Kulcsár István: Amerikából jöttem (részletek)

A Lenin Intézetben

Ennek az írásnak a Lenin Intézet címet is adhatnám, de nem teszem. Én ugyanis csupán az intézetben eltöltött egy tanévemről tudok beszámolni, mivel csak az 1949/50-es tanévben voltam hallgatója, amikor is az kezdetben egyszerűen Orosz Intézetként az ELTE bölcsészkarának egyik szakja volt, mint például az angol vagy az olasz. Csak később vált önálló tanintézetté és vált ki a bölcsészkarból, majd lett később az ELTE önálló Lenin Intézete. Így tehát csak az őskorról, de nem a hőskorról tudok beszámolni.

Az Orosz Intézetből lett Lenin Intézet egyre inkább a káderek nevelését tűzte ki célul, amellett, hogy hallgatóiból orosznyelv-tanárokat és fordítókat képezzen. Ebben a káderképzőben tanultak és onnan kerültek ki később (tehát amikor már nem voltam az Intézet hallgatója) az olyan potenciális elsőtitkár- (értsd: országos elsőember-) jelöltek vagy önjelöltek, mint például Pozsgay Imre vagy Berecz János. Megjegyzem, ebben a tanintézetben kezdte meg felsőfokú tanulmányait 1951-ben a nem éppen káderjelölt Konrád György is, de nem ott fejezte be, mert jellemző módon 1953-ban kizárták onnan.

Én végső soron tulajdonképpen a középiskolai tanulmányokban felmutatott eredménytelenségemnek köszönhettem, hogy 17 éves koromban (alighanem az országban egyetlenként) egyetemista lehettem. Tudniillik a gimnáziumban pocsék rossz tanuló voltam. (…)

Teljesen reménytelennek tűnt, hogy a tanév végén leérettségizzem, amikor is meghallottam, hogy a bölcsészkar orosz szakára érettségi nélkül is vesznek fel hallgatókat. (Utólag visszagondolva, kivételképpen nyilván azért tekintettek el a középiskolai végzettségtől, mert fölöttébb gyér volt a jelentkezés erre az akkor mind fontosabbá váló szakra.) Ez szeptember vége felé történt, tehát amikor már az utolsó gimnáziumi évemben kezdtem koptatni a budapesti Kölcsey Ferenc gimnázium padjait. Nosza, felkerestem az egyetemi illetékest, aki az általa mélységesen tisztelt nagynénémhez utasított, úgymond, ha ő beleegyezik, rendben van. Mária nénémet kevéssé izgatta az egész, csak legyintett rá, én pedig vihettem a hírt, miszerint puszty (magyarul: hadd legyen!), mire az illetékes hölgy áldását adta a gimnáziumból való menekülésemre. A questurán (a rektori hivatal adminisztratív részlegén) elintéztem a formaságokat, majd bejelentettem a gimnáziumban, hogy kiiratkozom onnan, mert egyetemi hallgató lettem. Ez példa nélküli volt. Így úsztam meg az érettségit. A tanáraim elképedtek, az osztálytársaim pedig piszokul irigyeltek.

Elmondhatom tehát magamról, hogy nem érettségiztem. Ezt a családom tagjai gyakran vetették és vetik a szememre, ki komolyan, ki ugratásképpen. Már a kezemben volt az egyetemi diploma (méghozzá kitüntetéses), amikor szegény nagymamám még mindig nem győzött rábeszélni, hogy fejezzem be a gimnáziumot. „Mégiscsak más dolog egy érettségizett ember, kisfiam” – mondogatta. A gyerekeim, de főként a menyem máig is kaján mosollyal kérdezgetnek, hogy milyen öltöny volt rajtam a ballagáson, vagy, hogy hányasra érettségiztem idegen nyelvből. (…)

