Arany kalásszal ékes ǀ Bakonyi–Kacsóh–Heltai: János vitéz / Opera – Erkel

D. Magyari Imre |

Jaj, hát ez gyönyörű volt, pompázatos, csodás, igazán és tényleg, minden nagyon tetszett, a zene (Kacsóh Pongrác), a szöveg (Bakonyi Károly, illetve ifj. Palcsó Sándor, Perczel Enikő, Szabó Máté), a dalszöveg (Heltai Jenő), a díszlet (Horesnyi Balázs), a jelmez (Füzér Anni), az animáció (Berkes Bálint, Czeglédi Zsombor, Huszár Dániel, Illés Balázs), a koreográfia (Vári Bertalan), a karmester (Dobszay-Meskó Ilona), a rendezés (Szabó Máté), az énekesek… És legfőképp a közönség, köztük rengeteg apró gyerek, a jövő harmatos nemzedéke. Volt sírás, nevetés, mikor mi kellett, csodáltuk önmagunkat, a magyar vitézséget, a magyar dicsőséget, a magyar magyarságot három felvonáson át.

Kicsit el is csodálkoztam: sehol semmi elhatárolódás, önreflexió, kritika? De úgy tűnik, sehol semmi. Nekünk Mohács kell, írta Ady Endre 1908-ban megjelent kötetében, de nem, nekünk nem kell Mohács. Nem Mohács kell, hanem a kanyargó Tisza partja, a Hortobágy, inkluzíve délibáb, egy akáclombos falu, madárdalos erdő, sárga rózsa, kék nefelejcs, darumadár, fecskemadár, barna/szőke kislány (kislyány), maximum őszre hajló, sötét felhők (Balázs Árpád és Dóczy József nótáiból szemelgettem).

Ami nekünk kell, az hiánytalanul ott van a János vitézben. A mű tükrében olyannak láthatjuk magunkat és édes hazánkat, amilyennek látni akarjuk. A mi hazánk „arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat…”, hogy magát szegény Petőfit idézzem, egy korai, 1842-es versét, a Hazámban címűt. Ha jön valaki és azt mondja, hogy elvadult tájon gázol, ős, buja földön dudva, muhar, akkor nagyon dühösek leszünk és elzavarjuk az illetőt. Petőfi, aki nem volt egy nagy utazó, öt évvel később azt a rendkívüli butaságot is leírta Magyar vagyok kezdetű költeményében, hogy „Legszebb ország hazám / az öt világrész nagy területén.” De az ötödik versszak az ötödszörre megismételt kijelentés után így folytatódik: „S arcom szégyenben ég, / Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! / Itt minálunk nem is hajnallik még, / Holott máshol már a nap úgy ragyog.” Ezt azért észre kéne venni! Vagy ez nem fontos, a lényeg, hogy a miénk a legszebb ország? A Himnusznak is csak az első versszakát tudjuk, amiben az van, hogy a balsors tép minket régen, mi tehát semmiben nem vagyunk hibásak, semmiért nem vagyunk felelősek.

Semmi kétség, a János vitézt – mármint a daljátékot – igencsak tehetséges emberek írták, az volt Bakonyi Károly, Kacsóh Pongrác és mindenekelőtt Heltai Jenő. S Beöthy László is, az egy éve nyílt Király Színház igazgatója, az 1904 novemberében bemutatott előadás rendezője, nem beszélve a címszereplőről, Fedák Sáriról (!) és Iluska alakítójáról, Medgyaszay Vilmáról. Kacsóh – akinek nevét Kacsohként is olvastam, rövid o-val, én a Magyar Nagylexikont követem – érdeméül szokták betudni, hogy felismerte Bartók zsenijét. Tény, már 1903-ban leírta: „Bartók Béla nagyszabású, elsőrangú tehetség, fényes zenei genie, kire nagy és jelentőségteljes jövendő vár”, s egy nem sokkal későbbi, 1904-es hangversenye után határozottan kijelentette a Zenevilágban, hogy Bartók „feltétlenül az első zeneszerzője Magyarországnak”.

Mindez nagyon szép, de ne essünk túlzásokba. Azon a hangversenyen a Kossuth-szimfóniát adták elő, ami igencsak korai, „hagyományosabb” mű: „1903-ban ugyanaz a hazafias lelkesedés hevítette Bartókot, amely akkoriban az egész főváros közhangulatát jellemezte. … Az ifjú, akkor huszonkét éves Bartók is hazafias lázban égett, zsinóros, magyar ruhában járt, családjában azt követelte, ne használják a német nyelvet.” (Kárpáti János írta ezt, a Bartók Új Sorozat lemezének kísérőfüzetében). Azért kíváncsi lennék, mit szólt és szólt volna az 1923-ban fiatalon, alig ötvenegy évesen elhunyt Kacsóh Bartók későbbi műveihez, a Két portréhoz, a Két képhez, Táncszvithez, a Zenéhez, a zongoraversenyekhez, a Concertóhoz… (S persze arra is, mit szólt Bartók a János vitézhez. Már ha megnézte; kétlem.)

Azért is idéztem hosszabban Kárpáti János szövegét, mert a János vitéz korabeli hatalmas sikerének (a premier után százhatvanötször játszották megszakítás nélkül, ilyen addig nálunk nem volt!) a titka nyilván az, hogy mintegy megjelenítette az említett hazafias lelkesedést.

Erről a lelkesedésről, mi több, hazafias lázról Batta András is ír Álom, álom, édes álom… című, az Osztrák–Magyar Monarchia operettjeiről és népszínműveiről szóló, de az egyik csoportba sem sorolható János vitézt is tárgyaló könyvében (Corvina, 1992). „Az 1900-as évek elején – olvassuk Battánál – … újra Habsburg-ellenes hangulat uralkodott el Magyarországon, mely egyfajta, olykor sovinizmusba csapó magyarság-tömjénezéssel párosult.” Batta szerint Bakonyi egyenesen „kiáltványszerűen” hangsúlyozza a mű nemzeti jellegét: „Igen fontos motívum a nemzeti zászló…” Tényleg, most is ott lengetik a színpadon, az első és a második felvonásban is, az embernek az az érzése, hogy az egész II. János Pál pápa teret be lehetne vele teríteni! A huszárok pedig „valóságos himnuszt énekelnek” hozzá: „Lengj, te szent ereklye / S győzelemre vidd, / Fényes győzelemre, / Magyar vitézeid.” A zászló pedig teszi a dolgát, leng, rajta nem múlik semmi. Legszebb leányzóként ki más, mint Iluska, köti rá díszként a saját pántlikáját: „Pirosodjék fönt a zászlón, / Egész világ lássa, / Hogy a magyar dicsőségnek / Nincsen elmúlása.” (Írta ezt az általam egyébként nagyon kedvelt, 1871-ben született Heltai Jenő, a nála egy évtizeddel idősebb Herzl Tivadarnak, a modern cionista mozgalom megalapítójának közeli rokona. Nem tudom elképzelni, mit gondolt ekkor a saját zsidóságáról, gondolt-e bármit is. De ezt a zsidóságot később igencsak az eszébe juttatták. Kíváncsiságból megnéztem, hogy idős korában, a német megszállás napján elkezdett és egy bő éven át írt naplójában – Négy fal között (Magvető, 2017) – említi-e a János vitézt. 1944. április 9-én tárgyilagosan konstatálja: „A János vitéz délelőtt az Operában, délután a rádióban.” Néhány sorral lejjebb pedig még ironikusan hozzáfűzi: „A János vitéz verseihez előkelő strómant találtak számomra Petőfi személyében.” Irigylendő visszafogottság és elegancia. (Nem tüzetesen olvastam el a naplót, csak belelapoztam.)

Az Irodalomtörténet című folyóiratban (2005/3.) olvasható Huber Beáta kiváló tanulmánya: János vitéz, az ideológia huszárja, ebben is szó esik a lázról. Huber szerint a daljáték „propagandaszerepet is betölthetett, hiszen a nemzeti identitás megerősítését sugallhatta.” Más szavakkal: „a Kacsóh-mű sikerét a magyar operett-közönség befogadói magatartásában lelhetjük fel.” Ez teljes mértékben megfelelt a kor uralkodó politikai tendenciájának is, „a Rákosi Jenő által meghirdetett »egységes magyar állam«, valamint a »harmincmillió magyar« eszményének. A nacionalista gondolkodás fetisizálja az etnikai kötelékeket, az ősi földet, nyelvet, vallást, szokásokat és az állítólagos származást…”

A darab (az előadás) végén a furulyaszó hatására János vitéz és Iluska némi tusakodás után hazatér a falujukba. Ahonnan Kukorica Jancsinak – mivel a gonosz mostoha által felbérelt csősz (Gábor Géza) a tilosba hajtotta a nyáját – menekülnie kellett a falusi gazdák haragja és a büntetés elől, Iluskát pedig halálra gyötörte az említett mostoha! De ez az ő hazájuk. Ennek kapcsán Huber Beáta idézi a Zalai Közlöny egyik 1907-es számát: „menjetek el a János vitézre és tanuljatok valamit ti is, akik elfelejtitek az édes otthont! Óh, ha rátok is hatással volna a furulyaszó…”

Nagyon rég nem gondolom – noha Vörösmarty Mihályt határozottan szeretem –, hogy a Szózat híres szavai érvényesek lennének. Miért is kéne ott élnem, pláne halnom, ahonnan elüldöznek, megbüntetnek, a végkimerülésig gyötörnek? És igenis van hely a nagy világon e kivűl is. Az ember persze kötődik ahhoz a helyhez, ahol született, ahol felnőtt, de olykor el kell mennie. Kevesen mennek el jókedvükben, de elmennek.

Kukorica Jancsi és Iluska visszamennek – egyébként homlokegyenest ellenkezőleg, mint Petőfinél, aki szerint Tündérországban maradnak, királyként és királynőként: „Mai napig János vitéz őkegyelme / Szép Tündérországnak boldog fejedelme.” Ez az alkotóknak 1904-ben már kevés volt.

A János vitézt legújabban 2023. március 10-én mutatták be – kétszáz éve született Petőfi Sándor. Tizenhárom esztendeje meg az új kormányzat. Nem létező ideológiájának igencsak megfelel a daljáték. De hogy a közönségnek is? Ennyire? Ezen tényleg nem győztem csodálkozni és szomorkodni. Remélem, a nézőtéren ülő apró gyerekeknek azért elmagyarázza valaki, hogy a magyar történelem nem fényes diadalmenet, s hogy viszonylag ritkán győztünk francia és egyéb királyok helyett.

A rendkívül tehetséges Szabó Máté kiváló rendezésében végig jelen van az irónia, azáltal, hogy következetesen túltolja a giccset, amiben nagy segítségére van a szellemes, humoros, ezer ötletet felvillantó animáció. Például ami piros, nála nagyon piros, a huszárok mentéjén a gombok még világítanak is. A francia udvarban a győzelem után nem is egy, hanem három tortát látunk. Nemkülönben poén a strázsamester (Cseh Antal) hatalmas lova! És így tovább. De ez az irónia nem bántó, nem erős, mondhatni, szinte észrevehetetlen, ezért aztán sokan nem is veszik észre. Van, amikor az irónia helyett a tiszta komikum dominál, mint a második felvonás francia udvarában.

Az édességfüggő király (Hábetler András) és a vitézfüggő királykisasszony (Szemere Zita) és a tudós (Csémy Balázs) roppant mulatságosak. (Kár, hogy a tapsrendre eltűntek, pedig a közönség szerette volna megköszönni a játékukat.)

Van, amikor az irónia szünetel, így Bagó (Sándor Csaba) megrendítő dalánál, az Egy rózsaszálnál, ami kétségkívül a legnagyobb sláger. Szép zene, szép szöveg, megható jelenet – tényleg kár lett volna szétbarmolni. A harmadik felvonást ugyan, ha nem is teljesen, sikerült. Fogalmam sincs, miért kellett az Operaház színpadát lekicsinyítve, mintegy bábszínházként a színpadra tenni a proszcéniumpáholyokkal együtt: a tündérek (a Gyermekkar tagjai) ezen játsszák el Jancsiéknak a történetüket, de az sem világos, hogy miért kell emlékeztetni őket a saját históriájukra, hisz igencsak emlékeznek rá. A színház tündérország lenne, ahol minden megtörténhet? Hát…

János vitézt Boncsér Gergely énekli, Iluskát Kálnay Zsófia, nekik a szerep nem engedi az iróniát. Vagy engedi, de az egy másik előadás. A mostoha Wiedemann Bernadett, boszorkányos tehetséggel. Igazából nehezményezem, hogy a mostohát, gonoszsága dacára, simán megölik, mintha ez lenne a konfliktusok megoldásának magától értetődő módja.

A bemutató előtt Szabó Máté nyilatkozott a Papageno című lapnak: „Engem különösen vonz a hazatalálás témája, az elvándorlás, a kitaszítottság, majd egy egészen más terepen való kiteljesedés és az elkésett visszatalálás…” Úgy gondolom, aki erről komolyabban akar beszélni, nem a János vitézt veszi elő, de mindez teljes joggal izgathat egy fiatalembert. Szabó a műsorfüzetben arról is ír, amit az előbb pedzettem: „Milyen otthon az, ahol nem lehetünk azzal, akit szeretünk? Milyen ott élni, ahol sem az emberek, sem a hely nem az, amit keresünk?” Rossz – mondom erre –, csakhogy a daljátéknak nem ez a tárgya. Szerintem. De nekem az előadás is a közönségről szólt…

Fotók: Operaház

Szereposztás, további előadások, jegyvásárlás