Gary White, Matt Damon: A víz értéke (részlet)

A víz problémája / Matt

Életem java részében a filmvásznon mondtam el történeteket, nem pedig könyvben, így aztán amikor azon kezdtem törni a fejemet, hogyan is vágjak bele, arra gondoltam, hogyan kezdeném el, ha film lenne. Először is mutatnék egy kunyhót egy zambiai faluban, ahol 2006-ban jártam. Még mindig élesen látom magam előtt: vályogtégla falak, döngölt padló, zsúptető. Ez a környék általában száraz, de mivel éppen április volt, az esős évszak vége, a talajt legalább itt-ott vékony fűréteg borította. A kunyhó előtt ültem, arra várva, hogy egy fiatal lány hazajöjjön az iskolából.

Zambiába Bono rábeszélésére jöttem el. Ő az a rocksztár, akinek szabad 1dejét a mélyszegénység elleni harc tölti ki. Bono nem hagyja békén az embert. Büszke arra, hogy rávesz politikusokat (és másokat is) olyasmire, amit maguktól nem tennének meg. Hisz abban, hogy ha valaki szemtől szembe találkozik a szegénységgel, akkor megváltozhat róla a véleménye, és rászánhatja magát, hogy tegyen ellene valamit. Ezért ostromolt engem ő is, meg a kollégái a DATA (az „adósság, AIDS, kereskedelem, Afrika” szavak angol rövidítése, de egyben azt is jelenti: adatok – A ford.) szervezetnél, hogy utazzam el velük Afrikába. Bono egyszerűen nem szállt le rólam, amíg igent nem mondtam neki.

Tulajdonképpen nem mondtam nemet soha, csak éppen rengeteg más dolgom is akadt. A feleségem az út tervezett idején betöltötte volna terhessége hetedik hónapját, és a következő filmforgatásomig is csak kevés idő volt már hátra. Ezért azt mondtam Bonónak, hogy most nem jó, majd máskor, mire rám nézett, és azt felelte: – Ha most nem jó, akkor sohasem lesz az. – Amiben persze tökéletesen igaza volt.

Nem tápláltam különösebb illúziókat az úttal kapcsolatban.

Nem hittem abban, hogy meg fogom változtatni bárkinek az életét. Bono is azt mondja, hogy nincs rosszabb egy nemes ügyért küzdő rocksztárnál, de a nemes ügyért küzdő színész mindjárt a második a sorban. Borzongva gondoltam arra, hogy valahol a bozótban vagy egy városi nyomornegyedben caplatok, és úgy teszek, mintha a szívemen viselném a dolgot, utána meg szépen hazarepülök a kipárnázott életembe. De aztán rájöttem: ez még annál is ostobább kifogás lenne, mint hogy nem érek rá. Minél többet forgattam az agyamban ezt az utazást, annál jobban megjött hozzá a kedvem, hogy találkozzam igazán szegény emberekkel, ott helyben lássam, hogy milyen gondokkal küszködnek, és megpróbáljam kitalálni, hogyan segíthetnék rajtuk. Végül aztán azt mondtam Bonónak, hogy vele tartok, sőt a bátyámat, Kyle-t is sikerült rábeszélnem.

Kéthetes utat terveztünk: ellátogatunk nyomornegyedekbe és falvakba Dél-Afrikában és Zambiában. A DATA olyan pompásan megszervezte az utat, akár egy egyetemi szemináriumot.

Mindennap valami új problémával ismerkedtünk meg azzal kapcsolatban, hogyan próbálnak emberek kikecmeregni a szegénységből: alulfinanszírozott egészségügyi ellátás, élet egy nyomornegyedben, AIDS. Tájékoztatókat olvastunk el, a gondok ellen küzdő szervezeteket látogattunk meg, és sokat beszélgettünk az érintettekkel.

Az egyik utolsó zambiai napunk témája a víz volt. Nemigen értettem, miért. Az világos volt előttem, hogy miért kellett foglalkoznunk az AIDS-szel meg az oktatással, hiszen erről sokat lehetett olvasni a sajtóban, beszéltek róla az emberek, petíciókat írtak alá, és adakoztak ezekre a célokra. Amikor viszont arról értesültem, hogy most a víz problémája következik, valójában nem tudtam, hogy az mit jelent. Arra tippeltem, hogy szennyezett.

