Korcsolyázó Hamupipőke | Keszthelyi Gréta Kata: Vékony jégen

Posted on 2023. január 16. hétfő Szerző:

0


Fazekas Erzsébet |

Az elsőkönyves (17 éves) író műve nagyon olvastatja magát. Keszthelyi Gréta Kata könnyedén, jól fűzi a szót. Nyelvi játékossággal, sok szellemes megfogalmazással kényezteti, korosztálya argójával szórakoztatja olvasóit. Második, sőt többedik benyomásom is az róla, hogy gördülékeny, friss, mondhatnám fiatalos – de miért ne mondhatnám ezt, hiszen echte (német nyelvterületen élő) tiniről van szó.

Életkorára azért is érdemes utalni, mert talán éppen ez szolgál magyarázatul arra, hogy a szöveg (tehát az élete) bizonyos pontjain olykor lazul figyelme. Nem veszi észre, hogy főhősének (aki ő maga) árt azzal, hogy olykor elengedi füle mellett a durva, kegyetlenségig kemény nevelőapa kérését/követelését. Tegyük föl, az elsőkönyves írót elsodorta a cselekmény, és hőse sem vette észre, hogy némely balhét szinte kiprovokálta. Vagyis elkerülhette volna a bajt, ha a pénteken, majd szombaton is elfelejtett csekket legalább hétfőn – a kitört vihartól az edzésre menekülve – elviszi a postára feladni. De ez nem történik meg.

Persze a szerző 16 éves főhősének – a helyzetét alaposabban megismerve – ez is elnézhető, hiszen anyjuk helyett ő készíti öccse vacsoráját, majd reggelijét, iskolai tízóraiját, s aztán ő kelti anyját, hogy kezdje munkanapját. E torz helyzetre utalva mondta a könyvbemutatót vezető pszichológus, hogy ebben a mozaikcsaládban teljes a szerepcsere.

A tini szerző mindeközben oly pontosan írja le az anorexia önmagán tapasztalt jellemzőit, hogy megfigyeléseire tekintettel dr. Túry Ferenc pszichiáter egyetemi tanár és Gyányi Andrea gasztropszichológus is azt írta a napjainkban egyre fontosabb, súlyos témát választó könyv kapcsán: „fel fogjuk írni a betegeknek receptre.” Jó okuk van rá: a tini szerző a szakdolgozatoknál finomabb jelzéssel utal a tünetekre: Lina észreveszi, bőre oly száraz, hogy „nyeli a testápolót”. Hullik a haja, fázik, körmei lilák, csontjai fájnak. S bár látja a google magyarázatát, Kriszta utasítására „továbbra is keveset, sőt, annál is kevesebbet” eszik. Ebédje egy részét kidobja, hiába tudja, hogy ezzel többféle módon is hibázik! A szerző (illetve Lina) pedig humorosan így töpreng: „vízivással megelőzhető-e a gyomorkorgás, s ha igen, mennyit kell magamba dönteni ahhoz, hogy’tartsa száját’ a hasam”. Milyen finoman céloz a beteges kényszergondolatra, a rettegett túl-evésre, amikor leírja, Lina azt is számolgatja, egy filternyi teában mennyi lehet a kalória!

Anyja figyelmére, szeretetére éhezik, de mindig csalódni kényszerül: „őrjítően szükségem van rá, hogy megkérdezze, elég-e ebédre az a két kanál lencse. Meg kell kérdeznie. Meg fogja kérdezni? Nézz rá a tányéromra, kérleltem magamban, és mondd, szedjek még, mert el fogok fogyni. Elképzelni se mertem, mit szólna Kriszta ezekhez a gondolatokhoz.” Majd milyen tapasztalt íróként vezeti tovább a drámai szálat: anyja ránéz ugyan a tányérra, de nem lányára, hanem magára gondol. Megkívánja az ételt: „Hú, de jól néz ki. Hagysz belőle nekem is?” – és bár Lina iszonyú éhes, ezek után önmaga és anyja elől is elcsomagolja a főzeléket, s előveszi a legkisebb almát. Mert Kriszta a fejébe verte, hogy ez tápláló, s elég ennyi is.