***

No, de vissza az Orosz/Lenin Intézethez. A bölcsészkar Puskin (akkor még Esterházy) utcai épületében volt néhány szobánk. Minden csoportnak (ha jól emlékszem, az én évfolyamomon akkor három ilyen, egyenként 16-18 tagú csoport volt) jutott egy viszonylag szűk ki helyiség. Ott kezdtük meg alapjainál, tehát az ábécével az orosz nyelv elsajátítását. Jómagam ezeken az alapokon már túl voltam, mert korábban rövid ideig maszek alapon tanultam oroszul egy hajdani fehéremigránstól, de csak rövid ideig. Igaz, a cirill ábécével már közvetlenül a felszabadulás után elkezdtem ismerkedni, amikor a Margit hidat ideiglenesen pótolni hivatott Manci hídra vezető Sziget utca sarkán azt láttam egy táblán, hogy Мост на Буду, és valaki elmagyarázta nekem, hogy ezt úgy kell olvasni, hogy Moszt na Budu. Ebből máris megtanultam néhány cirill betűt. A többiek viszont ennyit sem tudtak Lenin-Sztálin nyelvén, talán csak két, 28-30 év körüli csoporttársam kivételével, akik fejenként három-négy évet húztak le szovjet hadifogságban. Megjegyzem, az ábécén kívül rájuk sem sok ragadt az orosz nyelvből. (Ámbár egyikük jellegzetes hadifogolyélményként emlegette, hogy kozák őrei, amikor beszívtak, körtáncot jártak, miközben azt énekelték, hogy jescso raz, jescso raz, jescso mnogo, mnogo raz.) Hogy ki és hogyan beszélte rá ezt a két, akkor már nős embert, hogy iratkozzon be az egyetem első évfolyamára, nem tudom. (Később ki is maradtak, mert nem volt miből eltartani a családjukat. Ezzel nem álltak egyedül. Az egyetem mellett akkoriban nem lehetett munkát vállalni, az ösztöndíjból pedig nem lehetett megélni, legalábbis egy családdal együtt biztosan nem. És persze ruházkodni sem különösebben. Sok évfolyamtársunk, de még évfolyamtársnőnk is, váltó öltözék híján nap nap után ugyanabban a ruhában, cipőben járt be az előadásokra.) Mindenesetre arra emlékszem, hogy érettségijük nekik sem volt, akárcsak a csoport többi tagjának, ami különösen annak okozott nehézséget, aki már 10-15 évvel azelőtt kikerült az iskolából és teljesen elszokott a rendszeres tanulástól. Szakérettségit talán tettek közülük néhányan (ez egy egyéves gyorstalpaló volt; jogilag szabályos érettséginek számított, tudásban viszont nem), míg mások csak a polgári iskola négy osztályát végezték el, vagy még onnan is kimaradtak.

Így aztán a három (akkor hét) gimnáziumi osztállyal én voltam a jani, aki addigra már két, sőt a latinnal együtt három nyelvben is rendelkeztem bizonyos tudással. Ez később óriási előny volt számomra, aki – a többségtől eltérően – nemcsak azt tudtam, hogy grammatikai nemek léteznek, de arról is bő fogalmaim voltak, hogy mi az a főnév- és az igeragozás, nem is szólva az igeidőkről. Jól emlékszem, később, amikor már egész mondatokat tanultunk oroszul, az egyik lánynak sehogyan sem fért a fejébe, hogy miért kell a hímnemű főnév után hímnemben használnia az igét múlt időben, amikor ő, aki ezt mondja, nő. Ami viszont az én janiságomat illeti, volt azért annak árnyoldala is.

Aki ugyanis viszonylag könnyen tanulta a nyelvet, az gyanúsnak, már-már osztályidegennek számított, és ennek megfelelően is kezelték. Olyannyira, hogy hasonlóképpen közelítettek évfolyamtársai ahhoz a lányhoz is, aki ugyan koldusszegény családból származott, annak idején még a polgári iskolát is félbe kellett hagynia, hogy gyárba mehessen dolgozni, viszont kiemelkedően intelligens volt és jó nyelvérzékkel rendelkezett, ezért aztán az orosz is viszonylag könnyen ment neki.

Hat évvel később már javában aspiráns – mai kifejezéssel: doktorandusz – volt, amikor beleszeretett egy másik férfibe és megcsalta, illetve ott is hagyta érte a férjét. Ezért, mint erkölcstelen személyt, kizárták az aspirantúráról, de még utána is nyúltak: arra kötelezték, hogy egy Lenin körúti cipőboltban helyezkedjen el, mint csomagoló. (Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám: biztosan abból indultak ki, hogy Lenin – Lenin, intézet vagy körút, egyre megy.) Húsz évvel később már maga tanított az egyetemen filozófiát…

Kulcsár István: Amerikából jöttem
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2023
256 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft