John le Carré: Ezüstfény (részlet)

~~ 1 ~~

Egy esőáztatta reggelen a londoni West Enden, pontban tíz órakor egy bő viharkabátot viselő fiatal nő masírozott elszántan bele a South Audley Streeten tomboló viharba. Gyapjúsálját fejére húzta. Lilynek hívták, zaklatott idegállapota időnként felháborodásba csapott. Ahogy a házszámokat fürkészte, kesztyűbe bújtatott kezével védte a szemét az esőcseppek elől, a másik kezével pedig egy esővédővel letakart babakocsit tolt, benne a kétéves fiával, Sammel.

Néhány épület az utcában olyan fényűző volt, hogy nem volt rajta házszám; míg más házakon ugyan volt, csak éppen más utcához tartoztak.

Miután Lily egy gőgös bejárat elé ért, melynek egyik oszlopára szokatlan egyértelműséggel festették fel a házszámot, háttal az ajtónak felmászott a lépcsőkön, maga után vonszolva a babakocsit. Hunyorogva szemügyre vette a kapucsengőn sorakozó neveket, végül megnyomta a legalsó gombot.

– Lökje csak be az ajtót, kedvesem – tanácsolta neki egy kedves női hang a kaputelefonon.

– Proctorral kell beszélnem. Csakis Proctorral, senki mással. Ezt mondta nekem – vágta rá Lily azonnal.

– Stewart már úton van, kedvesem – felelte ugyanez a megnyugtató hang. Néhány másodperccel később kinyílt a bejárati ajtó, és egy ötvenes évei közepén járó sovány, szemüveges férfi bukkant elő. Kissé bal felé dőlt, hosszú, csontos arcát komikus kíváncsisággal előreszegte. Egy ősz hajú, kardigános matróna állt mellette.

– Proctor vagyok. Segítsek a babakocsival? – szólalt meg a férfi, és bekukkantott a babakocsiba.

– Honnan tudjam, hogy tényleg maga az? – szegezte neki a kérdést Lily.

– A kedves édesanyja tegnap este felhívott a privát számomon, és a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül legyek itt ma reggel.

– Azt mondta magának, hogy egyedül jöjjön – tiltakozott Lily, és rosszalló pillantást vetett az idősödő hölgyre.

– Marie ügyel itt a házra. És nagyon szívesen segít bármiben, ha szükség van rá – válaszolta Proctor.

A matróna előrelépett, de Lily elhessegette magától, Proctor pedig becsukta utánuk a bejárati ajtót. A csöndes előszobába érve hátrahajtotta a babakocsiról a műanyag esővédőt. Egy békésen szendergő kisfiú feje búbja bukkant elő; göndör, fekete haja volt, arckifejezése irigylésre méltó elégedettséget tükrözött.

– Egész éjjel fent volt – jegyezte meg Lily, megérintve kisfia szemöldökét.

– Nagyon szép gyerek – szólalt meg a Marie nevű nő.

Lily a lépcső alatti legsötétebb zugba tolta a babakocsit, és az ülés alatti tárolózsebből előhúzott egy címzés nélküli nagy méretű fehér borítékot, és Proctor elé lépett. A férfi félmosolya Lilyt egy idősödő papra emlékeztette az iskolájából; az ő fülébe kellett volna megvallania a bűneit a régi bentlakásos iskolájában. Lily sem az iskolát, sem a papot nem szerette, és Proctort sem állt szándékában megkedvelni.

– Elvileg itt kell várnom, amíg maga elolvassa – közölte a férfival.

– Természetesen – helyeselt Proctor kedélyesen, szemüvegén át fürkészve a fiatal nőt. – Hadd mondjam el, mennyire sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom.

– Ha üzenni akar valamit anyámnak, én fogom átadni neki, szóban – folytatta Lily. – A telefon, SMS vagy e-mail ki van zárva. Ne keresse se a Szolgálat, se bárki más. Magát is beleértve.

– Nos, ez roppant sajnálatos – jegyezte meg Proctor pillanatnyi komor tűnődést követően, majd mintha csak most vette volna észre a kezében tartott borítékot, tétován végigsimított rajta csontos ujjaival.

– Micsoda opus, ha fogalmazhatok így. Mit gondol, hány oldal lehet?

– Nem tudom.

A férfi továbbra is a borítékot mustrálta.