A diagnózis(unk) világos, és lassan az is egyértelmű, hogy valójában az edző tolja – a családjában magányos – Linát az anorexiába. A kislány betegesen kötődik hozzá, nem ismeri fel, hogy rossz irányba hajszolja. „Csodálkozva néztem végig magamon, valahogy nem emlékeztem rá, hogy ennyi háj van rajtam. Furcsa, mert Kriszta már vagy ezerszer felhívta rá a figyelmemet, hogy még kevesebbet kéne ennem, s még többet kellene fogynom, mert….” – E ponton merül fel bennem, van-e minden anorexiás életében rossz hatású személy (mint külső ’trigger’) vagy elsősorban belső indíttatásból alakul ki ez az evészavar?

Amikor Lina egyik barátnője (Dorka) a fejére olvassa, mi mindenben használja ki őt edzője, Keszthelyi Gréta Kata így írja le kiborulását: „Kapkodni kezdtem a levegőt, éreztem, ahogy egy sikoly, egy ordítás, a kontrollálatlan zokogás és visítozás egyszerre készül kitörni belőlem. Hullámzott a mellkasom, s vele együtt én magam is, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy lenyugtassam magam.” Mindez Lina/a szerző pánikbetegségének jelzése is! Közben pedig a szavak oldottan jönnek, ugyanígy a hasonlatok is: „a szeme annyira mogyoróbarna volt, hogy ha sírva fakadna, valószínűleg mogyoróvaj folyna végig az arcán”. Humora is megcsillan. Kistestvére egyik alkalommal oly vékonynak ábrázolta, hogy „meg kellett kérdeznem, milyen indíttatásból festette le csak a gerincemet?

A könyv pedig tovább sorolja az evészavar felismerését segítő fontos tudnivalókat: „Ha esténként megkívánok egy pohár tejet, rá tudom fogni, hogy a kalcium miatt iszom, az ujjropogtatásom ellenszereként.” Ám amikor meleg tejre vágyik Lina, már ez jut eszébe: „mi van, ha egy falásroham is készülőben van, ami a meleg tejjel kezdődik és mértéktelen hízással ér véget.” Eszi a jelöletlen étrend-kiegészítőket, állóképessége mégis folyamatosan csökken. 50 helyett csak 30 fekvőtámaszt bír, közben megszédül, elsötétül előtte a világ. „Úgy facsarodott össze a tüdőm minden egyes belégzéskor, mintha az oxigén teljes egészében eltűnt volna a levegőből, s csak a többi alkotóeleme maradt volna meg.” Fekete foltokat lát. Vizet kér, meg egy szem szőlőcukrot. „Csokit, pudingot ne hozzak? Megáll az eszem. Nem azért égettük a zsírt egész délelőtt, hogy amikor elfáradsz, cukrot zabálj” – utasítja ’rendre’ az edző. Ettől Lina még mélyebbre süllyed: „egy ideje már nem igazán ettem, de attól még a hányás gondolata egyszerűen nem hagyott nyugodni. Az jutott eszembe, ha képes lennék kiadni magamból minden dühömet, s frusztrációmat, mindent, amit utálok magamban, talán elérhetnék egyfajta megtisztult állapotot. A megtisztulásra önmagamtól. Rájöttem, leginkább saját magamat akarom kihányni.”

Aztán csak áll a tükör előtt, magához beszélve: „gusztustalan vagy. Szerencsétlen, gyáva, semmirekellő, undorítóan elhízott alak, akinek nem volna szabad jégre lépnie, nehogy az betörjön alatta.” – Végül nem hánytatja meg magát, mert „ahhoz bátorság is kell”, neki meg nincs – ostorozza magát.

