Michele Borba: Szárnyalók (részlet)

Gyermekeink bajban vannak.
Ez az egyszerű, de ijesztő tény akkor tudatosult bennem, amikor vasárnap este hét órakor kerestem telefonon a tizenhat éves Evát. Feszültnek tűnt, és megkérdeztem, van-e jobb időpont a beszélgetésre.

– Nem, mert mindig zsúfolt a napirendem – mondta. – De szívesen beszélgetnék arról, hogy milyen manapság tinédzsernek lenni.

Eva ránézésre nem az a gyerek, aki miatt bárkinek is eszébe jutna aggódni. A kaliforniai Newport Beach közelében, jómódú környéken él, előkelő magániskolába jár. Tisztában van vele, hogy kiváltságos. Nagy álma, hogy felvegyék egy elit egyetemre, ahol első osztályú női úszócsapat van. Terveiben a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem (UCLA) és a Texasi Egyetem szerepel az első helyen.

Eva tehát minden hétköznap hajnali 4-kor kel, hogy részt vegyen az 5 órai privát úszóedzésen, majd elindul az iskolába. Kiváló tanuló, 4,3-as tanulmányi átlaggal, négy tantárgyat tanul emelt szinten, haladó franciaórára jár, és dicséretes fizikából. Iskola után még két óra úszóedzés következik a csapattal, hetente egyszer pedig az iskolaújság és a diákönkormányzat gyűlése. Este fél hétre ér haza, gyorsan vacsorázik a családdal, majd három-négy órán keresztül írja a házi feladatát, és harminc percet szán a felvételi teszt gyakorlására.

– Legutóbb 1450 pontot értem el, és legalább száz pontot kell javítanom, hogy legyen esélyem bejutni álmaim egyetemére – mondta. Végül éjfélkor esik be az ágyba.

Már abban elfáradtam, hogy végighallgattam. Eva egy éjszaka átlagosan öt órát alszik (az ajánlott érték nyolc-tíz óra, de ezt a tizenéveseknek alig 15 százaléka éri el), tehát alváshiányban szenved.

– Mit csinálsz szórakozásképpen? – kérdeztem.

– A legtöbbször ki vagyok ütve, ezért a közösségi felületeken igyekszem kapcsolatot tartani a barátaimmal – mondja nevetve. – Tudom, hogy szerencsés vagyok, hogy nagyszerű iskolába járhatok, és szerető szüleim vannak, de félek, hogy csalódást okozok nekik, ha nem jutok be a Stanfordra, mivel ők azt szeretnék, hogy oda menjek. – Ezután a tizenéves lány elismerte, hogy nincs ezzel egyedül. – Minden barátom stresszes és túlterhelt. Egyszerűen ki vagyunk égve.

Üdvözöljük az „üresre járatott” generáció világában! Eva és társai egy okos és szeretet övezte korosztályba tartoznak, amelyet Z-generációnak hívunk, így jelölve az 1990-es évek közepe után születetteket. Befogadók és nyitottak („Mi vagyunk az első generáció, akiknek olyan babái vannak, amelyek lehetnek fiúk, lányok, egyik sem, vagy mindkettő – mutatott rá Eva. – Ez csak jó lehet, nem?”), képzettek, nagy ambícióik vannak a továbbtanulással és a jövőjükkel kapcsolatban.

Ugyanakkor kevésbé boldogok, és minden korábbi generációhoz képest feszültebbek, magányosabbak, depressziósabbak, és nagyobb bennük a szuicid hajlam – ráadásul mindezt még a Covid-19 és a járványhelyzetből fakadó szorongás előtt állapították meg.

Néhány havonta felhívtam Evát, hogy megkérdezzem, mi van vele, mígnem egy nap meglepődve hallottam, hogy az édesanyja vette fel a telefont. A hangjából éreztem, hogy valami nincs rendben. Zokogva mondta, hogy a lánya súlyos depresszióban szenved, és kórházban van.

– Nem is sejtettem, hogy ennyire szomorú és levert – zokogott az anya. – Azt hittem, hogy mindent megadtam neki, amire szüksége van, hogy boldog és sikeres legyen, de tévedésben éltem! Nem tettem semmit azért, hogy jól érezze magát.

