F. S. Fitzgerald: Szépek és átkozottak (részlet)

Első fejezet | ~~ Anthony Patch ~~

1913-ban, amikor Anthony Patch betöltötte huszonötödik esztendejét, immár két év telt el azóta, hogy az irónia, késői korunk Szent Lelke – elméletileg legalábbis – leszállt reá. Az irónia volt az utolsó fényesítő törlés a cipőn, a végső simítás a ruhakefével, egyfajta intellektuális „Készen vagyunk!” – de történetünk kezdetén Anthony még nem jutott túl a tudatosodás szintjén.

Most, amikor először pillantjuk meg őt, még gyakran felötlik benne a gondolat, hogy becstelen gazember, és kissé őrült is, szégyenletes és ocsmány lerakódás, mely úgy csillog a világ felszínén, mint olajfolt egy tiszta tavon, más alkalmakkor viszont igen kivételes fiatalembernek tartja magát, alaposan kiműveltnek, aki megfelelően alkalmazkodik környezetéhez, és egy egészen kicsikét jelentékenyebb, mint az ismerősei közül bárki.

Ez utóbbi volt az egészséges lelkiállapota, ilyenkor vidám volt, kedves, és nagyon vonzónak tűnt az intelligens férfiak és az összes nő szemében. Ebben a hangulatában úgy érezte, egy napon majd alkotni fog valami halk és kifinomult művet, melyet a kiválasztottak nagyra fognak értékelni, aztán halála után felkerül a haloványabb csillagok közé, valamiféle ködös, elmosódott mennyországba, félúton a halál és a halhatatlanság között. Amíg eljön az ideje, hogy nekifogjon, addig egyszerűen csak Anthony Patch lesz – nem pusztán egy arckép, hanem kivételes és dinamikus személyiség, határozott ítéletű, az életet megvető, belülről kifelé törő, olyan férfi, aki tudatában van annak, hogy becsület nem létezhet a világon, és mégis becsületes, aki tudja, hogy a bátorság talmi, és mégis merész.

Egy nagyérdemű férfiú és tehetséges fia

Anthonyban a biztonságos társadalmi helyzetnek legalább olyan erős tudata alakult ki annak köszönhetőn, hogy Adam J. Patch unokája, mintha a tengerentúlra, a keresztes vitézekig vezette volna vissza származását. Ez elkerülhetetlen volt; és a virginiaiak és bostoniak esetében, akiknek arisztokrata mivolta kizárólag a pénzen alapul, különösen nagy vagyon szükségeltetik mindehhez.

Adam J. Patch, közismertebb nevén a „Zsémbes Patch” még 1861 elején otthagyta az apja tarrytowni farmját, és beállt a New York-i lovasezredhez. A háborúból őrnagyként tért meg, aztán berobbant a Wall Streetre, és hatalmas felfordulás, füstölgés, taps és rosszindulat közepette vagy hetvenötmillió dollárnyi vagyont gyűjtött magának.

Ez lefoglalta minden energiáját egészen ötvenhét esztendős koráig. Ekkor döntött úgy, egy súlyos szklerózisos roham után, hogy élete hátralevő részét a világ erkölcsi megreformálásának szenteli. A reformereknél is reformerebb lett. Óriási erőfeszítéseivel túlszárnyalta még Anthony Comstockot is, akiről az unokája a nevét kapta, válogatott felütéseket és csapásokat mért az italra, az irodalomra, az összes bűnökre, a modern gyógyszerekre és a vasárnapi színházi előadásokra. Elméjét megrágta az alattomos rozsda, amit csak kevesen kerülhetnek el, és dühöngve átadta magát az öregkor minden felháborodásának. Tarrytowni birtoka irodájából, egy karosszékből irányította a küzdelmet a feltételezett hatalmas ellenség, a becstelenség ellen; a harc tizenöt éven át folyt, közben Patchből megrögzött mániákus, végtelenül fontoskodó és elviselhetetlenül unalmas alak lett. Abban az évben, amikor történetünk kezdődik, ereje kezdett már apadni; a küzdelem lanyhult; az évek szép lassan elszálltak, 1861-ből 1895 lett; gondolatai többnyire a polgárháborún jártak, néha halott feleségén és fián, nagy ritkán pedig az unokáján, Anthonyn.

Adam Patch még pályafutásának legelején feleségül vett egy vérszegény, harmincéves nőt, Alicia Witherst, aki százezer dollárt hozott a házasságba, és kifogástalan belépőt a New York-i bankárkörökbe. Azonnal és nagy bátorsággal szült neki egy fiút, és mintha ez a nagyszerű teljesítmény minden életerejét felszívta volna, attól kezdve a gyerekszoba árnyékába húzódott. A fiú, Adam Ulysses Patch felnővén a klubok megrögzött látogatója lett, a jómodor szakértője, és tandem-hajtó – meglepően fiatalon, már huszonhat éves korában elkezdte írni az emlékiratait A New York-i társaság – ahogy én láttam címmel. Az ötlet hírére több kiadó is lelkes érdeklődést tanúsított, de a szerző halála után a műről kiderült, hogy túláradóan bőbeszédű és kibírhatatlanul unalmas, úgyhogy végül soha nem jelent meg, még magánkiadásban sem.

Ez az Ötödik sugárúti gavallér huszonkét évesen nősült meg. Henrietta Lebrune lett a felesége, „a bostoni társaság altja”; a frigyből született egyetlen gyermek a nagyapa kérésére az Anthony Comstock Patch nevet kapta a keresztségben. Amikor a Harvardra került, a Comstock-ot a feledés poklának legmélyebb bugyrába süllyesztette, azóta senki nem hallott felőle.

A fiatal Anthonynak egyetlen fényképe volt, amelyen az apja és az anyja együtt szerepeltek – olyan gyakran látta ezt a képet gyermekkorában, hogy már szinte egy bútordarab személytelenségével bírt, de mindenki más, aki belépett a hálószobájába, érdeklődéssel vette szemügyre. A kép egy szikár és jóképű kilencvenes évekbeli dandyt ábrázolt, mellette egy magas, sötét hajú hölgy, muffal, és épp csak sejthető turnűrrel.

Kettejük közt egy hosszú fürtös, barna kisfiú állt, Lord Fauntleroy stílusú bársonyöltönyben. Ez volt Anthony, ötéves korában, az anyja halálának esztendejében.

„A bostoni társaság altjáról” csak homályos és zenei emlékei voltak. Folyton csak énekelt, és énekelt és énekelt Washington Square-i házuk zeneszobájában – néha a szétszórtan körülötte üldögélő vendégek előtt: a férfiak összefont karral, visszafojtott lélegzettel egyensúlyoztak a kanapé szélén, a nők ölükbe ejtett kézzel ültek, olykor halkan odasuttogtak valamit a férfiaknak, mindig nagyon lelkesen tapsoltak, és minden egyes dal után turbékoló hangokat hallattak –, de gyakran csak Anthonynak énekelt, olaszul meg franciául, vagy valami idegen és szörnyűséges dialektusban, amiről ő úgy vélte, hogy a déli négerek tájszólása.

Az elegáns Ulyssesről – ő volt az első férfi Amerikában, aki felhajtva viselte a kabátja hajtókáját – sokkal elevenebbek voltak az emlékei. Miután Henrietta Lebrune Patch „csatlakozott az égi kórushoz”, miként özvegye időről időre fátyolos hangon megjegyezte, apa és fia a nagyapa tarrytowni házában éldegéltek; Ulysses minden áldott nap meglátogatta Anthonyt a gyerekszobában, néha egy óra hosszat is ott tartózkodott, érdekes és jó szagú szavakkal mesélt neki. Folyton ígérgette Anthonynak, hogy elmennek majd vadászni meg horgászni, és elutaznak Atlantic Citybe, „Ó, hát majd nemsokára”; de ezek a tervek soha nem valósultak meg.