– Saját levélpapír? Nem, az lehetetlen. Senkinek nincs ekkora méretű saját levélpapírja. Gondolom, ez csak normál géppapír.

– Nem néztem bele. Már mondtam.

– Igen, igen, hát persze. Nos, akkor lássunk is munkához! – felelte a férfi, és komikus mosolyával egy pillanatra sikerült lefegyvereznie Lilyt. – Úgy fest, egy darabig elleszek vele. Nem haragszik, ha most félrevonulok?

Az előszobával szemközt puritán nappali nyílt. Lily és Marie itt telepedett le egy-egy egymással szemben álló, göröngyös párnájú székre. A kettejük között ál ó összekarcolt üvegasztalon egy fémtálca feküdt, kávés termoszt és csokoládés zabkekszet készítettek ki rá.

Lily egyikből sem kért.

– Hogy van az édesanyja? – érdeklődött Marie.

– Hát, ahogy az ember ilyenkor lenni szokott. Mármint amikor haldoklik.

– Igen, persze, ez rettenetes. Mindig az. Hogyan viseli lelkileg?

– Nem zakkant meg, ha erre gondol. Nem szed morfiumot, nem akar. Amikor van hozzá elég ereje, velünk étkezik.

– Remélem, még mindig ízlik neki az étel.

Lilynek elege lett, hát visszamasírozott a hallba. Sam körül tett-vett, amíg Proctor meg nem jelent. A férfi dolgozószobája kisebb és sötétebb volt, mint a nappali, az ablakán sűrű koszos hálós függöny lógott. Proctor ügyelt, hogy tisztes távolságban maradjon Lilytől, így a szoba túlsó felén lévő radiátor mellé telepedett. Lilynek nagyon nem tetszett a férfi arckifejezése. Az onkológuséra emlékeztette az ipswitchi kórházban; az orvos olyasmit készült közölni, ami csak a szűk családra tartozik. Azt akarja mondani, hogy az anyám haldoklik, de ezt már tudom, szóval mi van még?

– Ha jól sejtem, tisztában van azzal, hogy mi áll az anyja levelében – közölte Proctor szárazon. Már egyáltalán nem tűnt olyannak, mint az a pap, akinek Lily nem volt hajlandó gyónni; sokkal valóságosabb személynek látszott. Amikor észrevette, hogy Lily tagadni készül, sietve hozzáfűzte: – Mármint általánosságban értem, nem a konkrét tartalomra gondolok.

– Már megmondtam magának, hogy sem általánosságban nem tudom, mi áll benne, sem sehogy – vágta rá Lily nyersen. – Anya nem közölte velem, én pedig nem kérdeztem.

Ugyanezt a játékot játszottuk a kollégiumban. Meddig tudsz a másik szemébe nézni anélkül, hogy pislognál vagy elmosolyodnál?

– Rendben van, akkor nézzük máshonnan a dolgot, Lily – vetette fel Proctor dühítő tartózkodással. – Magának fogalma sincs róla, mi áll a levélben. Azt sem tudja, mi a levél tárgya. De közölte ezzel vagy azzal a barátjával, hogy felugrik Londonba, hogy kézbesítse. Kinek beszélt róla? Nagyon fontos, hogy tudjuk.

– Egy kurva szót sem szóltam róla senkinek – válaszolta Lily, egyenesen a szoba túlsó végében ülő kifejezéstelen arcnak. – Anya azt mondta, ne szóljak, ezért nem szóltam.

– Lily!
– Mi van?

– Nemigen ismerem az életkörülményeit. De abból a kevésből ítélve, amiről tudomásom van, azt mondanám, hogy maga bizonyára nem egyedül él. Mit mondott a párjának? Nem léphet le csak úgy egy napra otthonról mindenféle ürügy nélkül. Mi is lehetne emberibb annál, hogy az ember azt mondja a barátjának, barátnőjének, haverjának, vagy akár egy nem túl közeli ismerősének, hogy „képzeld, Londonba kell mennem, hogy személyesen adjam át anyám szupertitkos levelét”.

– Maga szerint ez emberi? Nekünk? Hogy így beszéljünk egymással? Egy nem túl közeli ismerőssel? Nos, emberi reakció ebben a helyzetben az, hogy mivel anya azt mondta, egy árva léleknek se szóljak róla, nem is szóltam. Ráadásul ki lettem képezve. A maga fajtája által. Rábólintottam a dologra. Három éve fegyvert fogtak a fejemhez, és közölték velem, már elég nagy vagyok ahhoz, hogy titkot tudjak tartani. Ja, és nincs élettársam, és barinőim sincsenek, akikkel csacsogni szoktam.

Folytatódott a farkasszemet nézős játék.

– Apámnak se szóltam róla, ha erre akar kilyukadni – tette hozzá Lily, olyan hangon, ami beillett volna gyónásnak.

– Az anyja kikötötte, hogy nem szabad szólnia neki róla? – kérdezte Proctor, meglehetős éllel a hangjában.

– Nem mondta, hogy szólnom kellene neki, úgyhogy nem szóltam. Ilyenek vagyunk. Ilyen a családunk. Lábuj hegyen kerülgetjük egymást. Lehet, hogy a maga családjában is ez a szokás.

– Ez esetben, árulja el, legyen szíves – folytatta Proctor, szó nélkül hagyva a saját családjára vonatkozó megjegyzést –, csak a kíváncsiságom okán: milyen látszólagos magyarázattal szolgált arra, hogy ma felugrik Londonba?

– Úgy érti, mi volt a fedősztorim?

A sovány arc felragyogott a szoba túloldalán.

– Nos, azt hiszem, igen – adta meg magát Proctor, mintha életében először hallana olyanról, hogy fedősztori, és az igencsak ínyére lenne.

– Óvodát keresünk a környéken. Közel a lakásomhoz Bloomsburyben. Szeretnénk, ha felvennék Samet a várólistára, hogy ha majd hároméves lesz, legyen helye.

– Pompás. És tényleg ezt fogja tenni? Tényleg megnéz egy óvodát Sammel? Beszél a személyzettel? Felíratja Samet a várólistára? – Proctor igen meggyőzően alakította az aggodalmaskodó nagybácsi szerepét.

– Attól függ, milyen állapotban lesz Sam, amikor innen le tudunk lépni.

– Mindenképpen próbálja meg, ha van rá módja – biztatta Proctor. – Sokkal könnyebb lesz így a dolog, miután hazaért.

– Könnyebb? Mégis micsoda? – paprikázta fel magát Lily ismét. – Úgy érti, könnyebb lesz hazudni?

– Úgy értem, könnyebb lesz igazat mondani – javította ki Proctor készségesen. – Mivel azt mondta, hogy Sammel megnéznek egy óvodát, amit történetesen meg is néznek, mi abban a hazugság, ha otthon is azt mondja, hogy megnézték? Már így is épp elég nagy nyomás alatt van. El sem tudom képzelni, hogyan bírja elviselni ezt az egészet.

Egy zavarba ejtő pillanatra Lily tudta, hogy a férfi komolyan gondolja, amit mond.

– Továbbra is ott a kérdés – folytatta Proctor, újra a tárgyhoz kanyarodva –, hogy milyen választ üzenjek meg az ön hihetetlenül bátor édesanyjának. Mert jár neki. És meg is kell kapnia.

Proctor egy pillanatra elhallgatott, mint aki arra vár, hogy Lily segítsen neki. Miután hiába várt, folytatta:

– És amint azt hangsúlyozta, az üzenet kizárólag szóbeli lehet. Amelyet egyes-egyedül maga adhat csak át. Nagyon sajnálom, Lily. Kezdhetem? – Proctor nem is várta meg a választ. – A válaszunk azonnali igen. Mindenre. Tehát összesen három igen. Komolyan van véve, amit megüzent. Ami miatt aggódik, annak utána fogunk járni. Minden feltételét teljes mértékben elfogadjuk. Meg tudja ezeket jegyezni?

– A rövid szavakat igen.

– Természetesen rendkívül hálásak vagyunk a bátorságáért és a lojalitásáért. És magának is hálásan köszönjük, Lily. Annyira sajnálom.

– Na és az apám? Neki mit kellene mondanom? – kérdezte Lily engesztelhetetlenül.

Megint felvillant a komikus mosoly, mint valamiféle jelzőfény.

– Na igen. Nos, neki megemlítheti az óvodát, azt, ahova készül. Nem igaz? Elvégre ezért jött ma fel Londonba.

Fordította: Orosz Anna

John le Carré: Ezüstfény
Agave Kiadó, Budapest, 2022
232 oldal, teljes bolti ár 3680 Ft