Nagyon sok hasonló, szívszorító történetet hallok a szülőktől, de mindig csak akkor, amikor rádöbbennek, hogy a gyerekeiknél nem alakulnak jól a dolgok. Miért küzdenek ezek a gyerekek a körmük szakadtáig, amikor látszólag annyi mindenük van? Miért van az, hogy ez a generáció törekszik, de nem sikerült szárnyra kapnia? Úgy döntöttem, hogy a téma mélyére ások.

A törekvők generációja

Néhány nappal később már az ország másik felében jártam, egy középosztálybeli bostoni iskolában. A biztonsági őr bekísért a könyvtárba, ahol tizenkét felsős diák várt, hogy elmondják a véleményüket arról, milyen manapság gyereknek lenni. Az iskolai tanácsadó választotta ki őket az általam megadott kritériumok alapján: jó beszélőkével rendelkező diákok színes csoportja, akik „jelen vannak a társasági életben”. Ez volt a huszonötödik diák fókuszcsoportom, így volt elképzelésem arról, hogy mire számíthatok, de még mindig érdekelt, hogy mit fognak mondani. Egyedülálló generáció ez, amely a világjárvány, az iskolai lövöldözések, a terrorizmus és a természeti katasztrófák árnyékában olyan intenzív nyomás alatt áll, mint egyetlen korábbi sem.

– Meséljetek nekem a korosztályotokról! – kértem őket.

Végignéztem a megjelent diákokon. Azt láttam, amit mindig is szoktam: egy csomó gondolatába mélyült gyereket, akik nyíltak és őszinték, és meg vannak lepve, hogy valaki kíváncsi a véleményükre.

Egy Amelia nevű szőke, tizenkét éves lány volt az első, aki megszólalt:

– Határozottan mi vagyunk a legstresszesebb generáció, és ez csak egyre rosszabb lesz. – A csoport egyetértett. (Még nem hallottam olyan gyereket, aki ne értett volna egyet ezzel.)

– Tudják a szüleitek, hogy mennyire stresszesek vagytok? – kérdeztem. Mindegyikük rázta a fejét.

– Rejtegetjük a szorongásunkat – magyarázta egy barna hajú, Nike pólót viselő fiú. – Az nem működik, ha elmondjuk a szüleinknek, mert ők nem értik, milyen érzés gyereknek lenni.

Ezután megkértem ezeket a 11, 12 és 13 éves kiskamaszokat, hogy írják le a korosztályukat. A hozzászólásaikat hallgatva azt éreztem, hogy ideje irányt módosítani a nevelésben.

– Minden barátom azt mondja, hogy feszültnek érzi magát.

– Magányosak vagyunk, mert annyira elmerülünk a közösségi médiában, hogy elveszítjük a személyes kapcsolatainkat.

– A mi generációnk mindig arra koncentrál, hogy mindent a lehető legtökéletesebben csináljon, ezért kimerültünk.

– Folyamatosan összehasonlítanak minket egymással, ezért sosem érezzük magunkat elég jónak.

– Félünk a kudarctól, mert a jegyeink túlontúl fontosak, és ezért mindig stresszesek vagyunk.

– Az életünk túlzsúfolt, és bár társas lények vagyunk, nincs időnk a barátainkra, és magányosak vagyunk.

– Túl gyorsan akarják, hogy felnőjünk. Több időre lenne szükségünk ahhoz, hogy gyerekek lehessünk és barátaink legyenek.

– Hiányzik belőlünk a lelkesedés, mert mindent ránk erőltetnek, így nem is tudjuk, kik vagyunk.

– A mi generációnknak már az óvoda óta tartanak karantén-riadókat. Ezek egy idő után megviselik az embert. Aztán a fránya koronavírus miatt be is voltunk zárva a négy fal közé. Ijesztő dolog ez.

– Lehet, hogy a külső szemlélőnek jól mutatunk, de belülről nem vagyunk annyira rendben. Kicsit elveszettek vagyunk.