Egyetlenegy utazást tettek: amikor Anthony tizenegy éves lett, elmentek Angliába és Svájcba, ahol Luzern legjobb szállodájában az apja verejtékezve, hörögve és levegőért kiáltozva meghalt. A kétségbeesett és rémült Anthonyt visszavitték Amerikába, és ekkor szegődött mellé az a halvány melankólia, amely azután egész életében társa maradt.

Hősünk múltja és személye

Tizenegy éves korában rettegett a haláltól. Életének hat legfogékonyabb évében meghaltak a szülei, a nagyanyja pedig szinte észrevétlenül fogyott el, míg végül eljött az a pillanat, amikor férjhez menetele óta először, egyetlenegy napig az ő személyére irányult minden figyelem a saját nappalijában. Így hát Anthony egész élete küzdelem volt a halál ellen, mely ott ólálkodott minden utcasarkon. Hipochondriára hajlamos képzeletének tett engedményként szokott rá arra, hogy esténként olvasson az ágyban – ez megnyugtatta. Addig olvasott, míg bele nem fáradt, sokszor úgy aludt el, hogy a lámpát sem oltotta le.

Tizennégy éves koráig a bélyeggyűjtés volt a kedvenc szórakozása; kisfiú létére óriási, majdnem hiánytalan gyűjteménye volt – a nagyapja tévesen azt gondolta, hogy így majd megtanulja a földrajzot. Ezért aztán Anthony levelezésben állt fél tucat „bélyeg- és érmekereskedő” céggel, és a postájában szinte mindig volt egy-egy új bélyegkatalógus vagy fényes papírú, megtekintésre küldött mintacsomag – misztikus élvezetet lelt abban, hogy szüntelenül rakosgatta a szerzeményeit egyik albumból a másikba. A bélyegei jelentették neki a legnagyobb boldogságot, és szigorú homlokráncolással fogadott mindenkit, aki megzavarta a velük való foglalatoskodásban; a bélyegek minden hónapban felemésztették a zsebpénzét, éjszakánként pedig ébren feküdt, és fáradhatatlanul ábrándozott sokféleségükről és tarka szépségükről.

Tizenhat évesen szinte teljesen önmagába fordulva élt, önkifejezésre képtelen fiú volt, nem volt benne semmi amerikaiság, a kortársait udvarias csodálkozással szemlélte. A két megelőző évet Európában töltötte egy magánnevelővel, aki meggyőzte őt, hogy a Harvard az igazi; az majd „megnyit előtte minden ajtót”, rendkívül serkentően fog hatni, és a révén számtalan önfeláldozó és odaadó barátot találhat majd. Így hát a Harvardra ment – nem is nagyon adódott más logikus lépés a számára.

A társaság előtt ismeretlenül, egyedül és barátok nélkül éldegélt egy darabig a Beck Hall egy magas szobájában – karcsú, középtermetű, félénk és érzékeny szájú fiú. A zsebpénzét több mint nagyvonalúan állapították meg. Ekkoriban rakta le könyvtára alapjait azzal, hogy egy vándor könyvárustól beszerzett néhány Swinburne, Meredith és Hardy első kiadást, és egy megsárgult, olvashatatlan, Keats kezétől származó levelet, habár később rájött, hogy alaposan megvágták.

Kifogástalan dandy lett belőle, meglehetősen szánalomra méltó gyűjteményt halmozott föl selyempizsamákból, brokátköntösökből és hordhatatlanul rikító nyakkendőkből; néha a tükör előtt parádézott titkos cicomájában, vagy selyembe öltözve elnyúlt az ablakfülkében, lebámult az udvarra, halványan érzékelve a kintről jövő lihegő, közeli nyüzsgést, melyben úgy érezte, neki soha nem lesz része.