Elpanaszolná barátnőjének, Nojcsinak, hogy állandóan éhes, mert Kriszta egyre keményebb diétára fogja, mégis hálás neki, mert három hónap alatt csaknem nyolc kilót fogyott. Ez az érzése persze nem lehet igazi. Amikor étterembe hívták vacsorázni, így érezte magát: „Jobban pánikoltam, mint egy véres matek-témazáró előtt. Láttam magam, hogy egész este feszengek, idegesen méregetem a combomat, s mikor nem figyel senki, a hasamra csúsztatom a kezem, hogy megnyugtassam magam: nem puffadt fel attól a minimális kajától, amit megettem.” Eszébe jut a Krisztától kapott öv. „Csak arra gondolj, hogy fog ez szorítani, ha megeszed a csábító, hizlaló ételt.” Az ismertetésben itt megállok. Nem futok előre, de megnyugtathatom az olvasót, végül súlyos dolgok derülnek ki Krisztáról, Lina körül pedig jóra fordulnak a dolgok…

Az élvezetesen, pergőn, lebilincselő stílusban megírt könyv olvastán egy gondolat nem hagyja nyugton a recenzenst: hogyan is gyűjtögetheti egy 13 éves kislány post-iteken egymásra ragasztva a könyvhöz felhasználható anyagot, négy éven át? Majd hogyan ír regényt az ötletmorzsákból? Az ezt firtató kérdésre a könyv bemutatóján Gréta azt válaszolta, hogy előbb írt (fejben!), mint hogy (betűkkel) írni tudott volna.  (Ez persze nem ad igazi magyarázatot a cédulák könyvvé alakulására.)

Első látásra, hallásra feltételezem – sőt el is hiszem – a szerzőről, hogy képes tető alá hozni egy tökéletes szöveget (ha létezhet ilyen). Ugyanis bölcs felnőtthöz illő, rendkívül érett volt a fiatal lány minden szava, amit élete első, közönségének szóló könyvbemutatóján mondott. Ott arról is beszélt, hogy képzeletében állandó élet van: nyüzsögnek a témák. Amikor először jégre lépve elpotyogott, s valaki fölsegítette, tudta, hogy ezt megírja. Ez az élmény indította el a könyvet, aminek napjára dátum szerint is emlékszik. Meg arra az érzésre is, hogy melyik kezében, hogyan fogta a korcsolyát…

Aki egyszer belecsúszott az evészavarba, benne is marad – magyarázta a könyvbemutatón Labancz Dániel klinikai szakpszichológus. Az anorexia is függőség, bár ettől könnyebb megszabadulni, mint a kémiai szerek (drog, alkohol) használatától, ám a visszacsúszás veszélye itt is igen nagy lehet. Erre IS utalhat a könyv címe. Nem illő kemény kérdést szegezni egy gimnazistának, mégis megtettem. Nevezetesen, hogy mit gondol ő személy szerint, szabad-e, kell-e egy anorexiásnak is úgy bemutatkoznia, ahogy a Névtelen Alkoholisták közösségében szokás: Alkoholista vagyok, aki 20-30-x éve nem iszik? A fiatal szerző nem jött zavarba: azt felelte, reméli, sikerül szabaddá válnia. De egyelőre még a talán nagyon hosszú út elején tart. Terápiára kell járnia a családjával együtt.

Visszatérve a könyvre: érdekes, olvastatja magát, érdemes elmélyedni a szöveges tartalomban. Ám nem szabad elmennünk a mű születésének körülményei mellett sem. Mert igen figyelemre méltó, hogy Gréta határozottan azt állította, nem volt olyan segítő felnőtt, aki előzetes elolvasás után felhívta volna bármire is a figyelmét. „De valójában nem kéziratot, hanem a négy éve gyűjtött, színes post-iteken egymásra ragasztott, toronyban őrzött ötletek alapján készült vázlatot adtam le. A témában, a mondanivalómban a kiadó szerkesztője fantáziát látott, és azt javasolta, hogy  í r j u k  m e g.” Ez a megjegyzése persze még nagyobbra növelte érdeklődésemet. De az egységes szerkezetű, stílusú szövegen nyoma sincs annak, hogy többen írták volna. (Vagyis a többes számú állítmány csak képletesen értendő.)

Viszont akkor mindezek után meg kell jegyeznem: kár. Mert több ponton megfogalmazási szépséghibái vannak a szövegnek, és csak néhányat vennék elő. Kritikus megjegyzéseimet részben a szerkesztőnek (mert volt), nagyobb részben viszont a tanulni vágyó ifjú szerzőnek szánom.

Nagyon sajnálom, hogy nem tudta eldönteni, hogy mélyen alszik-e, vagy csak aludni próbál, esetleg álom-ébrenlét határán lebeg (154. oldal). Mert ezt írja egymást követő mondatokban: „Már javában aludtam, amikor kivágódott a szobám ajtaja… Viktor (a nevelőapa) tökéletesen figyelmen kívül hagyva, hogy épp aludni próbálok, felkapcsolja a nagyvillanyt”… illetve: „meglepődtem, mert épp az alvás és az ébrenlét határán lebegtem.”

El kellett volna kerülnie, hogy felcserélje (vagy mi összekeverhessük?) a citromos víz és a vizes citrom megfogalmazásokat (118). Előbbiről azt állítja Lina, hogy Kriszta szerint lúgosít. De vajon mire gondolt az utóbbinál? „De azért megittam, hátha így is kifejti jótékony hatását a szervezetemre.” (Vagy ez itt csak humor?)

Az általánosságban nagyon jó szöveget óvni kellett volna az efféle megfogalmazási, nyelvhelyességi hibáktól: „legalább Nojcsiék felé nem kell majd újabb füllentésekkel előállnom” (88). Hasonlóan el kellett volna gondolkodni azon, miért hibás ez a megfogalmazás: „Apukámként tökéletesen ismerem arca minden rezdülését…” (104). Értjük? Nem én vagyok saját apukám, hanem mivel ő az apukám (apukám lévén) jól kiismerem magam az arcán… És végül még ide kívánkozik: tízórai vagy uzsonna az a bizonyos szendvics (112), amit Lina inkább kidob, de nem eszik meg – mert két egymást követő mondatban ugyanaz szerepel kétféleképpen.

Tudjuk, az anorexia egyik tünete lehet az is, hogy azt hiszi, mindenki őt figyeli, amikor eszik. És ezért nagyon szégyelli magát. Annyira, hogy inkább nem is eszik – és ezzel a megjegyzéssel visszakanyarodtunk ismertetőm legfontosabb pontjára: melegen ajánlom tinédzsernek, felnőttnek és időseknek egyaránt ezt – az anorexiát, viselkedészavart bemutató – nagyon okosító, tanulságos, érdekes olvasmányt. Egy megjelenésében bájos és megszólalásában (munkájában) nagyon okos serdülő első alkotását.

Keszthelyi Gréta Kata

Keszthelyi Gréta Kata: Vékony jégen
Rólad – Neked könyvek
Menő Könyvek, Budapest, 2022
368 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
online ár a kiadónál 2792 Ft,
e-könyv változat 2399 Ft
ISBN 978 963 584 2384 (papír)
ISBN 978 963 584 2834 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Lina szinte előbb tanult meg korcsolyázni, mint járni, és közel tizenhat évesen még mindig ez a legnagyobb, és szinte egyetlen igazi örömforrása az életben.
Az edzője keményen fogja, igykeszik a legtöbbet kihozni belőle. De biztos, hogy ez a legfontosabb Lina számára? Otthon sem könnyű a helyzete, mostohaapja, mindent megtesz, hogy beárnyékolja a mindennapokat, és anyára sem számíthat.
Lina úgy érzi, sűrű, sötét fellegek borítják be felette az eget. Igyekszik mindenkinek megfelelni, de ehhez szüksége lenne egy biztos pontra a sok bizonytalanság közepette. Mibe kapaszkodhat? Tudja, hogy vékony jégen jár, és amíg sikerül megőriznie az egyensúlyát, nem történhet baj. De sajnos hamar kicsúszik a talaj a lába alól…