hogy valami miatt szörnyen aggódna. Talán pont ő lesz az, akinek elmesélem, hogy mi történt az apukámmal, hogyan menekültünk az Áfonya utcába, és hogy én mért nem tudok a többiekkel kirándulni menni.

Sanyiban a neve a legcikibb. Egyszer a buszmegállóban nyíltan megkérdeztem, hogy hívhatnak egy normális embert Petőfi Sándornak.

Észnél voltak a te szüleid?

Sanyi ezen is csak nevetett. Ugyan már, Dia! Hogy hívhatnak egy normális embert Harry Potternek? Vagy Voldemortnak? Igor Karkarovnak? Dumbledore-nak? Vagy Luke Skywalkernek?

A név csak egy név. Nem számít. Persze a tanárok azt gondolták, hogy őt a neve miatt az osztályban majd kinevetik. Ezért volt ő annyi ideig Sanyi Sanyi. Hát nem vicc? A tanárok még azt sem tudták, őt nem olyan könnyű kiröhögni.

De miért pont ezt a nevet adták neked a szüleid?, erősködtem tovább.

Tudod, Kárpátalján mit tudja egy ottani hivatalnok, hogy ki az a Petőfi. Ők nem beszélnek magyarul. Akár Krokodilnak vagy Nyúl Bélának is nevezhettek volna a szüleim. És hát nem is értem, mi bajom lenne a saját nevemmel? Petőfi Sándor. Nekem nagyon tetszik. Ő a példaképem.

Bánki Éva: Petőfi-vírus
Kolibri Gyerekkönyvkiadó, Budapest, 2023
162 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft