James Hollis: Az élet második fele (részlet)

Bevezetés + A sötét erdő

Olykor – nagy ijedelmünkre – ráébredünk, hogy valaki más életét éljük; hogy az ő értékei vezérelték és még mindig azok irányítják a választásainkat. Igaz, hogy soha nem érezzük jónak a mostani életünket, de úgy tűnik, ez az egyetlen lehetséges alternatíva. Még ha megtapsolnak is érte mások, titokban úgy érezzük, csaltunk.

Hallgassanak meg egy igaz történetet:

A férfi egész életét a tudománynak szentelte, és ragyogóan szolgálta azt. Nyugdíjba vonulása után depressziós lett, mivel semmi nem volt az életében, ami elegendő lelki energiával töltötte volna el, nem volt szilárd értékrendszere, fogalma sem volt arról, ki ő, amikor nem a tudós szerepében tetszeleg, ha nem a bizottságokban ül, ha nem tanít. Egy napon hazafelé hajtott a terápia után, és sírni kezdett, megmagyarázhatatlan zokogás tört rá, látszólag minden ok nélkül. a korábban sikeres férfi bevallotta, milyen megalázó, hogy elveszti az önkontrollját, csak tehetetlenül tűri mindazt, ami történik vele. Aznap éjjel azt álmodta, hogy újra az egyetemi környezetben van, és vizsgázik, de nem készült fel a tárgyból, s mindenki sokkal jobban teljesít, mint ő. A tanárnő odament hozzá, és így szólt: „Nem fogom hagyni, hogy megbukj!” Eszébe jutott, hogy amikor gyerek volt, az anyja állandóan irányította, saját céljait tűzte ki a fia számára, és gyakran ugyanolyan hangon avatkozott bele az életébe, ahogyan a tanárnő az álmában. Gyermeki erőtlenséggel tudta, hogy az anyja akaratát a magáévá kell tennie, s így sajátjaként élte és valósította meg anyja ambícióit. Ebben az álomban azonban: „Hirtelen rádöbbentem, hogy nekem le sem kellett vizsgáznom abból a tárgyból. Az jutott eszembe, hogy: »Ez a vizsga semmit nem jelent nekem! Nehogy már így vizsgáztassanak!« Ettől nagyon megkönnyebbültem. Eltéptem az indexemet, és kiballagtam a teremből.” Ki a teremből és be egy másik életbe – a saját életébe.

Másik példa: harmincnyolc éves nő, aki az alelnöki székig emelkedett egy orvosi műszereket forgalmazó cégnél. Egyszer New Yorkból Denverbe repült, könyvet olvasott, és valahol Nebraska fölött egy meglepő gondolat fészkelte be magát a fejébe: „Utálom az életemet.” Korábban úgy gondolta, élete azonos azzal, hogy különböző szakmai célok eléréséért küzd, de attól a tizenegyezer méter magasan bekövetkezett pillanattól kezdve tudta, hogy mindvégig a depresszióval határos vékony határmezsgyén egyensúlyozott.

A harmadik példa saját első álmom Zürichben, amikor életem delén belevágtam az analízisbe. Álmomban lovag voltam egy középkori vár sáncán, s mellettem csak úgy zúgtak a nyilak. Az erdő szélén láttam egy boszorkányszerű alakot, aki a támadást vezette. Rettenetesen féltem, hogy el fog esni a vár, s az álom vége felé már nagyon is kétséges volt a sorsa. Az analitikusom azt vetette föl, hogy végre itt az idő, hogy leengedjem a váramból a csapóhidat, és találkozzam a boszorkánnyal, hogy megtudjam, mivel bosszantottam fel annyira. Természetesen féltem a találkozástól, mert ugyan ki az, aki szántszándékkal kijön a jól megerősített várából, és védtelenül a rettegett boszorkány elé áll? De tudtam, hogy jó tanácsot kaptam, hogy nemsokára hosszú utazásba kezdek a sötét erdőn át – már sok-sok éve ebben az erdőben éltem, csak nem tudatosult bennem.

Vajon mi a közös ezekben a történetekben? Mindegyikünk egyfajta lázadást élt át: megdőlt az, ahogyan énünk önmagáról és a világról vélekedett, és egyértelmű meghívást kaptunk arra, hogy tudatosabban éljünk életünk második felében. Ám először a tudatosság korlátozása következett be, s mindenkit olyan érzés kerített hatalmába, hogy kikerült a megszokott környezetéből – jobban mondva kirángatták onnan –, és valami sötét erdőbe jutott. Kinek ne lenne ismerős a sötét erdőben való utazás képe? Dante azzal kezdte híres, mesés alvilági utazását, hogy fölismerte: az élete delén eltévedt, és egy sötét erdőbe jutott. Legjobb szándékaink ellenére mi is gyakran sötét erdőben találjuk magunkat. Hiába a jó szándék, a tudatosság, az előrelátás, a tervezés, az ima vagy mások útmutatása, akkor sem kerülhetjük el, hogy időnként ne kelljen megélnünk, hogy össze vagyunk zavarodva, elvétettük az irányt, unatkozunk, nyomottak vagyunk, csalódtunk önmagunkban és másokban, s hogy szétesnek a korábban jól működő terveink és stratégiáink. Mit jelenthet számunkra ez a látszólag magától végbemenő folyamat, amelynek hatására megszűnik életünk tudatos vezetése, és hogyan tudunk növekedni attól, hogy ilyen felzaklató módon találkozunk a sötétséggel? Ha a könyv elején föltett kérdések megszólítják önt, megijesztik egy kicsit, kihívást jelentenek, akkor már egy ideje ön is ezen az úton jár. A régi, irányt mutató pontok – amelyek talán kielégítették a kényelem, a biztonság, a tervezhetőség utáni érthető vágyát – elhagyása óriási elmozdulás a lélek felé, amelynek az a mozgatórugója, hogy értelme van, gyógyulást jelent és a kiteljesedés felé visz. E lelki elmozdulások közepette gyakran érezzük úgy, hogy áldozatok vagyunk, és nem tudjuk elképzelni, hogy valami magasabb cél szülessen meg szenvedésünkből. Sokkal később gyakran fölismerjük, hogy valami mégis célirányosan vezetett bennünket, új szakaszt kezdett az utazásunkban, bár akkoriban bizonyosan nem úgy éreztük. Ilyenkor kelletlenül beismerhetjük, hogy még a szenvedéstől is többek lettünk, és emberileg gazdagabbá váltunk.

E mély s eleinte a tudatos figyelmünkön kívül eső folyamatok elismerése annak a kezdetét jelzi, amit bölcsességnek szoktunk nevezni. Aiszkhülosz, az első nagy tragédiaíró megjegyezte, hogy az istenek ünnepélyesen kinyilatkoztatták: csupán a szenvedésből származhat bölcsesség. Az így megszerzett bölcsesség nagyobb méltóságot és mélységet kölcsönöz az életünknek, és áldás számunkra a vele kapott spirituális növekedés. Azok számára, akik éppen e szenvedés kellős közepén vannak, értelmetlennek vagy érzéketlennek tűnhet a növekedést emlegetni, sokkal később azonban ők is ráébrednek majd, hogy differenciáltabbá vált a gondolkodásuk, jobban értik saját magukat, s ami a legnagyobb dolog: érdekesebb lett az életük. Spirituálisan növekszik az életük, lelkileg gazdagodnak, s megdolgoznak ezért a kiteljesedésért. Saját lelkük jött eléjük sietve, ellentmondást és elutasítást nem tűrve, s megkövetelve, hogy az ő segítségével jobban belakják saját létüket.

Sok éven át megadatott nekem, hogy olyan emberekkel dolgozzam, akik nagyon szenvednek. Óriási megtiszteltetés számomra, hogy hajlandóak megosztani velem a legintimebb titkaikat, és megbíznak abban, hogy társuk leszek utazásukon. S mindannyiunk számára óriási megtiszteltetés, amikor együtt találkozunk a Mély-énnel, amely Carl Gustav Jung kifejezése arra az örökké létező, egyedi, tudással bíró, vezérlő értelemre, amelyet hétköznapi éntudatosságunk mögött találunk a maga teljességében. A Mély-én abból az önkéntelen felismerésből származik, hogy mindannyiunkban létezik valami, ami nemcsak a szerves, biológiai folyamatainkat felügyeli, és a kevésbé összetett lényből, aki vagyunk, jóval összetettebb embert fejleszt ki, hanem ennél sokkal többet tesz: arra a létállapotra törekszik, amely a jelek szerint megtestesülésünk célja.

A lélek olyan szó, amelyet ironikus módon száműztek a modern pszichológia és pszichiátria nagy részéből, bár a görög psziché, amely a pszichológia, a pszichiátria, a pszichopatológia, a pszichofarmakológia és a pszichoterápia szavak első tagja, magyarul lelket jelent. A new age körébe tartozó mozgalmak nagy része érzelgősen kezelte mint valami rendkívül különleges dolgot, a vallási fundamentalisták pedig rettegő, védekező dogma rabjává tették. Én mégis meg fogom próbálni ebben a könyvben felcserélhetően használni a lélek és a psziché szavakat, mivel a Mély-én mindannyiunkban a lélek szolgálatában áll; ami azt jelenti, hogy az életünknek irányt adó, azt vezérlő, céltudatos energiák maguk is az értelmet szolgálják; jóllehet olyan transzcendentális értelmet, amelynek gyakran alig-alig van köze tudatos értelmünk szűkös kereteihez.

Emlékszem, olvastam egyszer egy asszonyról, akit a volt Szovjetunió egyik tagállamában a gyermekével együtt maga alá temettek a romok egy földrengés során. A gyermek úgy maradt életben, hogy az asszony felhasította saját húsát, és a saját vérével táplálta a kicsit, amíg meg nem találták őket. Az ember azt gondolná, hogy a dolgok rendjében a legelső mindig az önfenntartás, ám ennek az anyának az önfeláldozása megmutatja, hogy a Mély-énnek még ez a tevékenysége is az értelmet kutató lelket szolgálja. Érdekes módon a gyermek „ideája” fontosabb volt ennek az anyának, mint a sajátja. Életünkben számtalanszor ismétlődik az a helyzet, amikor a Mély-én érdekeit alárendeljük a jelentéssel bíró értelemnek. Amikor pedig nyilvánvalóan értelem nélkül élünk, a lehető legnagyobb betegségben szenvedünk. Egy ősi egyiptomi szöveg, A világban megfáradt ember, aki a „bá”-ját (lelkét) keresi, jó példa arra, mennyire egyetemes ez a dilemma. Több ezer éves kora ellenére mennyire modern ez a cím! Vajon nem látja az ember a fáradt ingázót, a kimerült háziasszonyt, a harmadik martinijét fogyasztó üzletembert – akik mindannyian arra vágynak, az után sóvárognak, hogy valami nagyobb célja legyen az életüknek? Amikor elérjük, hogy a tudatunk találkozzon a lelkünkkel, megváltozunk, s akár akarjuk, akár nem, növekszünk általa.

Hérakleitosz, a preszókratikus filozófus évezredekkel ezelőtt azt a megállapítást tette, hogy a lélek olyan távoli ország, amelynek nagyságát és határait soha nem ismerhetjük meg igazán. Mégis valahogyan mindannyian érezzük, mit jelent a lélek szó. A lélek szót annak a legmélyebb intuitív kapcsolatnak a kifejezésére használjuk, amelyben öntudatra ébredésünk legelső pillanataitól kezdve önmagunkkal vagyunk. A lélek saját mélységeink önkéntelenül sejtett érzése, legmélyebben rejlő céltudatos energiánk, az értelem utáni sóvárgásunk, valamint a részvételünk valami olyanban, ami sokkal nagyobb, mint amit a hétköznapi tudatosságunk meg tud ragadni. A lélek tesz bennünket legmélyebben emberivé, és szüntelenül arra sarkall bennünket, hogy tudatosabban, érettebben vegyünk részt a rejtélynek abban a négy rendjében, amelyet utazásunk elénk hoz. Ez a négy rend:

● a határtalan kozmosz, amelyben őrült sebességgel száguldunk;

● a minket körülvevő természet, amely az otthonunk és környezetünk;

● minden egyes közeli másik ember, aki magával hozza a kapcsolatok kihívását;

● saját megfoghatatlan, lázadozó Mély-énünk, amely örökkön örökké kér és könyörög, hogy ne feledkezzünk meg róla.

* * *

Értelmet kereső, értelmet teremtő állatok vagyunk. A többi élőlény ugyanúgy megéli saját biológiai életciklusait, mint mi, de a jelek szerint nekik nincs meg az a képességük, hogy gondolkodjanak önmagukon, elvonatkoztassanak, vagy összetett társadalmi struktúrákat hozzanak létre, amelyek hordozzák saját értékeiket. Lehet, hogy az életükért harcolnak, de nem félnek saját halandóságuktól. A létezés misztériumát ösztönös örökségként hordozzák magukban, akárcsak mi, de a mi különös fajunk nagyon gyakran elidegenedik saját természetes, ösztönös talajától. Sajátos, önreflexióra való hajlamunk, a metaforák, a szimbólumok, az analógiák és az elvonatkozás fölfedezése, valamint a természetünkre oly jellemző megnevezhetetlen sóvárgás mind-mind az értelem utáni vágyunkat fejezik ki. Ez a jelentésre, értelemre irányuló mély késztetés, valamint az értelem elvesztését követő kínjaink bepillantást engednek a lélek rejtelmeibe és kitartóan jelentkező témáiba. Ahogyan a Nobel-díjra jelölt André Malraux írta Az altenburgi diófák című írásában:

Nem az a nagy titok, hogy csak úgy bele vagyunk vetve az anyag és a csillagvilág halmaza közé; hanem az, hogy e börtönben oly erőteljes képeket csiholunk ki magunkból, melyekkel tagadhatjuk a semmit.

Az értelmet korlátok közé szorító élet megsebzi a lelket. Milyen gyakran ültem olyan párokkal, akik jóindulattal vannak egymás iránt, de régi dolgaik folyamatosan kettőjük közé furakodnak! Amikor fölteszem nekik azt a kérdést: „Mennyire akar depressziós, dühös, ellenkező társsal együtt élni?”, akkor mindketten rögtön rávágják, hogy éppen ennek az ellenkezőjére vágynak. A rejtett forrásokból fakadó tetteik nyomán viszont a társuk éppen azzá a zsémbes, mindennel ellenkező társsá válik, akitől rettegtek. Ilyen kapcsolatokban inkább zsugorodásnak, mintsem növekedésnek indul a pár mindkét tagja, holott az utóbbit remélik. Mindkettőjük lelke korlátok közé szorul, s csak a veszekedések napi rutinjában fejeződik ki.

Akár kapcsolatban élünk, akár nem, mindannyiunkban mély vágy él, hogy érezzük lelkünk értő támogatását, hogy érezzük: egy Istentől származó történetben vagyunk szereplők. Jung így ír visszaemlékezéseiben: „Ennek az értelemnek a hiánya akadályozza az élet kiteljesedését, ezért betegséget jelent. Sok minden, talán minden elviselhető, ha értelme van.” Jungi analitikusként abban a megtiszteltetésben részesülök, hogy megfigyelhetem, hogyan alakul ki a nagy szenvedések és a fájó vereségek jelentése számtalan páciensemben, és szemtanúja vagyok olyan találkozásoknak a tudattalannal, amelyektől gazdagabbá válik betegeim élete. A pszichoterápia szóösszetétel („a lélek megfigyelése vagy gondozása”) arra utal, hogy mindannyiunknak dolga van ezzel a spirituális növekedéssel, akár formális terápiás közegben, akár mindennapi életvezetésünkben.

Jung egyszer megjegyezte, hogy senki nem utazhat messzebbre a másikkal, mint ameddig saját maga eljutott. Olvasóim talán közhelyszerűnek találják ezt a megjegyzést, de a legtöbben nem tudják, hogy nagyon kevés olyan pszichoterapeuta van, aki maga is részese volt analízisnek. (Amikor az első pszichoterápiás órámra kerültem – harmincöt éves koromban lesújtott rám a szokásos, az élet közepén jelentkező depresszió –, úgy éreztem, hogy vereséget szenvedtem, s eszembe sem jutott, hogy most kezdődik életem második fele.) Csak a pszichodinamikus orientációjú elméletet és gyakorlatot valló iskolák szeretnék elmélyíteni a tudatos és tudattalan életünk közötti párbeszédet, s írják elő a gyakorló analitikus számára a saját analízis elvégzését. Manapság a legtöbb terapeuta viselkedés-lélektani alapon foglalkozik pácienseivel, és a terméketlen viselkedésmódokat akarják módosítani, hatékonyabb stratégiákkal helyettesíteni. A második legnagyobb csoport a kognitív terápia valamelyik formáját gyakorolja, vagyis különféle „rossz elképzeléseket” keres, amelyekre életünk során szert tettünk, és amelyek vereséggel járó döntéseket hoznak számunkra, majd ezeket hatékonyabb elképzelésekre próbálja cserélni. Az emberi jelenségek megközelítésében mindkét irányzat rendkívül logikus és általában hasznos; magam is sokszor alkalmaztam már őket.

A terápiák színterét egyre inkább a pszichofarmakológia kezdi uralni. Sok olyan ember van, akiben felborul a kémiai egyensúly, akinek problémáit gyógyszeres beavatkozással lehet leghatásosabban kezelni. Amint helyreáll szervezetükben a biológiai egyensúly, elkezdhetnek azzal foglalkozni, amit Freud az élet szokványos szenvedéseinek nevezett. Ugyanakkor én úgy gondolom, hogy az indokoltnál sokkal többször írnak fel gyógyszereket, mert egyszerűbbek, olcsóbbak és szinte mindenkinek rendelkezésére állnak. Ez valóban nagy pozitívum, de sokkal nagyobb aggodalomra ad okot az, hogy a gyógyszerszedés – rejtett módon – kényelmes lehetőséget biztosít, hogy elkerüljük az élet nagy kérdéseit, amelyekből a szenvedés táplálkozik, ha figyelmen kívül hagyjuk őket. Ez már viszont nem pozitívum! Sőt a farmakológia – miközben segít csökkenteni a fájdalmas tüneteket – olykor eltérítheti, sőt zátonyra is futtathatja a lelkünkkel való találkozást.

A három megközelítés – akármennyire hasznosak legyenek is egy-egy helyzetben – zavarba jöhet a lélek nagyobb kérdéseivel szemben. Helyrehozhatjuk agyunk kémiai egyensúlyát vagy a helytelen viselkedéseinket, de vajon mi célból? Gyakran a lélekre nehezedő külső kényszerrel, a szépen folydogáló életbe való durva beavatkozással magyarázzák, amiért különböző sötét erdőkbe kerülünk – akár mások, akár a sors eseményei, akár saját döntéseink vezetnek oda. Mégis éppen ilyen gyakran – és megmagyarázhatatlanul – maga a lélek az, amely ilyen nehéz helyzetbe juttatott minket, hogy növekedjünk általa, hogy többet kérjen tőlünk, mint amennyit adni szándékoztunk. Csak akkor működhetünk együtt tevékenyen ezzel az erőteljes, gyógyulásra való felhívással, ha odafigyelünk a megsebzett lélekre, és megtanuljuk a döntéseinket hozzáigazítani rejtélyes kiigazításaihoz. Bármit teszünk is a lélek kérdésének megkerülésére, csak megerősíti múltunk maradványaitól való függésünket és a belőle fakadó szenvedés értelmetlenségét. Csakis akkor bukkanhatunk ki a sötét erdőből, ha tudatosítjuk magunkban a szenvedés és a szenvedésnek a spirituális kiteljesedés számára szóló jelentését.

Az élet második fele gazdag lehetőségeket biztosít a spirituális kiteljesedés számára, hiszen soha nem áll majd több választási lehetőség a rendelkezésünkre, soha nem lesz annyi feladatunk, amelyből tanulhatnánk, soha nem fogjuk jobban látni, mi működik, és mi nem, és soha nem leszünk mélyebben, olykor elkeseredettebben meggyőződve arról, hogy milyen fontos visszaszereznünk az életünket. Már sok mindent átéltünk, és ez sokat számít. Az pedig még többet fog számítani, hogy használjuk-e, illetve hogyan használjuk ezeket a felhalmozott kincseket, hogy kiszabadítsuk életünket múltunk fogságából.

Mik azok a belső imperativusok, amelyek a támogatásunkra sietnek és kihívást jelentenek az élet második felében utazásunk során? Talán az individuáció elképzelésével gazdagította Jung leginkább a pszichológia tudományát, amely szerint egész életünkben egyre inkább azzá az egész emberré válunk, akivé válhatunk – amit az istenek akartak, nem a szülők, nem a törzs, de különösen nem az ijedős vagy felfuvalkodottságra hajlamos énünk. Miközben mások rejtélyét tiszteletben tartjuk, az individuáció arra hív meg bennünket, hogy kerüljünk saját rejtélyünk közelébe, vállaljunk még teljesebb felelősséget azért a valakiért, aki az életnek nevezett utazásunkon vagyunk. Az individuáció elképzelését nagyon gyakran összekeverik az élvhajhászattal vagy a puszta önzéssel, holott gyakrabban éppen azt kéri tőlünk, hogy adjuk fel az ego vágyát a biztonságra és az érzelmi megerősítésre, s inkább szolgáljuk alázatosan lelkünk szándékait. Ez éppenséggel az egocentrizmus ellentéte: ilyenkor az én a Mély-énen keresztül megnyilvánuló magasabb rend szolgálatába áll.

A Mély-én az élőlény életének teljességét testesíti meg. A teljesség megalkotója. Vajon mi tartja fenn a biológiai egyensúlyt a szervezetében, amíg ezeket a sorokat olvassa? Mi mozgatja az érzelmi és szellemi reakcióit? Mitől van állandóság az életében, amikor elkalandozik a tudatos figyelme, vagy éppen alszik? Egy nagyobb valami mozgatja és irányítja az egész szervezetet a túlélés, a növekedés, a fejlődés és az értelem felé, amit mindannyian éreztünk, amikor még gyerekek voltunk, de idővel elvesztettük vele a kapcsolatot. Enélkül csak énünk korlátozott működéséről beszélhetünk. Amiről azt gondoljuk, hogy mi vagyunk, az a kis ostyaszeletnyi tudatosság csupán a léleknek nevezett, ragyogó óceán felszínén úszik. Ha arra gondolunk, hogy énünk hajlamos megszilárdítani azt, ami cseppfolyós, akkor jobb, ha a Mély-énben inkább az igét, mintsem a főnevet látjuk. A Mély-én mélyít, mindig is mélyítette az életünket, még akkor is, amikor az én megrökönyödésére a saját halálunk felé irányít bennünket.

A Mély-én a természet számunkra készített tervének vagy az istenek akaratának megtestesülése – válassza azt a lehetőséget, amelyik jobban tetszik önnek. Van, amikor az utazásunk élő, mitológiában gyökerező kultúrán vezet át; ekkor nyitottnak érezzük magunkat a rejtélyekre, és úgy érezzük, azok is támogatnak minket. Ilyenkor megéljük a létezés célját, harmóniában vagyunk a világgal és saját magunkkal – mind a világ, mind pedig az egyéni út harmóniába kerül egymással. Sokkal többen vagyunk azonban azok, akiknek a történelem törmelékén, egy zajos kultúra figyelemelterelő jelenségein át vezet az útjuk, és azt élik meg, hogy elvesztették életük értelmét. Akárhogyan legyen is, az a – kiteljesedettebb életre felhívó – lélek célja, hogy rávegyen bennünket egy tudatosabb utazásra. Amennyiben a Mély-ént szolgáljuk, csak ritkán tudjuk vele együtt a nyájat is szolgálni. S mily gyakran kell rájönnünk, hogy az ember nem szolgálhat egyszerre két urat anélkül, hogy ne fizetne rá nagyon.

A Mély-én önmagát keresi azáltal, hogy megvalósulnak a bennünk lévő lehetőségek. Ugyanakkor az én felé úgy szól a felhívás, hogy működjön együtt a Mély-én transzcendens akaratával, különben alá fogják ásni azok a vulkánszerű kitörések, amelyeket pszichés betegségeknek nevezünk az egyéneknél, társadalmi szinten pedig társadalmi betegségeknek. A Mély-én szolgálata nagyjából ugyanaz, mint a megvilágosodás vagy Isten akaratának szolgálata, ahogyan azt az összes nagy vallás hirdette – gyakran éppen azelőtt, hogy dogmává és intézményes követelésekké merevítették volna ezeket az igazságokat, amelyek felülírják a lélek önállóságát. A hagyomány szerint Jézus így szólt Tamás gnosztikus evangéliumában: „Ha magatokban azt hozzátok létre, amitek van, meg fog menteni titeket. Ha az nincs bennetek, az, ami nincs bennetek, meg fog ölni titeket.” Ez a lényege annak, amit Jung az individuációról gondol. Az individuáció nem az énünk szolgálata, hanem azé, ami rajtunk keresztül szeretne élni. Habár az én félhet hatalma elvesztésétől, paradox módon akkor lelünk rá a legnagyobb szabadságra, ha megadjuk magunkat annak, ami teljesebb kifejeződésre törekszik rajtunk keresztül. Az a dolgunk, hogy kiteljesedettebb életet éljünk, hozzájáruljunk a társadalomhoz és a családunkhoz, és megosszuk másokkal, amink van. Teljességgel helytelen azt gondolni, hogy az individuáció elvágja az embert másoktól. Elvágja a nyájtól, a közösségtől, ugyanakkor előkészíti a talajt a hitelesebb kapcsolatok számára. Időről időre szükséges lehet, hogy kivonjuk magunkat a világból, s újragondoljuk, újraszervezzük vagy újratervezzük az utazásunkat, de végső soron az a dolgunk, hogy világra hozzuk ezt a kiteljesedettebb embert. Jung így ír az elszigeteltség és közösség dialektikus viszonyáról: „Mivel az egyén nemcsak egyedi, elkülönült lény, hanem maga a létezése feltételezi a közösségi kapcsolatokat, magától értetődik, hogy az individuáció folyamatának intenzívebb és tágabb körű közösségi kapcsolatokhoz, nem pedig elszigeteltséghez kell vezetnie.”

Az egzisztenciális döntés e pillanataiban döbbenünk rá, hogy egy cérnaszálon függ az életünk. Mindannyian attól a gyermekkorból származó üzenettől szenvedünk, amely szerint a világ nagy és erőteljes, mi pedig sebezhetőek vagyunk, és másoktól függünk. Egész életünkben félünk levetni a kinőtt cipőt, tágasabb lelki térre menni. Soha nem szabad lebecsülnünk ezt az erőnktől megfosztó mintát vagy azt, hogy mennyiféleképpen szivárog be új helyzetekbe hasonló dinamikával s vezet szándéktalanul regresszióhoz. Gyakorlatilag mindannyiunk életéből hiányzik az a mély meggyőződés, hogy jogunk van a saját életünket élni. Nagyon korán megtanultuk, hogy ha nem felelünk meg azoknak feltételeknek, amelyeket a világ szabott, akkor megbüntetnek vagy magunkra hagynak bennünket. Ez a túl mélyen belénk vésődött és vérünkké vált üzenet ijesztő akadállyá válik, amikor az én szeretné megválasztani saját útját. Csak akkor szabadulhatunk meg múltunk zsarnokságától, amikor az énünk már szert tett egy bizonyos erőre, vagy még inkább akkor, amikor a kétségbeeséstől hajtva muszáj mást választania. Különben mindannyian hajlamosak vagyunk az élettörténetünk vetetlen ágyában szenderegni. Mégis egyértelmű, hogy nem dönthetünk úgy, hogy nem döntünk, mivel a nem döntés is olyan döntés, amelynek következményei lesznek, s tovább mélyül a lélek és a világ közötti szakadék. A legtöbb ember nem kapja meg élete során az engedélyt, hogy a saját életét élhesse, hanem meg kell szereznie a lehetőséget; ha nem sikerült idejekorán errefelé mennie, akkor később, kétségbeesésében kell majd megtennie, mivel az alternatíva sokkal rosszabb.

A nyájtól való elszakadás tipikus módja az a fajta lázadás, ahogyan a serdülők szoktak szembeszegülni, majd gyorsan visszasimulnak a tömegbe. Érett emberként kockázatos dolog elszakadni a törzstől, de ebből származik az, amit vallási imperativusnak nevezhetünk: azért távolodunk el, hogy tisztább kapcsolatba kerüljünk a transzcendens létezéssel. Paradox módon a nyájtól való visszahúzódás a legjobb módja annak, hogy egy idő után visszataláljunk a világba, és szolgáljuk azt. Jung így ír erről:

Az individuáció elvágja az embert személyes kényelmétől, így a közösségtől is. Ezt a bűnt hagyja maga mögött az egyén a világban, s ezt a bűnt kell majd jóvátennie. Váltságdíjat kell felajánlania önmaga helyébe, vagyis olyan értékeket kell kifejlesztenie, amelyek megfelelően helyettesítik az ő hiányát a közösségi térben.

Amikor mítosznak nevezzük az individuációt, arra gondolunk, hogy egy ilyen, érzésekkel telített, lehetőségekben gazdag és transzcendens célhoz kötődő kép lélektanilag megalapozott erővel bír a tudatos életvezetés számára. Napjaink legtöbb kulturális alternatívája figyelemre méltó kudarcot vallott, mert végső soron egyik sem hatékony, nem elégíti ki lelkünket; egyedül az individuáció mítosza mélyíti és nemesíti utazásunkat. Nem azt kérdezzük, hogy mit kíván tőlem a törzsem, mivel fogom elnyerni a közösség elfogadását, mivel tehetek jót a szüleimnek, hanem azt, hogy mit szeretnének rajtam keresztül megvalósítani az istenek. Ez már egészen más kérdés, és különböző életkorban, különböző emberek különbözőképpen válaszolnak rá. A szükséges választások soha nem lesznek könnyűek, de ha feltesszük ezt a kérdést, és őszintén szenvedünk tőle, akkor az átvezet bennünket az élet viszontagságain, és nagyobb, jelentősebb értelmet, célt találunk majd. Oly gazdagok az élmények, oly mértékben gyarapszik a tudatosságunk, oly mértékben tágul a látómezőnk, hogy bőven megéri elvégezni ezt a munkát. Kultúránk hamis istenségei, a hatalom, az anyagiasság, a hedonizmus, a narcizmus, amelyekre rávetítettük a transzcendencia utáni sóvárgásunkat, szűknek bizonyulnak, és eltűnnek. Minden kritikus választási csomópontnál hasznos, ha feltesszük a kérdést: „Vajon ez az út kiteljesít vagy összetör?” Tudni szoktuk rá a választ. Érezzük az intuíciónkkal, az ösztöneinkkel, a zsigereinkben. Mindig az individuáció útjára lép az, aki az önkiteljesedéshez vezető utat választja. Az istenek azt akarják, hogy felnőjünk, hogy feleljünk arra a magas hívásra, amelyet minden lélek magában hord léte végcéljaként. Jól szolgálja a tájékozódást ezekben a bálványok uralta, lármás, de sivár időkben, ha olyan utat választunk, amely nem összetör, hanem kiteljesít bennünket, és segít rátalálni arra az emberre, aki válhat belőlünk.

* * * * *

Ez a kötet nem tipikus „önsegítő” kalauz. Elsősorban gondolatokat szeretnék fölkelteni, megzavarni az álmokat, és tágabb látóhatárt nyitni. Nem fogom megmondani olvasóimnak, hogyan találjanak rá Istenre, hogyan leljenek rá a tökéletes társra, vagy szerezzenek barátokat, és befolyásoljanak másokat. Ez kinek-kinek a saját dolga, nem az enyém. Ez a könyv talán jobban tiszteli az önök lehetőségeit, mint saját maguk. Tudom, hogy önöknek még akkor is végig kell menniük az élet minden megpróbáltatásán, ha a világ folyton el akarja téríteni e céltól, tudom, hogy kitartásukat aláássa a félelem és az erőteljesen ismétlődő múlt. Hiszek abban, hogy önök csak akkor tudják megtalálni a saját útjukat, ha felelősségteljesebbé válnak, mint amennyire bármelyikünk is kívánná. Tudom, hogy nagy szükség van a spiritualitásra, amikor az ember vissza akarja nyerni az irányítást az élete fölött, bár egyik konkrét hitrendszer mellett sem teszem le a voksot. Az is az önök dolga. Könyvem tiszteli önöket, ezért azt kérem, hogy ez legyen kölcsönös, s akkor együtt nagyobb integritással és nagyobb célt szolgálva megyünk végig az életen.

Ez a könyv személyes utazásomon, más utazókkal való több évtizednyi együttműködésemen és sok más, korábbi könyvemen alapul; némelyiket megtalálják a könyv végén lévő irodalomjegyzékben. E könyvek mindegyike egy-egy oldalát vizsgálgatja ennek az összetett történetnek, én pedig azok figyelmébe ajánlom őket, akik el akarnak mélyülni valamelyik oldal vizsgálatában.

A kezükben tartott könyvben megkísérlem közérthető nyelven összefoglalni a mélylélektan szemszögéből az élet második felének változó tematikáját. Igyekszem úgy írni, ahogyan egy asztalnál beszélgetnék, világosan és tisztelettel, de mindig elvárva, hogy a beszélgetőtársam maga adjon válaszokat a folyton fölmerülő kérdésekre, amelyeket az élet tesz föl.

James Hollis: Az élet második fele.
Út a kiteljesedés felé
Fordította: Túróczi Attila
Park Könyvkiadó, Budapest, 2021
356 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft,
kedvezményes ár a bookline.hu-n 2975 Ft