P. K. Dick, R. Nelson: A ganümédeszi hatalomátvétel (részlet)

~~ I ~~

Hajnali háromkor csengett a vidfon Rudolph Balkani, a Pszichedelikus Kutatóintézet vezetőjének ágya mellett. Sokszor kicsengett, mire Balkani felvette, noha órák óta fent volt, mint újabban oly gyakran.

– Igen? Balkani beszél.
– Információt akarok – mondta egy aggodalmas hang a vonal túlsó végén. Balkani felismerte az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa elnökének hangját. – Gondoltam, beszélgethetnénk kicsit…
– Fogja rövidre – dörmögte Balkani. – Beteg ember vagyok.
– Hallotta a hírt?
– Milyen hírt? – vakarta meg a szakállát.
– Az idegenek ultimátumát. Tele van vele a tévé meg a rádió…
– Nem pocsékolom az időmet a szórakoztató tömegmédiára – közölte Balkani. – Mit ajánlottak?
– „Békét hozunk. Egységet hozunk.”
– Kíméljen meg a propagandától. Ha jól sejtem, a Föld feltétel nélküli megadását követelik.

– Pontosan. Maga nem éppen valamiféle új elmekütyüt fejleszt, doktor? Az nem állíthatja meg őket?

– De megállítja őket, csak éppen minket is – felelte Balkani ironikusan. – Sőt mindent megállít ezen a bolygón és körülötte, aminek csak van agya.

– Úgy tudom, van, akit immunissá tud tenni. Mondjuk, fontos vezetőket.

– Még nem. Az egyetlen védelem ellene a radikális pszichoterápia, amivel dolgozom. Ha ad egy kis időt és megfelelő mennyiségű, hogy is mondjam, „önkéntest” a kísérletekhez…

– Nekünk most van rá szükségünk! – csattant fel a Biztonsági Tanács elnöke. Láthatóan nagy erőfeszítésébe telt, hogy nyugalmat parancsoljon magára. – Mit tanácsol?

– Én nem tanácsolok semmit – felelte Balkani. – Én csak a sámán vagyok ebben a törzsben, nem a főnök. Én készítem el a kis vudubabát, de maga dönti el, hogy beleszúrja a tűt, vagy sem. Mindazonáltal kérnék egy szívességet.

– Mi lenne az?
– Ha úgy dönt, hogy használja, ne mondja el nekem. Nem akarom tudni. – Ezzel Balkani letette a vidfont, a fal felé fordult, és megpróbált visszaaludni.

– Nincs semmi szaktudása – dörmögte Mekkis, ahogy undorral méregette az elfogott embert. – Bár egy kis irányított szaporítással…

A Mekkis füle mellett lebegő Időpontőr halkan megjegyezte:

– Ideje készülnie a Nagytanács ülésére.

– Igaz is. – Mekkis kiöltötte hosszú vékony nyelvét, és megérintett vele egy nyomógombot a kanapéja mellett. Rögtön betódultak az öltöztetői, izgatottan csevegve egymás között. Mekkis összehúzta magát, hogy megkönnyítse a dolgukat.

A ganümédeszi uralkodó faj összes tagjához hasonlóan neki sem volt lába vagy karja; rózsaszín teste ránézésre egy nagy kukacéra emlékeztetett.

Nem is volt szüksége karra vagy lábra. Erre szolgáltak a „krícsek”, ez volt a létezésük célja. Erre születtek, pontosabban erre tenyésztették őket.

Most éppen buzgón belebújtatták a kivételes alkalmakra tartogatott vörös-narancssárga hivatalos zsákruhájába. Kivételes ruha a kivételes napra, kormányzati karrierjének talán legfontosabb napjára. Apró inasok inaltak a fején, és nekiláttak megfésülni jókora szempilláit, közben pedig mosók dolgoztak az arcán a nyelvükkel. Ő eközben ismét a fogságba ejtett emberi lényre pillantott. Szerencsétlenek, gondolta. Jobban tettétek volna, ha észrevétlenül megbújtok ebben a rendszerben.

Mekkis amúgy a háború ellen foglalt állást, de most már mindegy volt.

– Már nincs értelme sírni – mormolta. – És nem is olyan rémes krícsnek lenni, igaz, barátaim?

– Nem, nem, dehogy – csicseregte a rengeteg különféle specializált lény, ami ott sürgölődött körülötte, hogy felkészítse.

– Meghódítás, elfoglalás, bekebelezés. Így kell csinálni. Az első kettő fázison különösebb nehézség nélkül túl vagyunk… és hacsak nem tévedek hatalmasat, ma lépünk át a harmadik fázisba. – És itt jövök én a képbe, tette hozzá gondolatban.

A teljes bizonyosság érdekében hívatta az Orákulumját.
Megjelent a kígyószerű Orákulum.
– Mit mondasz a jövőről? – szegezte neki a kérdést Mekkis.
– A mai napra? – kérdezett vissza a prekog. Mekkis nyugtalanul konstatálta, hogy a krícs húzódozik a jóslástól.
– Igen. Ki vele!
– A sötétség erői gyülekeznek ellened. Ez az ellenségeid napja!
Mekkis megnyalta az ajkát.
– De utána?

– Még több sötétség, még nagyobb sötétség, és végül… jaj, jó gazdám, sötétség mindannyiunknak!

Mekkis komoran eltöprengett. Annak idején az Orákulum óva intett a Föld inváziójától, Mekkis is ezért ellenezte. Az invázió azonban sikeresnek bizonyult. Voltak, akik kételkedtek az Orákulumok erejében.

Talán a jövő mégis megismerhetetlen, merengett Mekkis. Nem nehéz kirukkolni teljesen homályos, ijesztő szavakkal, amiket senki nem ért igazán, aztán később azt mondani: „Látjátok? Én megmondtam előre.”

– El tudom kerülni valahogyan a sötétség erőit? – kérdezte.

– Ma? Semmiképp. De utána… van rá halvány esély. Ha megoldod a Sehollány rejtvényét.

– Mi az a Sehollány? – Mekkis nagy erőfeszítéssel tudta csak megőrizni az önuralmát.

– A képességem korlátozott – mondta az Orákulum –, és a látomás gyengül, de valami közeleg a jövőből, aminek a leírására nem találok szavakat. Mintha egy hatalmas üreg tágulna felénk, hogy elnyeljen bennünket. Már most is olyan erős, hogy eltereli az idő folyamát. Minél közelebb kerülsz hozzá, annál nehezebb lesz elkerülni. Jaj, gazdám, félek! Teljesen beborít a rettegés, engem, aki sosem féltem még.

Ha ma semmivel nem tudom elkerülni a balszerencsét, gondolta Mekkis, akkor inkább elébe megyek, méghozzá pislogás vagy elsápadás nélkül. A sorsot nem tudom irányítani, de azt igen, hogyan reagálok rá.

Nyelvével odahívta a hordozóit, és elindult a Nagytanács Gyűlésterme felé.

A Nagytanács Gyűléstermének falán lógott egy hatalmas óra. A teremnek azon az oldalán ültek mind, amelyiket úgy lehetne nevezni: „progresszív” frakció. A Föld elleni háborút az órafrakció szavazta meg.

Az órával szemben ülőkre illene a „konzervatív” titulus. Ők ellenezték a háborút, de alulmaradtak. Mekkis ehhez a platformhoz tartozott.

Amikor szokásos pompájával megjelent a teremben, azt kellett látnia, hogy senki nincs az óraellenes oldalon. Minden belépő az óravezérek köré gyűlt. Mekkist a hordozói letették a vastag szőnyegre, ám ő a döbbenettől mozdulni sem bírt.

Csakhogy erkölcsi esküt tett magának. Fájdalmasan, de kitartóan odavonszolta magát az órával szembeni oldalra, a megszokott fogvájta zughoz, majd felvette a hivatalos görnyedt testtartást, és úgy fürkészte a szemközti szenilis idiótákat. Várakozás közben eszébe jutott, hogy a rá fenekedő sötétség csupán nyelvhossznyira van.

Megnyerték a háborút, merengett, ami feljogosítja őket, hogy a nyáladzó elektorokkal jóváhagyassák az összes jövőbeni gonosztettüket. De én sosem adom be a derekam. Nem leszek parancsadó, csak parancsteljesítő.

Amikor az elektorok meglátták, helyet foglaltak erre a fontos ülésre.

– A távollétében elkezdtük a terrai uralkodás felosztását – fogta a Csoportelme gondolatát Mekkis. – Természetesen önnek is jut egy térség, nem hagytuk ki.

– És milyen haduradalom maradt nekem? – kérdezte gúnyosan Mekkis. Nyilván egy értéktelen terület, ami senkinek nem kell. A Csoport elme révén érezte a Közösség gúnyos derültségét; élvezik, hogy frusztrált és tehetetlen. – Nevezzék meg – mondta, és felkészült rá, hogy elviselje, akármilyen megalázó is.

– Az ön vezetése alá a Tennessee haduradalom kerül – közölte vele a Főelektor.

– Hadd nézzem meg az anyagaim – mondta Mekkis, majd telepatikus kapcsolatot létesített a rezidenciája könyvtárosával. Egy pillanat múlva vizuálisan megjelent az agyában a nevezett haduradalom teljes leírása, tételes leltára és térképe. És az értékelése.

Mekkis ott helyben elalélt.

Amikor magához tért, Zency főbíboros pihenőkamrájában feküdt; barátja otthonába szállították, hogy ott lábadozzon.

– Próbáltunk felkészíteni rá – szólalt meg Zency, aki aggályosan összegömbölyödött a közelben. – Egy korty ridvíz és pánild? Kitisztítja a fejedet.
– Szemét pangdrullok – átkozódott rekedten Mekkis.
– Még sok évig élsz. Idővel majd…
– Egy élet munkája… – Nagy nehezen felemelte a teste mellső részét.
– Nem megyek. Lemondok a közszolgálatról.
– Akkor soha többé nem…

– Nem léphetek be a Nagyközösségbe? Nem is akarok. Eléldegélek egy műholdon. Egyedül. – Pocsékul érezte magát. Mintha rálépett volna az egyik olyan ormótlan, hatalmas, kétlábú, alacsony rangú létforma.

– Adj valami folyadékot, légy szíves.

Zency személyzetének egy engedelmes tagja hamarosan díszes tiszta edényt tett elé; Mekkis bambán, vakon lefetyelt. Zency aggódva figyelte.

– Abban a haduradalomban békétlenkedő feketék vannak – szólalt meg aztán Mekkis. – A hegyekbe pedig csipua és csakta indiánok hordái vették be magukat. Az a leigázott területek pöcegödre. És ők is tudják: ezért adták nekem. Szándékosan! – Tehetetlen dühében hosszan sziszegett. – Még ridvizet! – intett egy nyomorúságos, alávaló szolgának.

Az odasietett.

– Talán bók akar lenni – vetette fel tapintatosan Zency főbíboros. – Az az egyetlen haduradalom, ami igazi munkát igényel… az egyetlen térség, amit a hadseregünk nem tudott semlegesíteni. Lemondtak róla, és átadták neked. Senki nem akar bajlódni vele. Kemény munka lesz.

Erre Mekkis felélénkült. Noha önigazoló, nyakatekert érvelésnek hangzott, kissé mégis felrázta. Ha neki jut eszébe a gondolat, erkölcsi alapon kénytelen lett volna elvetni; de Zency hozakodott elő vele, akit tisztelt, és ez kivette a dolog méregfogát. Ennek ellenére sem volt oda a megbízásért. Ha a katonaság kudarcot vallott, ő hogyan járhatna sikerrel? Rémlettek neki jelentések a „fekpartokról”, azaz a fekete partizánokról Tennessee hegyeiben, fanatikus, ügyes vezérükről, Percy X-ről, aki kikerülte az összes homotróp pusztítóeszközt, amit kifejezetten őrá programoztak. Elképzelte, hogy szembeszáll Percy X-szel, mellette pedig kivitelezi a Nagytanács által megkövetelt és más haduradalmakban végrehajtott hagyományos programot: megsemmisíti a helyi kormányzatot, és egy báburalkodót tesz a helyére.

– Mondd nekik, hogy beteg vagyok – mondta a főbíborosnak. – Túl nagy gorktojást nyeltem le, és megakadt az emésztőrendszeremben. Szerencsém lesz, ha nem durranok szét, tudod, mint Cpogrb tavaly, amikor egy ültében megevett… mennyit is?… négy gorktojást. Szép kis látvány volt. Az egész ebédlőt beterítették a cafatai. – Egy pillanatra melegség öntötte el az emléktől, a közöselme egyik kellemes összejövetelének emlékétől, a vidámság és öröm fúziójától, amihez nem társult a kötelesség kényszere, ami a polienkefalikus elmemagból áradt: az elektorokból és az óraoldal befolyásos entitásaiból.

– Nézd a másik oldalról – tanácsolta Zency főbíboros. – Ha sikerrel jársz, a csődöt mondott hadvezér – sőt az egész katonai frakció – ostobának fog látszani.

– Ez igaz – hagyta rá Mekkis elgondolkodva. Egy terv körvonalazódott a fejében. Tennessee jelenleg többé-kevésbé autonóm feudális egységek katyvasza, amelyek mindegyikét egy ültetvényes vagy egy kereskedőherceg vezeti. Ezt az állapotot a Föld központi kormányának összeomlása idézte elő. Az ő feladata az lenne, hogy kiválassza az egyik ilyen törpezsarnokot, és felemelje, hogy az egész haduradalom felett uralkodjon – az összes irigy hasonszőrű társa felett. Nem könnyű feladat; akárkit választ, a többiektől tiltakozásra, sőt gyűlöletre számíthat. És ha Percy X-et választja? Ki lenne hálásabb a hatalomért és így engedelmesebb báb? A kereskedőhercegek persze iszonyú patáliát csapnak majd; de persze bárkit választ is, így fognak tenni. Így viszont legalább egy gyors lépéssel megbékítheti a fekeket meg az indiánokat, és eldöntheti az uralkodás kérdését.

– Ez igaz – ismételte meg, és ezúttal remény csillant a hangjában.

Már eszében sem volt kitérni a megbízás elől.

Az Orákulumjának kétségtelenül igaza lett: ma valóban várta valami azon az ösvényen, amelyen haladt. És ő egyenesen belefúrta magát.
Szokás szerint.
És szokás szerint olyan megoldást talált, amely az előnyére válhat.

Fordította: Pék Zoltán

Philip K. Dick, Ray Nelson:
A ganümédeszi hatalomátvétel
Agave Kiadó, Budapest, 2023
192 oldal, a borítón feltüntetett ár 3980 Ft