Furcsa módon, utolsóéves korában azt vette észre, hogy bizonyos rangot vívott ki magának egyetemi társai között. Fülébe jutott, hogy meglehetősen romantikus figurának tartják, tudósnak, remetének, a tudás tornyának. Ezen csodálkozott, de titokban örült is neki – és kezdett társasági életet élni, először csak egy kicsit, aztán nagyon sokat. Sikereket aratott. Ivott is – csendben, és a hagyományoknak megfelelően. Azt mondták róla, hogy ha nem került volna olyan fiatalon az egyetemre, „nagyon sokra vitte volna”. 1909-ben, amikor végzett, mindössze huszonkét éves volt.

Aztán ismét külföld – ez alkalommal Róma, ahol felváltva kacérkodott az építészettel és a festészettel, hegedülni kezdett, és írt néhány csapnivaló olasz szonettet, melyek egy állítólagos XIII. századi szerzetes elmélkedéseit adták elő a szemlélődő élet örömeiről.

Harvardi barátai körében elterjedt, hogy Rómában tartózkodik, és akik abban az évben szintén külföldön jártak közülük, felkeresték, és holdfényes séták során vele együtt fedezték fel a várost, amely ősibb, mint a reneszánsz vagy akár mint maga a köztársaság. A philadelphiai Maury Noble például két hónapig maradt, együtt ismerkedtek a latin nők sajátos bájaival, és boldogan fürödtek az érzésben, hogy fiatalok és szabadok egy nagyon régi és szabad civilizációban. Nagyapjának nem egy ismerőse szintén megkereste, és ha kívánja, akár diplomatakörökben is persona grata lehetett volna; ami azt illeti, úgy találta, hogy hajlamai egyre inkább a bohémság felé vonzzák, bár a sokáig tartó, kamaszkori magába zárkózás és az ebből fakadó félénkség még mindig erősen meghatározta életvitelét.

1912-ben nagyapjának egy szokásos hirtelen megbetegedése miatt visszatért Amerikába, és az állandóan gyengélkedő öregúrral lefolytatott igen kimerítő beszélgetés után úgy döntött, hogy a nagyapja haláláig lemond a hosszasabb külföldi tartózkodásról. Sok keresgélés után talált egy lakást az Ötvenkettedik utcában, és minden látszat szerint megtelepedett. 1913-ban a beteljesedéséhez közeledett a folyamat, amelynek során Anthony Patch a világegyetem rendjéhez idomította önmagát. A testi állapota javult egyetemista kora óta – még mindig nagyon sovány volt, de megvállasodott, és barna arcáról eltűnt az elsőéves korára jellemző ijedtség. Titokban nagyon rendszerető volt, és mindig úgy festett, mintha skatulyából húzták volna ki; a barátai azt mondták, soha nem látták még kócosan. Az orra túl éles volt, a szája az a fajta, amely szerencsétlen módon azonnal tükröz minden hangulatváltozást, boldogtalan pillanatokban észrevehetően legörbül, de kék szeme megragadó volt, akár élénk intelligencia csillogott benne, akár melankolikus humorral félig lehunyta.

Olyan típusú férfi volt, akinek arcvonásaiból hiányzik az árja ideálhoz elengedhetetlen szimmetria, de azért néha-néha megesett, hogy jóképűnek mondták – ezenkívül nagyon tiszta volt, ránézésre is, és valóságosan is, azzal a fajta tisztasággal, amely a szépségből fakad.

A tökéletes lakosztály

Az Ötödik és a Hatodik sugárutat Anthony a Washington Square-től a Central Parkig nyújtózó óriási létra szárainak látta. Ha a buszon ülve a külváros felé utazott, az Ötvenkettedik utca irányába, mindig az volt az érzése, mintha alattomos létrafokokon tornázná fel magát, és amikor a busz zökkenve megállt az ő saját fokánál, némiképp a megkönnyebbülésre emlékeztető érzéssel lépkedett le a csúszós fémlépcsőkön a járdára. Ezután már csak egy fél háztömbnyit kellett gyalogolnia az Ötvenkettedik utcán, elhaladt néhány zömök, barna homokkőből épült ház előtt – és egy szempillantás alatt már ott is volt hatalmas utcai szobájának magas mennyezete alatt. Ez így tökéletesen megfelelt neki. Itt kezdődött az élet. Itt aludt, itt reggelizett, itt olvasott, és itt szórakozott.

A ház maga sötétszürke volt, a kilencvenes évek vége felé épült; a kis lakások iránti egyre növekvő igény kielégítése érdekében az emeleteket alaposan átépítették, és külön-külön adták bérbe. A négy lakás közül a második emeleti, Anthonyé volt a legjobb.

Az utcai szobának szép magas mennyezete volt és három nagy ablaka, melyekből kellemes kilátás nyílt az Ötvenkettedik utcára. A berendezést úgy eltalálta, hogy egyetlen határozott korstílust se tükrözött; egyáltalán nem volt merev, hivalkodó, kopár vagy dekadens.

Nem volt sem füst-, sem tömjénszaga – magas volt és halványkék. Tágas nappalijában az elképzelhető legpuhább barna bőrgarnitúra, amely körül páraként lebegett az álmosság. A lakkozott, kínai paravánt főként halászok és vadászok geometrikus, fekete-arany figurái díszítették; ez az egyik sarokban elkerített egy kis alkóvot, ahol narancssárga ernyős lámpa állt őrt a hatalmas fotel mellett. A kandalló mélyén kormosfeketére égett a négyosztatú tűzrostély.

Áthaladva az ebédlőn – amely pusztán nagyszerű lehetőség volt, hiszen Anthony csak a reggelijét szokta otthon fogyasztani – és egy aránylag hosszú folyosón, elérkezünk a lakás szívéhez: Anthony hálószobájához és a fürdőszobához.

Mindkettő hatalmas volt. Az előbbinek mennyezete alatt még az óriási baldachinos ágy is csak átlagos méretűnek tűnt. A padlót egzotikus, karmazsinvörös bársonyszőnyeg fedte, mely lágy gyapjúként simult meztelen talpa alá. A fürdőszobája, szemben a hálószoba szinte komor hangulatával, vidám volt, fényes, sőt kissé pikáns. A falakon körös-körül a korszak négy ünnepelt színházi szépségének bekeretezett képei lógtak: Julia Sanderson mint „Napsugár-lány”, Ina Claire mint „Kvéker-lány”, Billie Burke mint „Szobafestő-lány” és Hazel Dawn mint „Rózsaszín hölgy”. Billie Burke és Hazel Dawn fényképe között egy nyomat függött, melyen egy hatalmas hómező fölött ragyogó hideg és félelmetes napkorong volt látható – Anthony szerint ez a hideg zuhanyt szimbolizálta.

A mély és hatalmas fürdőkád egy ötletes könyvtartóval volt felszerelve. Mellette egy faliszekrény, melyet három férfi számára is elegendő törülköző, valamint nyakkendők több generációja töltött meg. A földön átlagos, olcsó fürdőszobaszőnyeg helyett puha szőnyeg, éppolyan, mint a hálószobában, a lágyság csodája, amely szinte masszírozta a fürdőkádból kilépő vizes lábakat…

Egyszóval varázslatos helyiség volt – rögtön látszott rajta, hogy Anthony itt öltözködik, itt hozza rendbe kifogástalan frizuráját, és valóban, az evésen és az alváson kívül mindent itt csinált. A legfőbb büszkesége volt ez a fürdőszoba. Úgy érezte, ha lenne szerelme, ide akasztaná ki az arcképét, pontosan szembe a fürdőkáddal, hogy felnézhessen rá a forró víz megnyugtató gőzében heverészve, és melegen és érzékien álmodozhasson a szépségéről.

Fordította: Gieler Gyöngyi

F. Scott Fitzgerald: Szépek és átkozottak
Európa Kiadó, Budapest, 2022
584 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft