Néha át kell hágni a szabályokat | Kertész Edina: Lajhár, a sztár

Posted on 2022. október 16. vasárnap Szerző:

0


Fazekas Erzsébet |

A kis- és nagyobb iskolásokat lelkileg és intellektuálisan megcélzó könyv főszereplője Lona, aki ha tini módra dühös a szüleire, nem tud kiviharzani a szobából, mert futni, de még csak sietni se képes. Mozgása, mint a nagyon lassított felvétel. Mert ő lajhár. Utálja az otthon kapott levélturmixot, mert inkább enne tojásrántottát, palacsintát – már ha kapna a szüleitől.

Elég jó felütés ez egy fiataloknak szóló történet elején? Hát persze, sőt: ragyogó! Hiszen a tízéves Lona épp olyan, mint a kortársai: jól felvágták a nyelvét, sokat felesel, alaposan kikezdi szülei idegeit. Nem is értik, hogyan tudnak vele türelmesek maradni, bár sejtik, manapság annak is örülni kell, ha a gyerek egyáltalán szóba áll velük. A legtöbb tini az iskola után a szobájába vonul (ha éppen van neki), s másnap reggelig alig látják.

Nos, Lona is majdnem ilyen, a maga – sokat alvó – lajhár módján. Már az is jó, ha nem késik el az iskolából, elvégre négy perc alatt tesz meg egy métert. „Amikor kicsi volt, még semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy lajhárnak született. Ez csak mostanában kezdte zavarni. Szeretne hasonlítani a csinos lányokra, hogy maguk közé fogadják.” Utolérte tehát a tinik igazodási vágya! Kitervelte, hogy a menzán a három sztár (Menta, Málna, Napsugár) asztalához ül, hátha beszélgetnek vele. Ám közeledtére amazok felálltak, s tüntetőleg elhagyták az ebédlőt. Ez „olyan szégyenletes, amire az ember élete végéig emlékezni szokott” (Lona). A három lány keresztülnéz rajta. Kétségbeesett próbálkozásként ráveszi műkörmös anyját, fesse feltűnő színűre az amúgy is hosszú körmeit. Tudta, „egy érző anyai szívet semmi se keserít el jobban, mint ha úgy érzi, csemetéjét nem fogadják be.” Ám a műköröm se vált be. Az osztály kiröhögi, hogy nem tudja megfogni a krétát. Lona a lányvécében megfogadja, hogy ki sem jön onnan többé. Magányát kopogtatás zavarja meg: „Hé, fura lány! Ott vagy még?” – kérdezi egy tompa orrú, szeplős manóarc gazdája, aki mindig a hátsó padban ült magában, csendesen. Most ékesszólóan fogalmaz: „Szerintem nem baj, ha fura valaki. Én is tök fura vagyok”. Lona jobb kedvre derül, pedig a manóarcú Drazsé csak üzenetet hozott: az igazgatónő szeretne vele megismerkedni.

Kertész Edina álom-iskolájában a diri, Bömbőke egekig dicséri Lona körmeit, anyukája számát is elkéri, hogy ő is rendelhessen ilyet. Igaz – sajnálkozik –, az iskolai szabályzat nem engedi, hogy díszkörmöket viselve járjon dolgozni. Lona megérti, hogy akkor ő se viselheti, és megígéri, otthon megválik tőle. Nem volt tehát igazgatói szigor, csak figyelmes, megértő türelem, amivel bámulatos gyorsan elérhető a vágyott eredmény. (Figyelem, tanárok, igazgatók és persze szülők! – így is lehet nevelni, rávezetni a helyes útra, a megfelelő megoldásra a gyerekeket.)

Az iskolai élményeket egy családi esemény követi: betoppan Pedro nagybácsi Costa Ricából. Tőle tudjuk meg, Lona apukája kalandvágyból szegődött az ottani állatkertből Európába, egyébként meg pompásan játszik marimbán. Ma pedig egy kávézó ablakában faágról csüng alá és kedvenc tevékenységét végzi: alszik.

Pedro meséjének hatására Lona megnyugszik, és szelfit készített magáról, de épp az ellenkezőjére fordul a hatás, mert a három lány szerint ő lett „undipofi, az osztály legrondább lánya”. „Egy percig se foglalkozz velük – vigasztalja Drazsé. – Ők ilyenek. Szépek, de gonoszak. Csinálj úgy, mintha nem is léteznének.”

Hazakíséri, s ott megismerkedik Pedro bácsival. Nagyokat bólogat Lonát dicsérő szavaira: „Tudod mi a legszebb benned? Hát a lajhárságod. Az, hogy az vagy, aki.” Lona ellene veti: „De mindenki az, aki.” „Persze, de vannak, akik egészen másmilyenek akarnak lenni.” – Itt megállok, és a további kalandok és a hatalmas fordulat megismerését az olvasóra bízom. Annyit megjegyzek, a könyvet tíz év körüli (11, 9, 8) unokáim kezébe fogom adni, mert minden részlete nekik szól. Biztosan megértik, milyen érték, ha valaki vállalja önmagát. Ha természetesen viselkedik, ha elfogadja, hogy valamiben mindenki más és valamiben mindenki jó!

A három sztárleányka kiközösítő, sértő viselkedéséről az igazgatónő is hallott. Bömbőke a lelki meggyőzés híve: „Képzeljétek, olyan iskolába jártok, ahol mindenki más, mint ti, és folyton csúfolnak. Milyen érzés lehet?” Csak annyi büntetést szabott ki rájuk, hogy töröljék le az Undipofi videót és kérjenek bocsánatot. A dolgok ettől kezdve jobbra fordulnak, de Drazsé emlékezteti Lonát: „Már nem érdekel, hogy olyan gonoszok voltak veled? …az elég, hogy bocsánatot kértek? Az igazi barátok nem csinálnak ilyen videókat és nem írnak undokságokat az emberről. Még egy lajhárról sem…!

Lona iskolai fellépése ugyan balul sül el, de alkalmat ad arra, hogy hősként viselkedjen – másnap már százezrek követték kisvideóját az Instagramon. De ennek alig tud örülni, mert ugyanott meglátta a Costa Rica-i rendőrség videóját, amin Pedro éppen egy étterem pénztárgépét akarta kifosztani. Pitiáner bűnöző lett volna? Egy szó se igaz lebilincselő meséiből?

Megnyugtathatom az olvasókat, nem erről van szó, hanem igen nemes célról. Pedró zokogva meséli el: a nemzeti parkot akarta megmenteni a balul sikerült pénztárdöntéssel, hogy ne épülhessen zoknigyár ősei földjén. Lona és Drazsé mellé állnak, s közösségi gyűjtést szerveznek. Megérdemli, még akkor is, amikor olyat csinált, amit nem lett volna szabad. (Én ugyan sosem ragoznám a szabad melléknevet igeként, még ha egyre általánosabb is a használata. Hosszú távon ez határozottan ártalmas – különösen gyerekeknek szánt könyvekben. Már a szerkesztők hibátlan nyelvérzékét sem tekinthetjük alapkövetelménynek?)

A gyűjtés, a jótékonysági délután eredményes lett, sokkal több jött össze, mint az eladási ár. A társaság elutazik Costa Ricába, hogy átadják a pénzt a park igazgatójának. A nemzeti parkot megveszik az őshonos lakók számára, Lona szülei pedig úgy döntenek, az ősi földön maradnak. „De hiszen itt nem lesz kanapé, tévé, műköröm – értetlenkedett Lona. – Ez igaz, de itt élni fogjuk az életünket. Azt az életet, amire születtünk.

Fontos információt kínál az olvasónak az utószó. Kertész Edina itt elmondja, tényleg megtörtént, hogy étterembe mászott be egyszer egy lajhár, és leverte a pénztárgépet. A youtube-on is látható eset indította meg a szerző képzeletét, és történetébe beleszőtte a sokat sértegetett lajhár lány esetét, akit azért bántanak (iskolai zaklatás), mert más, mint a többiek. Lonáról kiderült, jól úszik, tehát képes életmentésre – ez volt a fordulópontot jelentő hőstett. „Hiszek benne, hogy mindenkinek van egy ilyen csodálatos képessége – vonja le a tanulságot a szerző –, csak fel kell fedeznie. Keresd meg te is.”

Más részletek is épülnek a valóság elemeire: Costa Ricában tényleg létezik lajhár menhely (erről is van kisvideó). Az is tény, hogy sokan használják népszerűségüket arra, hogy fontos dolgokra pénzt gyűjtsenek, adományozzanak. Reményt keltő lehet, hogy a történet üzenetei célba érnek. „Talán egyszer te is ezt fogod tenni” – ezzel a sugallattal búcsúzik olvasóitól Kertész Edina, akinek nagyszerű segítőtársa volt munkájában a grafikus, könyvtervező Hajba László.

Kertész Edina és Lona (Fotó: Nagy Helga Petra)

Kertész Edina: Lajhár, a sztár
Illusztrálta: Hajba László
Manó Könyvek, Budapest, 2020
168 oldal, teljes bolti ár 2490 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 1992 Ft,
ISBN 978 963 403 7828

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Lona szeretné, ha az osztály menő lányai, Menta, Málna és Napsugár bevennék maguk közé a csapatba. Igyekszik felhívni magára a figyelmet. Fotókat készít magáról, amik felkerülnek róla az internetre. De ezek nem hozzák el a várva várt sikert, sőt mindenki kineveti, osztálytársaik gúnyolódásának céltáblája lesz.
Még szerencse, hogy új barátra talál Drazsé, az elszánt környezetvédő személyében, és feltűnik az életében Pedró nagybácsi is, aki a messzi Costa Ricából érkezik.