Raphael Bob-Waksberg: Aki még romjaidban is szeret (részlet)

egy igazán csodálatos és áldott alkalom
(részlet)

– A legfontosabb dolog, amit feltétlen tudnia kell rólunk – mondja Dorothy Clarissának, az esküvőszervezőnek –, hogy nem akarunk nagy feneket keríteni ennek az egésznek, és nem szeretnénk semmi extravagánsat – nagyon örülök, hogy Dorothy ezzel nyit, mivel megerősíti, hogy tényleg nincs közöttünk semmiféle feszültség.

– Rendben – mondja Clarissa. – Mi az, amit szeretnének?

– Roppant egyszerű – válaszolom. – Odasétálunk az oltárhoz. Dorothy gyönyörű. Én öltönyt viselek. A szertartásvezető mond pár szót a szerelemről. Aztán én is mondok pár szót. Aztán Dorothy mond pár szót. Talán Estelle nénikém felolvas egy Gertrude Stein-verset. Aztán a szertartásvezető megkérdezi: „Nos, szeretitek egymást?” Erre én azt mondom: „Aha.” Aztán Dorothy is azt mondja: „Aha.” Aztán megcsókoljuk egymást, és mindenki tapsol, aztán táncolunk…

– Ah, a Felszarvazott Erdeimanó-tánc…

– Nem. Nem lesz semmiféle Felszarvazott Erdeimanó-tánc. Csak sima táncolás. Például a Twist and Shoutra vagy a Crazy in Love-ra. Ilyesmi. A tánc pár óra múlva véget ér, és mindenki hazamegy. Szóval ilyen ikeás, mezei esküvő.

– De ez annyira unromantikus – mondja Nikki, Dorothy legjobb barátnője, aki valamilyen oknál fogva szintén jelen van.

– Igazából nagyon is romantikus – felelem –, mert csak rólunk szól. Nem arról a sok minden egyébről, aminek semmi, de semmi köze hozzánk.

– De mi köze van mindehhez Gertrude Steinnek? – kötekedik Nikki.

Dorothy elmosolyodik: – Mindketten imádjuk Gertrude Steint. Az egyik első randinkon elmentünk megnézni a Doktor Faustus villanyt gyújtot.

– Ez a része nagyon tetszik – mondja az esküvőszervező. – Különleges, csak önökre jellemző, és még jelentősége is van a maguk számára. De szeretnék visszatérni erre a „ne legyen nagy szertartás” dologra. Mennyire ragaszkodnak ehhez? Egy tízes skálán.

– Tíz – mondom.
– Tíz – mondja Dorothy.
– Rendben, szóval komoly a szándék, de talán van egy kis mozgásterünk.
– Nincs – jelentem ki.
– Nincs – jelenti ki Dorothy.

– Imádnivaló, hogy ennyire egy húron pendülnek. De azért szeretném, ha átgondolnák, hogyan is fog mindez működni a gyakorlatban. Azért szokás nagyszabású szertartást szervezni, mert bármikor félbeszakíthatja a Rikoltó Kórus verdesése, sírása és jajveszékelése. A verdesés, sírás és jajveszékelés pedig van, hogy húsz percig is eltart, és ha közben nincs egyéb program, hirtelen az egész szertartás a Rikoltó Kórusról fog szólni, és akkor biztosan nem lesz meg az a meghitt érzés, amire vágynak. Higgyék el, láttam már ilyesmit.

Dorothy a székébe süpped, én pedig próbálok kettőnk helyett is erős maradni.

– De épp ezt mondom. Nem lesz Rikoltó Kórus.

Dorothy felém fordul és rám mered: – Várj csak! Tényleg nem lesz Rikoltó Kórusunk?
– Az a legmókásabb része egy esküvőnek! – mondja Nikki.
– Ugyan – tiltakozom, de Nikki rátromfol.
– De, az. Hát nem izgi, hogy sose tudhatod, mikor kezd bele a Rikoltó Kórus a verdesésbe, sírásba és jajveszékelésbe? Ha még Rikoltó Kórust sem szeretnétek, akkor miért akartok egyáltalán megházasodni?

– Mivel szeretjük egymást – válaszolom nagy önuralommal, és úgy érzem, ha ezt még egyszer el kell mondanom, akkor végképp nem lesz szükségünk Rikoltó Kórusra, mert magam fogok verdesni, sírni és jajveszékelni.

Dorothy azonban elbizonytalanodik: – Azt hiszem, eddig eszembe sem jutott, hogy még egy egészen pirinyó Rikoltó Kórusunk sem lesz. Anélkül pedig nem is esküvő az esküvő.

Az esküvőszervező elkámpicsorodott arcot vág, mintha kínosan érezné magát attól, hogy ezt a vitát előtte folytatjuk le, mintha most találkozna először azzal a jelenséggel, hogy egy pár nem ért egyet az esküvő bizonyos részleteivel kapcsolatban: – Van egy olyan érzésem, hogy ezt még alaposan át kell rágniuk, mielőtt kiderülne, hogyan tudnék segíteni maguknak.

– Az tuti – mondja Nikki önelégülten, én meg arra gondolok, hogy ha Nikki ennyire szereti Clarissát, akkor talán nekik kellene összeházasodniuk, és akkor annyi Rikoltó Kórusuk lehet, amennyit csak akarnak.

Ekkorra már mindkettőnkre ráfér egy kis vigasztalás, ezért elviszem Dorothyt a rituális tojásboltba, hogy megnézzük a Fogadalmi Tojás-kínálatot. Tudom, tudom… elvileg balszerencsét hoz, ha a menyasszony még a szertartás előtt megpillantja a Fogadalmi Tojást, de egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Dorothynak jóval több ötlete van erről az esküvőről, mint amennyit elárult, amikor együtt eldöntöttük, hogy mindkettőnk számára szuper, ha egyszerű, kicsi, sallangmentes esküvőnk lesz, és az is egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ha az ő közreműködése nélkül választok Fogadalmi Tojást, akkor el fogom cseszni, és a házasságunk hátralévő részében a nappalink vitrinjében fog virítani a látványos bizonyítéka annak, hogy mennyire elcsesztem, hogy mindig elcseszem, hogy örökké el fogom cseszni.

A rituális tojásboltban nagyon kedvesen és barátságosan fogadnak bennünket.

– Gratulálok! – lelkendezik Sabrina, a boltoskisasszony. – Már most látszik, milyen nagyszerű párt alkotnak, én pedig azon leszek, hogy megtalálják a tökéletes Fogadalmi Tojást. Mire gondoltak, foglalják össze pár szóban, és már mutatom is.

– Valami kisebbre – mondom. – Talán fél méter magasra?

Sabrina bólint: – A kis tojások nagyon népszerűek mostanában. Remek ízlésük van. Ezüst legyen? Platina? Rózsaarany?

Összeszedem minden bátorságomat, és elmotyogom: – Esetleg kezdhetnénk a réztojásokkal.

Sabrinának a szeme se rebben: – Hogyne, persze. Csodás réztojásaink vannak, mesés választás. Mutatok is párat.

– Sajnáljuk – szabadkozik Dorothy –, gondolom, jutalékrendszerben kapja a fizetését.

Sabrina felkacag: – Biztos vagyok benne, hogy találunk valami csodálatosat. Ígérem.

Azzal megszorítja Dorothy karját, majd eltűnik valahol hátul.
– Nem kell szabadkoznod – mondom.
– Kellemetlenül éreztem magam.
– Ugyanannyi jogunk van itt lenni, mint bárki másnak – jelentem ki Dorothynak és magamnak is egyaránt.

Sabrina mutat nekünk egy adag réztojást, és mindegyik csak egy kicsivel drágább, mint ahogy reméltem, és mindegyik csak egy kicsivel különbözik attól a Fogadalmi Tojástól, amit Dorothy mindig is elképzelt magának. Próbál hozzá jó képet vágni, de egyértelműen kihallom a csalódottságot a hangjából, amikor azt mondja: – Eléggé hasonlítanak a nagyszüleim Fogadalmi Tojására.

Sabrina bólint: – Igen, a rézből készült tojások egy kicsit… hm, hagyományosabbak.

Az üzlet túlvégében, a platinatojás-részlegen egy másik pár viháncol. A fickó megpróbál felemelni egy kétméteres tojást, és közben pofákat vág. Mintha vásárláshoz öltöztek volna ki, de meglehet, rögtön a tojás megvétele után jachtozni, esetleg golfozni indulnak, vagy valami ilyesmi, persze az is meglehet, hogy minden alkalomra így kiöltöznek. Hirtelen feltűnik, hogy mennyire koszos a farmerem.

– Nincs olyan, ami valamivel szebb ezeknél? – kérdezem. Megfordultam már olyan lakásokban, ahol rézből készült Fogadalmi Tojásokat tartottak, és nem láttam bennük semmi lehangolót, de itt a boltban, a többi tojás mellett kirívóan semmitmondónak és jellegtelennek tűnnek. Nézem, ahogy Dorothy végigsimít az uj-jával az egyik tojás nyers forrasztásán, és rájövök, hogy ő is ugyanerre gondol, még ha soha nem is vallaná be.

– Mutassak pár ezüsttojást? – kérdezi Sabrina. – Értem, hogy nem szeretnének semmi kirívót, de van közöttük pár egészen visszafogott modell is.

Dorothy úgy néz rám, mintha azt kérdezné: Lehet?

– Lássuk azokat az ezüsttojásokat! – jelentem ki, és a mondat azonnal a Leghülyébb dolgok, amiket valaha is kimondtam elnevezésű lista élére ugrik, mellbedobással megelőzve az Extra csípősen kérem! és a Nekem úgy tetszett a hajad, ahogy volt kijelentéseket.

Sabrina bevezet bennünket egy hátsó terembe, és elsőként egy ritka drágakövekkel és vallásos jelképekkel díszített, 1954-es Felix Wojnowski-ezüst tojást mutat nekünk.

– Ez talán egy kicsit túl hivalkodó, nem? – kérdezem, minden jelenlévőt biztosítva arról, hogy nem az ára aggaszt, hanem a csiricsárésága miatt vannak vele szemben fenntartásaim.

– Nem is tudom – feleli Dorothy. – Szerintem szép.

– Igen, az – fűzöm hozzá gyorsan –, határozottan szép, de talán egy kicsit azért hivalkodó is, nem?

– Akkor mit szólnának ehhez? – kérdezi Sabrina. – Ez az új trend. Ezüstözött, szóval elegáns, viszont mégsem esik túlzásokba.

Dorothy bólint: – Hallod, Peter? Ezüstözött!
Elmosolyodom, és ránézek az árcédulára: nyolcszor annyiba kerül, mint a legdrágább réztojás.
– Igen, ezek remek opciók – mondom. – Még átgondoljuk…

De Dorothy már átgondolta: – Peter! Szeretnék meglepődni az esküvőn, úgyhogy most megyek, és megvárlak a kocsiban. Biztos vagyok benne, hogy bármelyiket is választod, én imádni fogom.

Elindul kifelé, Sabrina pedig kedvesen rám mosolyog, és megkérdezi: – Megnézzünk pár platinatojást is?
Összerezzenek.
– Ha látná a lakásunkat, megértené. A magunkfajta embereknek általában nem futja ilyen Fogadalmi Tojásra.

– Nos, valójában egyáltalán nem szokatlan, hogy egy Fogadalmi Tojás a lakás legértékesebb tárgya – válaszolja Sabrina készségesen.

– Mit gondol, ha egy réztojást veszek, akkor Dorothy örökre megutál?

– Ugyan! Hiszen azt mondta, hogy bármit is választ, szeretni fogja, és szerintem fontos, hogy adjunk mások szavára.
Hálásan bólintok.

– Habár – folytatja Sabrina váratlanul –, nagyon felcsillant a szeme, amikor meglátta a Wojnowskit.

Dorothyra gondolok. Az első randinkra, amikor megpróbáltam elvinni őt egy autósmoziba, de a terminál elutasította a hitelkártyámat. Komplett idiótának éreztem magam, de neki támadt egy remek ötlete: hajtsunk fel a dombtetőre, és onnan nézzük a filmet – hang nélkül. Mi rögtönöztük a párbeszédeket, ami a maga butácska módján így még szórakoztatóbbnak és romantikusabbnak bizonyult, én pedig azon az estén megfogadtam, hogy bármit megteszek, csak hogy életem végéig őt szerethessem.

– Félre tudná tenni a Wojnowskit? – kérdezem. – Most nem engedhetem meg magamnak, de meg szeretném venni.

Sabrina elhúzza a száját: – Valójában nem szabadna… de látom, mennyire szerelmesek egymásba… valószínűleg el tudom dugni pár hétig – kacsint rám végül, amitől a szívemben kismadarak kezdenek repkedni, és arra gondolok, hogy nem szabad elfelejtenem, hogy öt csillagosra értékeljem a boltot az interneten, az elsőszülött lányunkat pedig feltétlenül Sabrina, a boltoskisasszony után fogjuk elnevezni.

Ahogy beülök a kocsiba, Dorothy azt mondja: – El ne mondd, mit vettél! Szeretnék meglepődni.

– Nem vettem semmit – felelem. – Úgy döntöttem, hogy magam készítek egy tojást kartonból és purhabból.
– Ha-ha-ha! – Aztán: – Ugye most viccelsz?
– Azt hittem, meg akarsz lepődni.

– Annyira jó lehet itt dolgozni – lelkendezik Dorothy. – Egész nap turbékoló szerelmespárok között, akiknek segíthetsz megtervezni a közös jövőjüket.

Erre én: – Hát igen, és ehhez még csak szociális munkás diploma sem kell.
Dorothy úgy néz rám, mintha azt mondaná: „Oké, haver.”
Én meg úgy, hogy: „Csak mondom.”
Ő pedig: „Most mihez kezdjek veled?”

Jó hír, hogy másnap baleset történik a kőfejtőben: Frankie Scharff eltöri a szárkapocscsontját. Ez persze korántsem jó hír Frankie Scharffnak, akinek a férje már rokkantnyugdíjas, vagy Joey Zlotniknak, a muksónak, aki felmászott a létrára, hogy visszaállítsa a BALESET NÉLKÜLI NAPOK SZÁMA feliratú táblát, és miközben odafenn az óriási nullával manőverezett, leesett a létráról, és neki is eltört a szárkapocscsontja – jó hír viszont nekem, mert ez azt jelenti, hogy pluszműszakokat vállalhatok. Ez önmagában persze felemás áldás, tudom, mert minél többet dolgozom, annál nagyobb a valószínűsége, hogy balesetet szenvedek, és eltörik a szárkapocscsontom, de szerintem az előnyök még így is messze felülmúlják a hátrányokat. Ahogy én látom, az előnyök a következők:

1: Ezáltal motiváltnak és igazi csapatjátékosnak tűnök a David & David vezetősége szemében.

2: Több pénz. Ez létfontosságú, mert fedezni tudom a felmerülő váratlan kiadásokat, például amikor a menyasszonyom kitalálja, hogy Wojnowski-féle Fogadalmi Tojást vagy egy Rikoltó Kórust szeretne az esküvőnkön, pedig tudja, hogy ezeket egyáltalán nem engedhetjük meg magunknak.

3: Több pénz. Ez ugyan kapcsolódik az előzőhöz, de nem teljesen ugyanaz. Az előző „több pénzt kapok” gyakorlati kérdés, ez utóbbi inkább lelki. Miközben túlórázom a kőfejtőben, merenghetek azon, hogy épp több pénzt keresek az esküvőre, illetve az elkövetkezendő házaséletre, amit a jövendőbeli feleségemmel fogok leélni. Jó érzéssel tölt el, hogy gondoskodó vagyok, ami annyira kínos és régimódi, hogy ha valaki megkérdezne erről, letagadnám, de az az igazság, hogy roppant jó érzés.

4: Legalább addig sem vitatkozunk Dorothyval az esküvői előkészületeken. Ez utóbbi miatt kevésbé érzem jól magam, de az az igazság, hogy minél inkább nyakunkon az esküvő, annál többet veszekszünk. A legutóbb például amiatt zördültünk össze, hogy részt vegyünk-e a tradicionális Hálás hetén Kenny Sorgenfrei főpappal programon.

– Muszáj hálnom Kenny Sorgenfrei főpappal, hogy az egész falu előtt megerősíthesse, szűz vagyok – mondta Dorothy.

– De hát nem is vagy szűz – mondtam. – Egyikünk sem az.

– Nem ez a lényeg – válaszolta. – Ez a hagyomány. Ha Kenny Sorgenfrei főpap nem tudatja az egész faluval, hogy szűz vagyok, akkor anyám el fog süllyedni szégyenében.

Így hát Dorothy elment hálni a főpappal, én pedig túlórázom a kőfejtőben.

Fordította: Fekete Rozina és Pongrácz Tímea

Raphael Bob-Waksberg: Aki még romjaidban is szeret
Ampersand (&) Kiadó, Budapest, 2022
248 oldal, teljes bolti ár 3950 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2960 Ft