Minden diákcsoport, amellyel interjút készítettem – földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül – hasonló képet fest magáról. Szerető családból származó gyerekekről van szó: melegszívűek és okosak, végtelen lehetőségekkel. A szüleik úgy gondolják, hogy minden adott ahhoz, hogy a gyerekeiket egy sikeres életre készítsék fel. De akkor miért sokkal boldogtalanabbak a mai gyerekek, mint a korábbi generációk? Miért küzdelem az életük? A legjobb, ha a választ a gyerekek egyike mondja el!

A szomszédos asztalon egy befejezetlen fakirakó hevert. A doboz borítóképén különböző országok gyermekei játszottak együtt szerte a világban, de voltak hiányzó darabok. Egy Aiden nevű vörös hajú fiú folyton a képet nézte, majd végül azt mondta:

– Ez a kirakós mi vagyunk: megpróbálunk beilleszkedni a világba, de nem tudunk, mert hiányoznak bizonyos darabkáink.

– Mely darabok hiányoznak? – kérdeztem.

– Azok a darabok, amelyek arról szólnak, hogy hogyan legyünk emberek, például hogyan jöjjünk ki egymással, hogyan kezeljük a hibákat, hogyan birkózzunk meg a stresszel, meg ilyesmi. Olyan darabok, amelyek felépítik a jellemet, és emberré tesznek. De minket arra nevelnek, hogy csak termékek legyünk, ezért mindannyian üresnek érezzük magunkat.

És hirtelen teljesen érthetővé vált, hogy miért érzi magát ez a generáció annyira boldogtalannak, túlterheltnek, stresszesnek és magányosnak. Azt mondtuk nekik, hogy ha többre törekszenek – több lájkra, jobb jegyekre, nagyobb elismerésre –, akkor boldogok lesznek. De ezek a fiatal Törekvők nem boldogok… Sőt, mi több, nem is boldogulnak. Tanácstalanok, szoronganak és elégedetlenek. Olyan gyerekek generációját neveltük fel, akiknek mindenből több van, de elfelejtettük megadni nekik azt, amire a legnagyobb szükségük van a sikerhez: azokat a szellemi és erkölcsi értékeket, amelyek emberré teszik őket.

A jellem építi fel a belső erőt, az őszinteséget és a teljességet, és segít abban, hogy ezekből a törekvő gyerekekből olyan fiatal felnőttek váljanak, akik szárnyalnak ebben a rohanó, állandóan változó világban. Ha a gyerekekből hiányoznak az olyan jellembeli erények, mint az optimizmus, a kíváncsiság, az empátia és a kitartás, akkor a fejlődésük nem teljes. Gyakran nem érnek el sikereket az iskola és a tantermek igen szűkre szabott keretein kívül. Nem állnak készen a rájuk váró bizonytalan világra – egy olyan világra, amely évről évre kiszámíthatatlanabb. Egyszóval olyanok, mint a szépen becsomagolt dobozok, amelyekből hiányoznak az ajándékok.

Még nem késő pótolni gyermekeink fejlődésében a hiányzó darabokat, de ehhez az kell, hogy a pontszámokkal, osztályzatokkal és a hangzatos önéletrajzokkal kapcsolatos szemellenzős megszállottságot olyan hosszú távú szemléletre cseréljük, amely azt nézi, hogy mire lesz szükségük ahhoz, hogy értelmes életet éljenek. Jelenleg az okos, szeretetreméltó, kitűnőre vizsgázó „tesztíró gépek” nem tudnak elstartolni és kézben tartani az életet. A fejlődésükben keletkezett jellembeli hiányosságok aláássák emberi képességeiket, és csökkentik a boldog szárnyalás lehetőségét. Az erős jellem a hiányzó darab.

A jó hír viszont az, hogy még nem késő. Az ember jelleme nem „alapbeállítás” – azaz nem veleszületett dolog. A karakter erősségeit meg lehet tanítani.

Sőt, tanítani kell őket.

Fordította: Kántor Tamás

Michele Borba: Szárnyalók
Jaffa Kiadó, Budapest, 2023
360 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft