A besurranó városrajongó | Szuhai Barbara: Mesélő házak

Erdélyi Z. Ágnes |

Budapest tele van szebbnél szebb házakkal, és mostanában szerencsére a budapestiek rajongása is nőttön nő városuk iránt. De olykor hiába próbálkozunk a csodák fellelésével. A 90-es évekig szabadon járkálhattunk volna ki-be, udvarokba, kertekbe, csodálhattunk volna meg belső homlokzatokat, lépcsőházi ablakokat, kovácsoltvas korlátokat – de nem tettük. A tulajdonosi és politikai viszonyok változásával, a rendszerváltáskor a házak kapui bezárultak, és a gyönyörűségekre kíváncsi városlakók kénytelenek a véletlenül éppen nyíló kapukon besurranni néhány percre, gyorsan körülnézni vagy készíteni egy-két fotót, mielőtt a gyanakvó lakók szigorú tekintete ki nem űzi őket. Így tesz nem egy „helyszínbejárásakor” Szuhai Barbara is, a gyönyörű Mesélő Házak kötet szerzője.

Szuhai Barbara nem ismeretlen a Budapest-rajongó olvasók számára, a Facebookon évek óta olvashatjuk remek házelemző posztjait és városnéző sétái is népszerűek. Jó végre együtt – és papíron – látni több évtizedes idegenvezetői munkája érett termését. Külön rangot ad a szép kiállítású kötetnek, hogy a szerkesztését a másik Budapest-rajongó, Saly Noémi vállalta.

„Minden ház ajándék” – írja már a fülszövegben a szerző, és több mint hatvan épületleírásában be is bizonyítja, hogy igazat beszél: Budapest tele van szebbnél szebb házakkal, amelyeket ajándékként kéne kezelnie hatóságnak és magánembernek egyaránt, de nem teszi. Vagy nem mindig. Vannak szomorú és biztató példák és ellenpéldák egyaránt.

Szuhai Budáról indul, majd átmegy Pestre, és kerületenként veszi sorra a házakat. Mindegyiknek van érdekes története, híres lakója, építészeti jellegzetessége, az olvasó számára mostanáig ismeretlen tervezője, kivitelezője. Igazán érdekelne a szerző munkamódszere: hogyan választ? Kiszemel egy házat és levéltárban, interneten, kedvenc lakcímjegyzékében kutatja a történetét addig, amíg mindent meg nem tud róla? Vagy párhuzamosan meséltet többet is és mozaikokból rakja össze később az egész történetet? És vajon mennyi sétálás szükséges ahhoz, hogy ennyi izgalmas külső homlokzatot, gyönyörűen kanyargó lépcsőházat, belső udvart, maratott üvegablakot, régi kaput, kőszobrot, szépen helyrehozott bérpalotácskát vagy omladozó, régi villát megtaláljon, majd rendkívüli alapossággal felkutassa a történetüket?

Szuhai Barbara nemcsak a történelemben jártas, hanem az építészetben is. Pontos elemzést ad a házak stílusáról, építészeinek munkamódszeréről, az épület anyagairól, az építtető cégekről. Ki gondolná például, hogy a Csalogány utca 26-os számú házon az itáliai novecento hatása érződik, ugyanúgy, ahogy a Városmajori Jézus Szíve templomon? Ami persze nem véletlen, mert mindkettő tervezése a híres Árkay-dinasztia nevéhez fűződik.

• Olvass bele!

De a házak, villák leírásából az is kiderül, hány meg hány becsületes, mintaszerű vállalkozó hozta létre ezt a várost (mint például az Apostol utca 13. építtetője, a Tungsram első igazgatója, Aschner Lipót, aki munkáslakásokat, üdülőket is építtetett, nem csak saját villát.) Meg az is: hogyan bújtattak olykor több mint harminc embert is Kosáry Domokos Sas-hegyi lakásában. Hogy hol lakott Fekete István? (Akinek házát egy bombatámadás után teljesen kifosztották.) Sorra bejárhatjuk – legalább kívülről – azokat, ahol Sztehlo Gábor (Orlay utca 10.) vagy Lukács György (Minerva utca 2.) született, és Szuhai Barbara azt sem mulasztja el megemlíteni, hogy a neves lakókra semmilyen tábla nem emlékeztet. Pedig a Minerva utcai villában még Thomas Mann is megfordult. Gazdátlanul pusztul a Budaörsi Repülőtér, a Budaörsi úton a Kelenföldi Kiskastély, a Bíró utcában a Bírák és Ügyészek Telepének nem egy gyönyörű villája, kiskastélya. „Sosem értettem, hogy lehet bárki célja az enyészetnek átadni ilyen értékes, szép, régi házakat” – jegyzi meg a könyv szerzője. Mint ahogy az Istenhegyi út 88., a Csaba utca 8., és ahogy átérünk Pestre, a legendás Kossuth Lajos utca 3. is – a Landerer nyomda háza, ahol Vörösmarty Mihály, Tompa Mihály, Eötvös József is lakott! – lakatlanul várja a pusztulást.

Szomorú történelemkönyvvé kerekedik Szuhai Barbara városnéző írása. De ne felejtsük el a jó példákat sem. A lakók sok esetben rájöttek, milyen értékes helyen laknak, vigyáznak a házukra, büszkék rá, és amennyire telik, fokozatosan újítják fel. Mint a józsefvárosi Szűz utca 5–7. szecessziós házának lakói, akik a besurranó szerzőt külön figyelmeztetik arra, el ne felejtsen az udvar közepén felnézni, mert megláthatja a Kék pillangót, vagyis az eget, amelyet a falak pillangó formában ölelnek körül.

Rejtett szépségek, költészettel teli városi legendák kimeríthetetlen forrása Budapest. Látjuk, mennyi új épület nő ki a földből, éppen ezért nem értjük, miért nem vigyáznak jobban a régi értékekre és miért nem figyelnek oda jobban a látványra, ami az utcaszinten eléjük tárul. Csak egyetérteni tudok a szerzővel, amikor ezt írja: „Jó volna, ha manapság akadna valaki, aki nem engedélyezi a háztól és a városképtől reménytelenül elütő ízlés- és igénytelen reklámtáblácskákat, sőt a legszebb az lenne, ha a város szanaszéjjel büntetné azokat, akik ezeket a rettenet portálokat, hirdetéseket mégis felszerelik.” Hozzáteszem: azokat is, akik a régi bérházakban akár a külső, akár a belső homlokzatok ablakait, ajtaját kedvük szerint kicserélik, de nem olyanra, mint amilyen a régi volt, így megfosztva az épületet egységesen szép látványától.

Némi kritika: néhány helyen keveslem a fotókat, különösen, ha egy konkrét részletről ír a szerző, ami aztán a kép hiánya miatt nem látható. Szeretném tudni azt is, mi van a QR-kódok mögött. Erről nincs semmilyen tájékoztatás. (Feltehetően a Facebook-posztok, több fotóval, de akkor is…)

Annyi biztos, hogy amint tehetem, elindulok, és elkezdem végigjárni a könyv mesélő házait, próbálva besurranni olykor egyikbe-másikba, és közben gondolkodhatom azon, vajon a kései utódok miről írnak majd? A Kádár-kockákról? A 60-as évek lakótelepeiről? A betonkocka társasházakról? A ma épülő elegáns, de teljesen egyforma üvegkalickákról? Remélem, marad még néhány régi szép épület leszármazottainknak is.

Van egy csodálatos városunk. Nagyon kéne vigyázni rá.

Szuhai Barbara: Mesélő házak
Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2022
368 oldal, teljes bolti ár 6900 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 5175 Ft
ISBN 978 615 616 8320

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Mit csinál egy idegenvezető? Hát tiszta sor, azon fáradozik, hogy az idegen, ha már idetévedt, ismerje meg, sőt: szeresse meg az ő szeretett országát, városát, vidékét.
És akkor egyszer csak jön a Covid, és nem jön a turista. De még csak nem is megy. Itthon kuksoltunk egy hirtelen elnéptelenedett városban – az én nemzedékem még emlékszik azokra az évekre, amikor megbámultunk a Várban két franciául beszélő embert, nyakukban drága fényképezőgéppel, mi magunk pedig türelmetlenül vártuk, hogy három hosszú esztendő elteltével kézbe vehessük a kék útlevelünket meg azt a nyamvadt száz dollárt, ami csak az éhenhaláshoz volt elég, de sebaj, cipeltük a Colosseumhoz a májkonzervet.
Akkoriban még senkinek nem jutott eszébe, hogy budapesti bennszülötteknek tervezzen felfedező túrákat, hiszen alig tudnak valamit a városukról. Ez már rég nincs így: évek óta egyre népszerűbbek és szakszerűbbek, színesebbek az erre szakosodott cégek sétái Kőbányától Makkosmáriáig, a Rákosoktól Budafokig.
Szuhai Barbara munkanélkülivé vált idegenvezetőként – évtizede írt blogján, majd városi sétáin és most már ebben a könyvben is – olyasmit csinált, amit mások nem, pedig pofonegyszerű: lépjünk be látszólag érdektelen utcákban látszólag semmitmondó kapukon, és álmélkodjunk. Hol alig ismert építészek lépcsőházain, hol csak belülről látható üvegablakokon, hol a híres vagy nem híres lakók elképesztő élettörténetein. Mesélő házak. Egyesével is elbűvölőek, de így együtt, csokorban mindennél jobban bizonyítják: egy város eleven életénél nincs izgalmasabb, tán még bérlet se kell hozzá, a csodák itt vannak tőlünk két lépésnyire, csak legyen, aki rájuk nyitja azt a kaput. Kedves olvasók, tárva-nyitva minden, tessék befáradni! – Saly Noémi