Légrádi Gergely: Alkalomadtán (részlet)

~~ I. ~~

Azt kellene éreznem, hogy vége. Nincs tovább. Se a patológián, se a temetkezési vállalkozónál, se a ravatalozónál. 
Összejövetelt nem szerveztem. A búcsú után nincs szükség a múlt felemlegetésére. Menjen mindenki a dolgára.

A lelkész keveset beszélt. Nem magasztalta. Nem említett olyanokat, amelyekről a jelenlévők úgyis tudták volna, hogy nem igaz. És nem tett úgy, mintha ismerte volna az anyámat. Ez jó volt. Ellenben a sok fürkésző tekintettel. Mintha mindenki a napszemüvegem mögé akart volna belátni. Hogyan éltem meg az utolsó időket. Mennyire tört meg az anyám halála.

Hónapokat töltött kórházban, azt követően, hogy eszméletét vesztette, és bevitte a mentő. Vegetált. Azt kívántam, legyünk túl rajta. Talán az apám is. Bár erről nem beszéltünk. Pontosabban erről sem beszéltünk. Az anyámnak biztosan jobb így, mert ez már értelmetlen volt. Az anyám pedig borzongott az értelmetlentől. Amelyek sehova sem tartottak. Hát még azoktól, amelyeket nem ő irányított. Az idő gondosan és kíméletlenül előkészítette, hogy úgy érezzem, jobb, hogy vége a szenvedésnek. Már persze, ha szenvedett egyáltalán. Kívülről nem lehetett megállapítani. Sokszor figyeltem, de nem árult el semmit. Se az arca, se a tekintete. Túl régóta nem volt magánál, egy-egy rövidebb időszaktól eltekintve. Méltánytalan, embertelen körülmények között emelkedett, majd süllyedt a mellkasa az utolsó hónapokban. Levegő ki-be. Született Kismartoni Edit.

Aztán az is lehet, hogy nem engem bámultak a temetés közben, csupán mindenki a gödör felé fordult, ahol álltam. Tehát óhatatlanul engem néztek. Méregették, hogyan mélyülnek a barázdák az arcomon. Sírok-e. Mennyire hasonlítok az anyámra. És az apámra, aki fél lépéssel mögöttem állt a takarásomban. Még kalapot is felvett. Elbújt, a sötét lencséjű szemüvege mögé. Az egyre terebélyesedő szakálla mögé. Egyébként azt sem tudtam, hogy van kalapja. Talán a temetésre vette.

Az anyám határozott, irányító típus volt. És ez meglátszik úgy az apámon, mint rajtam. Azaz a szűken vett családunkon. Amely valójában megegyezik a tág értelemben vett családunkkal, mert nincsenek rokonaink. Legalábbis így éltük az életünket. Az anyám csendesen és ellentmondást nem tűrően vezette a házat. A házzal együtt pedig mindent, ami a házban és körülötte történt. Lényével járt együtt, hogy az történt, amit jónak látott. Amit pedig jónak látott, azt megkérdőjelezhetetlenül látta jónak és ellenvetés nélkül megvalósítandónak. Nem volt kíváncsi más véleményére. Már úgy értem arra, amit az apám vagy én szerettünk volna. Hogy aztán ez mindig így volt-e, nem tudom. Azt viszont igen, hogy Óbudán, a házban, ahol felnőttem, unalmasan telt az idő. Testvér híján egyedül voltam, nem volt kivel veszekednem. Képes voltam fél napokra bezárkózni a szobámba. A szőnyeg közepére húztam egy hatalmas kartondobozt, és elmerültem a sok kacatban, amit évek alatt hordtam össze.

A gyűjtés határozta meg a gyerekkoromat. Bármit, bárhonnan képes voltam hazahozni. Lomtalanításból, az olcsó könyvek közül, de még az eldobott, mégis használható virágcserepet is. Hacsak nem külföldi pénzérméről vagy ú volt szó – ezeket egy jókora sokfiókos szekrényben tartottam –, minden holmit egy hatalmas kartondobozba tettem. Sanyával is sokat csencseltem. Fontos barát és forrás volt számomra, mert az apjával minden hétvégén kinn volt a Pecsában, amikor bolhapiacot tartottak. Bár engem soha nem engedtek el oda, Sanya révén mégiscsak eljuthattam az érmét kínálók standjáig, így az ő kezén keresztül beszerezhettem, amire vágytam.

Egy darabig az anyám mindent megtett, hogy megsemmisítse a kacatjaimat. Aztán belátta, jobb, ha békén hagy. Vagy, ha nem is látta be, mégis úgy döntött, elfogadja ezt a hóbortot. Egyébként nem tudom, honnan, melyik felmenőmtől örököltem ezt a mérhetetlen ragaszkodást a tárgyakhoz. Ragaszkodást és vágyat a törődésre. Ugyanis nem csupán azt éltem meg késztetésnek, hogy megfogjam és hazavigyem a dolgokat, hanem azt is, hogy eljátsszak velük, és elgondolkozzak, hol voltak, mielőtt hozzám kerültek. A legtöbb holmit persze soha nem használtam aztán semmire. A virágcserép volt csak kivétel.

Szerettem növényekkel foglalkozni. Valamilyen élőlénnyel mégiscsak kellett törődni. A növények pedig hálásak voltak, ha jól bántam velük. Odáig azért nem fajult a dolog, hogy beszéltem volna hozzájuk, de pénzt csináltam belőlük. A közelben volt egy virágkertészet, ahol sokat lógtam. Sétáltam a sorok között, olvastam a cserepekbe szúrt táblákat, vizsgálgattam a virágokat. Lézengtem, és közben néztem mit és hogyan csinálnak. Az egyik eladó ideje nagy részét hátul töltötte, ahol átültetett, szétszedett, metszett. Ő volt az, akitől magokat kértem és kaptam, így ültettem, palántáztam, egyeseltem én is, otthon. A ház oldalában elkerítettem egy kis részt, ha valami ágyásfélét, és ott neveltem a növényeimet. Az anyám nem ellenezte. Helyesebben szólva, tudomást sem vett róla. Sok szép virágom lett, így végre hasznát vehettem annak a halom cserépnek, ami összegyűlt az évek alatt. Amint szép idő lett, és megnőttek a palánták, a legtöbbjét eladtam a szomszédoknak. Fogalmam sincs, valójában kellettek-e nekik a virágok, vagy csak nem akartak elszomorítani, de nem mondtak nemet. Mosolyogtak, átvették a cserepeket a kerítésnél, és megkérdezték mennyivel tartoznak. Én rávágtam az árat, ők pedig fizettek. Alkudozás nélkül. Azt már nem tudom, hogy akkor is mosolyogtak-e, amikor az anyám visszaadta nekik a pénzt, miután rájött, mi történt. Egyesével, mindenkinek. Nekem csak annyit mondott, hogy a zsidó gyerekek árulnak pénzért, úgyhogy ez meg ne történjen még egyszer. A virágok nem jöttek vissza, tőlem pedig hónapokra megvonták a zsebpénzt. Soha többet nem palántáztam, az ágyást pedig hamar benőtte a gaz.

A növényekkel ellentétben az állatokat nem különösebben kedveltem. Talán, mert soha nem volt háziállatunk, egy rövid halas periódust leszámítva. (És egy kutyásat, jóval később.)

Az apámat hidegen hagyták az állatok. Azt mondta, neki sohasem volt, fogalma sincs hogyan kell foglalkozni velük. Felnőttkorára pedig semmi kedve megtanulni. Egyébként pedig allergiás az állatszőrre. Amit szerintem csak azért mondott, hogy ezzel zárja le a témát. És persze, hogy az anyám kedvére tegyen. Nem sokkal ezután megkérdeztem az anyámat, hogy az apám tényleg allergiás-e a szőrre. Azt válaszolta, nem tudja, lehet, mert egyszer tüsszögőroham fogta el az egyik vendégségben, ahol macskák is voltak.

Az apámmal ellentétben az anyám kategorikusan elzárkózott, hogy bármiféle állat hozzánk költözzön. Kötöttségnek és felelősségnek tekintette az állattartást. Azt hangoztatta, hogy az állatokkal foglalkozni kell, méghozzá folyamatosan, és ha hazahozok egyet, úgyis az lesz a vége, hogy neki kell törődni vele. Azt pedig nem fog. Úgyhogy ameddig ő itt van, addig nincs a házban állat. Már csak az a közhely hiányzott, hogy vagy ő, vagy egy állat. Amit minden bizonnyal csak azért nem mondott, mert a házat nem tudta, vagyis nem akarta elképzelni a jelenléte nélkül.

Egyszer hazaállítottam egy üveggel, benne néhány kisebb hallal. Azt hiszem, guppik lehettek. Az egyik általános iskolai osztálytársamnál, Lacinál, több született a kelleténél, és behozott néhány üveggel az iskolába. Bámultam a fürge kis halakat, ahogy kergetőztek, tudomást sem véve rólunk, az osztályteremről, egyáltalán a bezártságról. Kapva-kaptam az alkalmon. Otthon a kisházban némi kutakodás után találtam egy nagyobb befőttesüveg-szerűséget. Vagy három-négyliteres volt, enyhén zöldes színű, vastag fallal. Ez az, ez kell nekem, gondoltam, és áttelepítettem a halakat az új lakóhelyükre. Aztán ügyelve, hogy az anyám meg ne lássa, a vízzel és halakkal teli, piszok nehéz befőttesüveget felvittem a szobámba, és két stóc könyv mögé rejtettem. Megkérdeztem Lacitól, mit kell enni adni nekik. Azt mondta tubifexet vagy száraz kaját. Gondoltam, a kis gilisztaszerű állatok nagy kitettséget jelenthetnek otthon, így szereztem valahonnan az utóbbiból. A víz felszínére szórtam, és néztem, ahogy egy részük átázik, elnehezül, majd lassan merül, míg a többi lebeg a víz színén, a halak pedig hol bekapják őket, hol kiköpik. Megfigyeltem, hogy néha csak böködték a vízben lebegő ételdarabkákat. Játszottak. Boldog voltam, hogy nekem is vannak háziállataim. Igaz, nem lehetett megsimogatni őket, sem érdemben kommunikálni velük, de ezt sokadrangú kérdésnek tartottam. Eleinte igyekeztem felvenni velük a kapcsolatot, például úgy, hogy megkocogtattam az üveget, hátha ez újdonságként hat, és közelebb jönnek. Úgy tűnt, hogy a halak az üveg kocogtatását inkább cseszegetésnek élik meg, így békén hagytam őket. Hosszasan nézegettem a kis akváriumot, amelyben a halaim faékegyszerűséggel élték az életüket. Átláttam az üvegen, a vízen, aztán újra az üvegen, azaz a teljes életterükön (mögötte a szobám egy részletével, amely elmosódva hullámzott a háttérben). Nem volt mit takargatniuk, nem volt hova elbújniuk. Néha-néha (inkább véletlenszerűen, mintsem szándékosan) közelebb úsztak az üveg falához és felém bámultak. Vagy még inkább vissza, rám. Azt sejtem, ők ugyanazt érezték engem nézve, mint amit én. A nagy, átlátszó, bezárt semmit. Annyi különbséggel, hogy ők duplán voltak bezárva. Úszkáltak, egyszer-egyszer felgyorsítottak (kergetőztek egy keveset), néha csak lebegtek, és nem panaszkodtak, sem a lakótársaik, sem a szűkre szabott élettér miatt. Egyáltalán nem zavart, hogy ezeknek az állatoknak csak jelene van, átlátszó, buta, kiszámítható jelene. Boldog voltam, és büszke. Csak arról feledkeztem meg, hogy levegő, vagyis levegőztetés kell a halaknak, különösen egy befőttesüvegben. És fény, sokkal több fény. Így néhány nap után zavaros lett a víz, majd a halak egyenként feljöttek víz felszínére, a sodródó haleledelek mellé, ahol hassal felfelé lebegtek, mozdulatlanul. A kert végében öntöttem ki a befőttesüveg tartalmát.

Egyedüllétem másik oka a nagyszüleim voltak, akik már születésem előtt meghaltak.

Az apám szülei autóbalesetben, néhány évvel a születésem előtt mentek el. Soha nem beszélt egyikőjükről sem. Amikor az anyámat kérdeztem, azt mondta, nem ismerte őket. Egyébként is, kérdezzem az apámat. Így aztán nem volt ki meséljen róluk. Ha érdeklődtem felőlük, az apám inkább kitért a válasz elől. Imre és Mária. A keresztnevükre emlékszem. És arra, hogy Mária háztartásbeli volt, Imre mérnökember. Ennyit tudok róluk. Egy fénykép sem maradt fenn utánuk. Legalábbis nekem soha nem mutattak egyet sem. Az az érzésem, mintha az anyámék titkoltak volna valamit a múltból. A közös, családi múltból. A nagyszülőkről. De az érzetnél, a sejtésnél nem tudok többet. Nincs támpont. (Talán csak egy, de arról majd később.) Ami az apai ágat illeti, az apámnak nem volt testvére, egykeként nőtt fel ő is. Így se nagynéni, se nagybácsi, se unokatestvér. Rokontalan apai ág.

Az anyai nagyszüleimről valamivel többet tudok. Bár fényképet róluk sem találtam. Juditról és Gézáról, akik állandó ellenőrzés alatt tartották az anyámat. Beosztották minden percét. Egyszer az anyám megnyílt, és mesélt róluk. Tizenöt éves lehettem. Azt már nem tudom, hogyan kerültek szóba. Csak arra emlékszem, hogy kérdezem az anyámat, ő pedig válaszol. Hosszan beszélgettünk. Azért emlékszem ilyen élesen erre az alkalomra és az elhangzottakra, mert váratlan volt, és előzmény nélküli. Miközben beszélt, többször megtorpant és elhallgatott. Mintha peregtek volna előtte, vagy még inkább benne olyan filmkockák, amelyeket megtartott magának. Amit nem mutatott meg. Inkább visszatette a filmszalagot a dobozba, és gondosan rányomta, rászorította a tetejét. Aznap vendégség volt. Előtte történt, a szobámban. És meglepetésemre utána, órákkal később, a rámolás végeztével zárult. Későre járt, épp mentem volna a dolgomra, amikor bármiféle előjel nélkül magához intett. Akkor már nem kérdeztem. Nem kellett. Kiadta magából. Mintha nem tudta vagy akarta volna megállítani, ami kikívánkozott. Amit lezáratlanul hagyott a vendégség előtt. Amit megpróbált leszorítani, de túl erős volt a nyomás odabenn. Az anyám beengedett egy olyan térbe, amelynek még a létezéséről se tudtam. Úgy tűnt, mint aki kiad magából annyit, amennyi szükséges ahhoz, hogy továbblépjen, majd újra bezárja a dobozt. Soha többet nem engedett magához ilyen közel.

Azt mesélte, derűs, vidám gyerek volt. Talán túlzottan is az. Sem akkor, sem azóta nem tudom elképzelni, milyen lehetett az anyám bohóckodó, mosolygós kisgyereknek. Ha ugyanis az anyámra gondolok, szikár, befelé forduló kislányt látok magam előtt, aki ugyanolyan, mint most, csak fiatalabban. (Most, dehogy most. Most már sehogy se viselkedik a visszatemetett gödör alján egy fadobozban.) Valószínűleg bennem van a hiba, mert az anyámra csak úgy tudok gondolni, mint aki olyannak született, mint ahogy én megismertem. Így aztán nem volt nehéz elképzelnem, milyen lehetett az anyámnak a szülei által diktált pontos napirendben élni, amit aztán szoros emberfogásban felügyeltek. Kötelező sétákra kellett mennie, de a legrészletesebben arról számolt be, ahogy programszerűen és kötelező jelleggel leültek a rádió mellé, és zenei közvetítéseket hallgattak. Már nem emlékszem pontosan, milyen körülmények között tették, de a képre, a bennem élő, soha nem látott fényképre igen. Ahogy ülnek ott a nagyszobában, senki nem néz a másikra, és órákon át hallgatják a sercegő, dobozhangú komolyzenét a hímzett asztalterítővel fedett, nagy gonddal őrzött készülékből. Mindabból, amit az anyám elmondott, úgy tűnt, a szülei elfejtették gyerekként látni. Mintha átugrották volna ezt az életszakaszt, és rögvest felnőttként várták el tőle minden feladat teljesítését. Talán ezért sem hagy nyugodni a mai napig az a mondat, ami akkor hangzott el. Amint befejezte a közös zenehallgatás történetét, elhallgatott. Abból a csendből emelkedett ki a mondat. Nem tudom visszahívni, milyen szövegkörnyezetben, milyen bevezetést követően. Csak a mondatra emlékszem: Hosszú évek szívós munkájával elvették a derűmet. Érdekes, hogy minden egyes szó ilyen tisztán, kíméletlenül és megkérdőjelezhetetlen ritmikával ragadt meg bennem. Ráadásul miután ezt kimondta, úgy rémlik, mintha hozzá akart volna még tenni valamit, talán belekezdett valamibe, amit aztán mégis elharapott. Az is lehet, hogy éppen erről a ki nem mondott félmondatról akart még beszélni. Arról, mit jelentett a későbbiekre nézve, hogy hosszú évek szívós munkájával elvették a derűmet. Látszott, hogy küzd magával, az emlékeivel, a hosszú évek szívós és szisztematikus munkájával, aminek ő volt az elszenvedője. Küzd, mit és hogyan mondjon el. Vagy még inkább azzal, mit hallgasson el. Akárhogy is, itt, ennél a mondatnál elfogy az utolsó filmkocka, ennyire emlékszem. Annyit tudok még, hogy az anyám idővel otthagyta a szüleit. Nagykorú lett, és Pestre költözött. Azt mondta, soha többet nem ment vissza. Nem is látta őket. Még az esküvőjére sem jöttek el. Évekkel később megkérdeztem, hiányoznak-e neki. Azt válaszolta, nem. Élnek még? Azt felelte, nem tudja. Majd egy rövid szünet után hozzátette: mindenkinek jobb, ha már nem.

Soha nem láttam egyetlen tárgyiasult bizonyítékot sem, amely igazolná a nagyszüleim kilétét. Se egy fénykép, se egy gyűrű, se egy irat. Nincs egy ábrázat, egy tekintet, amely előtt elmerenghetnék. Csupán néhány kurta mondat. Az is csak akkor, ha megfogalmazom és kimondom. Ezek az emlékek, emlékeknek képzelt foszlányok belőlem jönnek elő. Belőlem táplálkoznak és belőlem állnak össze. Önmagukba fordulnak. Nincs viszonyítási pont. A felmenőimet csend veszi körül. Csend és arctalanság.

Attól tartok, a nagyszüleim soha nem léteztek.

Érdekes, az egyik meghatározó emlékem is arctalan. Szerepel benne valaki, aki nem tudom, hogy kicsoda. Valójában sem az alakja, sem az arca nem jelenik meg, csak az érzés, hogy engem néz. Néz, közben bátorít és drukkol, hogy sikerüljön.

Az emlék egy képhez, egy bennem élő fényképhez kapcsolódik. Kissé furán hangzik, hogy bennem élő és fénykép egyszerre, de így látom, így jön elő mind a mai napig. Innen indulnak, vagy, még inkább, ide érnek el az emlékben pergő filmkockák. Amelyek évtizedek óta úgy peregnek, ahogy gyerekként átéltem. Ahogy gyerekszemmel láttam. (Láthattam egyáltalán? Nem tudom.)

Két-hároméves lehetek. Öntözőkannával a kezemben állok, magamhoz szorítom. Arra nem emlékszem, van-e benne víz. Talán csak az alján. Mindenhova magammal vittem, legtöbbször persze a kerti csaphoz. Hamar megtanultam kinyitni. Alá, a földre tettem, és néztem, ahogy spriccel. A kannába, a földre, a lábamra. Sok víz megy mellé. Egy betonnal kiöntött vályú vezeti el. Követem az útját. Az elején gyorsan szalad, könnyedén tör utat magának. Olyan mint egy rakéta. Aztán lankásabb részre ér. Akkor meg olyan, mint egy kígyó. Nem szalad. Én viszont szaladok, vissza a csaphoz. Megnézem, hogyan emelkedik a víz az öntözőkannában: még nincs tele. Akkor még van időm, és szaladok vissza. A kígyó küszködik, mert már nincs beton. Göröngyös földre ér, feltorlódik. A kígyó eleje bevárja a végét, aztán elnyúlt kis patak lesz. Lassan halad. Szaladok vissza. Az anyám hangját hallom. Kérdez valamit. Nem válaszolok. Láthatja, hogy munkában vagyok. Felérek, lihegek. A kanna már majdnem tele. Tekerek egyet a csapon. Több víz kell, utánpótlás a pataknak. Ami egy hosszúkás tóhoz hasonlít már. Nem vagyok mellette, de tudom. Mindig ugyanaz történik: ha nem táplálom, a föld győz. Az anyám újra szól, most már hangosabban. Nem figyelek rá. Megtelt. Nehéz rész jön. Kicsit várok, aztán felemelem a kannát. Nagyon nehéz. De én bírom. Magamhoz szorítom. Elindulok vele a vályú mellett. Ahogy lépek, egy kis víz kiloccsan. A csapot nem zárom el. Távolodva is hallom, ahogy hangosan köpi a vizet. Egy ütemben haladok a vízzel, a vályú mellett. Így érünk az elnyúlt tóhoz. Felemelem és öntök. Oda, ahová a friss víz belefut. Nézem, ahogy egyszerre táplálja a vályú és én. Duzzad, egyre erősebb. Az eleje végre megindul, újra lassú patak. Utat tör magának. Lehet, hogy most még tovább jut, egészen a kerítésig. Odáig még soha nem ért el. Izgatottan figyelem. Egy darabig jól halad, aztán újra lassul, majd megáll. Mi történt? Nem értem. Kannával a kézben szaladok. Nem hallom a spriccelő víz hangját. Valaki elzárta. Megfordulok félúton. Szaladok vissza. A tó egyre sekélyebb, aztán több részre szakad. Nem megy már sehová. Csak lefelé. Nézem, ahogy eltűnik. Egyik a másik után.

Az anyám hangját hallom. Azt hiszem, hív. Nem megyek sehová. A kannába kapaszkodom. A földet nézem. A földet, ami elnyelte a vizet. Csak állok ott az öntözőkannával. Magamhoz szorítom. És közben néz valaki, aki nem az anyám, nem az apám, de a zsigereimben érzem, hogy ismerem. Felé fordulnék, de nem tudom, merre keressem. Hol lehet, honnan néz az a valaki? Mind a mai napig nem jöttem rá, hogy ki az, aki végig drukkolt nekem.

Bár az is lehet, hogy több időből származó emléket fűz össze és játszik le az agyam. És az a valaki, aki fontos volt számomra, nem akkor és nem ott figyelt engem, csupán felnőtt fejjel látom így.

Van egy álmom is. Az is arctalan. Egyre ritkábban, de még mindig birkózom vele, amint időről időre visszatér…

Légrádi Gergely: Alkalomadtán
Kalligram Kiadó, Budapest, 2022
272 oldal, a könyvre nyomtatott ár 4990 Ft