Aztán beleolvastam a tájékoztató szövegbe. Kiderült belőle, hogy a víz csakugyan szennyezett, mégpedig olyannyira, hogy mintegy húsz másodpercenként hal meg egy gyerek valamilyen vízzel terjedő betegségben. De nemcsak erről van szó, hanem arról is, hogy a vízhez nehéz hozzájutni. A falvakban nincs vízvezeték, a házakban nincsenek csapok. Valakinek mindig el kell mennie vízért, és haza kell hoznia, mégpedig majdnem mindig egy lánynak vagy asszonynak. Az ő dolguk, hogy elmenjenek a legközelebbi vízforrásig, és ott megtöltsék a kis híján húszliteres műanyag kannájukat. Utána haza is kell cipelniük, majd másnap reggel (és minden reggel) ezt meg kell ismételniük.

Meg akartuk tekinteni, hogy néz ki ez a gyakorlatban, ezért négy órát autóztunk Zambia fővárosából, Lusakából egy faluig, ahol volt egy kút, amit a DATA-val együttműködő szervezet ásatott. Ennek a szervezetnek a tagjai tudtak egy családról, amelyik az út közelében lakik. 14 éves lányuk, Wema (ez álnév, hogy védjük az inkognitóját – A szerző) iskola után mindennap elment ehhez a kúthoz, hogy vizet vigyen a családnak. Beleegyezett, hogy vele tartsunk, de amikor megérkeztünk a házukhoz, még nem találtunk ott senkit.

Sőt, az egész környéken sem. Nem láttam ott semmiféle faluközpontot, a kunyhók meglehetősen szétszórva helyezkedtek el. Igen nagy csönd volt, és egy darabig csak ültünk ott, és vártunk.

Aztán megláttuk Wemát, amint jött felénk az úton. Könyvek voltak nála, és kék ruhát viselt, amit iskolai egyenruhának gondoltunk. Szégyenlősen köszöntött bennünket, aztán letette a könyveit, és bement a családi kannáért.

Elindultunk a kút felé, és eleinte akadozott a társalgás, amiben persze nem volt semmi meglepő. Wemának, aki minden áldott nap egyedül tette meg ezt az utat, most hirtelenjében útitársai akadtak, köztük falusi elöljárók, meg még egy külföldi színész is. Nem ugyanazt a nyelvet beszéltük, ezért tolmácsra volt szükségünk. Aztán mégis, ahogy mendegéltünk, a többiek valahogy távolabb húzódtak tőlünk. Eleinte igen kurtán válaszolt a kérdéseimre, de egy idő után mindketten feloldódtunk egy kicsit, és még a csöndjeink is természetesnek tűntek. Békésen ballagtunk a néptelen úton.

Úgy fél óra múlva a kúthoz értünk. Valaki azt javasolta, próbáljak meg vizet húzni belőle. Éppen akkor fejeztem be egy Jason Bourne-mozi forgatását, ezért úgy hittem, jó erőben vagyok.

Csakhogy ebből a kútból nehezebb volt vizet fakasztani, mint gondoltam volna. Jót nevettünk Wemával, mialatt küszködtem vele. Ő tökéletesen begyakorolt mozdulatokkal szivattyúzta a vizet, majd emelte fel a súlyos sárga kannát a feje tetejére, és tartotta egyensúlyban a fél kezével. El is csodálkoztam az ügyességén, ám aztán eszembe jutott, hogy számára ez munka, amit mindenképpen el kell végeznie.

Hazafelé menet eleredt az eső. Senki sem tett rá semmilyen megjegyzést, csak ballagtunk tovább. Ha az ember engedelmesen megadja magát az esőnek, és belenyugszik, hogy most aztán bőrig ázik, akkor valahogy fellazul. Beszélgetni is könnyebb így. Megkérdeztem Wemát, hogy ebben a faluban akar-e majd lakni akkor is, ha felnő. Ismét kissé szégyenlősen rám mosolygott, mintha röstellne válaszolni, de aztán csak kibökte:
– Nem, Lusakába akarok menni, hogy ápolónő legyek.

Az volt az érzésem, hogy ezt eddig nemigen kötötte mások orrára. Kíváncsi lettem volna, hogy a szülei tudnak-e erről a tervéről, és nem azért habozott-e a válasszal, mert attól tartott, hogy én majd elárulom nekik. Számára nem volt kis dolog egy ilyen álmot dédelgetni: otthagyni az egyetlen helyet, amelyet addig ismert, és egyedül nekivágni az útnak, hogy megmutassa, mire képes. Ezzel nagyon együtt tudtam érezni. Jó, tudom, elcsépelt dolog valakivel találkozni a világ túlsó végén, aztán hirtelen úgy érezni, hogy tisztára olyan, mint én vagyok, de most pontosan így voltam vele. Felidézte bennem a nyughatatlanságot, azt a vágyat, hogy kitörjek, és csináljak valami mást, valahol másutt.

Igenis, pontosan tudtam, milyenek egy kamasz álmai. Tizenéves koromban gyűjtögettem a nyári munkákon megkeresett pénzemet a Ben Affleckkel közös bankbetétemben, hogy egyszer majd New Yorkba mehessünk, és ott színészek lehessünk. Ez persze nem egészen ugyanaz, mint Wema álma, de nem is annyira más, hogy ne lehessen bennünk semmi közös.

Ahogy tovább beszélgettem a lánnyal, egyre biztosabb lettem benne, hogy meg fogja csinálni. Volt benne valami spiritusz, valami eltökéltség, amitől el tudtam képzelni, hogy egy szép napon veszi magának a bátorságot, és bejelenti a szüleimek: márpedig el fog menni szerencsét próbálni Lusakába. Lehet, hogy haragudni fognak rá, vagy szomorúak lesznek, hogy el kell válniuk tőle, de az is lehet, hogy büszkék, amiért többre törekszik. Sőt, lehet, hogy mindhármat érezni fogják. Ő viszont tanulni fog, aztán meg dolgozni, és meg fogja valósítani a célját. Most, tizenöt évvel később is biztosra veszem, hogy sikerült neki, és ma már nem azon a falusi úton gyalogol a vizeskannájával. Remélem, nem tévedek.

Főként azért – pontosabban csakis azért – bízom ebben, mert Wema egyáltalán járhatott iskolába. Félórányira laktak ugyan a kúttól, de az egyórányi vízhordás mellett még mindennap maradt elég ideje ahhoz, hogy elmenjen az iskolába, majd elkészítse a házi feladatát még naplemente előtt – a faluban ugyanis nemcsak vízvezeték nem volt, hanem villany sem, és sötétedés után már nem lehetett olvasni. A DATA azért ismertetett össze engem éppen vele, mert az ő esete bizonyos értelemben sikertörténet volt: közel lakott a kúthoz, így maradt ideje tanulásra is. Több millió lánynak nincs ekkora szerencséje, mert számukra a vízhordás nem csupán egy, hanem három, négy vagy akár hat óra hosszat tart. Ezzel telik el az egész napjuk: a vízhordással. E miatt a kötelesség miatt nem járhatnak iskolába, vagy azért, mert a földeken kell dolgozniuk, vagy olyasvalamit készíteniük otthon, amit aztán el lehet adni a piacon. India egyes részein például annyira ritka a víz, hogy a férfiak második vagy akár harmadik feleséget is vesznek maguknak, akiknek semmi más teendőjük nincs, mint hogy vizet hozzanak a családnak.

Egyre csak az a régi mondás jutott az eszembe, hogy „a víz az élet”. Vajon hány órát mentett meg ennek a tizennégy éves lánynak az életéből az, akinek eszébe jutott nem öt-hat, hanem két kilométerre az otthonától kutat ásnia? Ezért maradt ideje egyébre is, mint hogy minden áldott nap megjárja az utat a ház és a kút között. Ezért dédelgethetett olyan nagy és merész álmot, hogy alig merte kimondani. Wema számára valóban a víz volt az élet, egyben a lehetőség egy jobb sorsra.

*

Itt most egy kicsit meg kell állnom, mert ez a „celeb eljut Afrikába, és ott elhatározza, hogy megmenti a világot” típusú duma már biztosan kezd az olvasó idegeire menni. Én is így vagyok vele.

Lehet ugyan, hogy én vagyok ez a bizonyos celeb, ugyanakkor az anyám fia is vagyok.

Az én anyám, Nancy Carlsson-Paige, aki ma a hetvenes éveiben jár, a kisgyerekek nevelésének professzora volt gyermekkoromban. A massachusettsi Cambridge Lesley Egyetemén tanított. Én kilencéves koromtól a mamámmal és a bátyámmal éltem együtt egy hatlakásos társasházban, közel az iskolához. Ismerős, amikor az emberek panaszkodnak az egyetemi tanárok túlzott liberalizmusára, meg hogy afféle hippikommunában éltek? Bizony, én egy ilyenben nevelkedtem. Nem viccelek: az egyik bébicsőszöm maga Howard Zinn volt, a híres bostoni professzor, az A People’s History of the United States (Amerika történelme a nép szemével) című könyv szerzője, amely elsőként ábrázolta a történelmet inkább az elnyomottak, mint az elnyomók szemszögéből. Amikor hollywoodi libsinek gúnyolnak, hol szeretnék jól odacsapni, hol meg csak annyit mondanék: „A libsi stimmel, csak nem hollywoodi, hanem cambridge-i.”

Fordította: Árokszállásy Zoltán

Gary White, Matt Damon:
A víz értéke.
Hogyan kerestünk megoldásokat
a világ legégetőbb problémájára
Corvina Kiadó, Budapest, 2023
190 oldal, teljes bolti ár 5490 Ft