Nem is krízis. Fejlődési lehetőség! | Szalay Ágnes: Éppen jókor

Fazekas Erzsébet |

Nagyszerű könyvet sikerült végre befejeznem. Lassan, szakaszosan olvasgattam, ízlelgettem (és jegyzeteltem) minden lapját. Minden sorát, amelyen az értelmem megállt (mert minden betűre a szemem figyelt, hiszen pontosan akartam követni a kötet mondandóját). Az értelmezési vágyam azonban sorra-rendre (túl gyakran) meg is akasztott.

Elég hamar kialakult bennem a benyomás, hogy nem azt olvasom, mint amit a könyv alcímében ígért. Mi jött éppen jókor? – mert erre nem találtam feleletet még akkor sem, amikor behajtottam az utolsó lapot. Mert a könyv nekem semmit nem mondott az életközépi válságról, ami már a magyar szóhasználatban is kezd midlife crisisként (MC) meghonosodni. Viszont szól nagyon sok minden másról. Tájékoztat, képez, tanít a sokfelől összegyűjtött érdekes információ, sokféle kutatási adat segítségével a zöld környezet egészségre gyakorolt hatásáról, a neurobiológiáról, a közgazdaságtanról, a gyerekkori traumák hatásáról, a buddhizmus életelveiről, a pszichoanalízisről, az ultra sportokról, a mindfulness-ről (ami tudatos jelenlét vagy éber figyelem), a sikeres reklámról – a tematikus példákat hosszan lehetne még sorolni. (Hozzátéve persze, hogy a kevesebb – ebben az esetben is – több lehetett volna). Ilyenkor fordul könnyen elő az, hogy a fáktól nem látni az erdőt…

Ebben a könyvben a művelt, szakmája irodalmában is alaposan tájékozott szerző az érdekes esetismertetések, (coaching és pszichoterápiás) elemzések mellé sok (szép)irodalmi idézetet és szakmai lábjegyzetet is közöl. Mégis sok vele a vitám. Kezdem a bevezető idézeténél: „Aki dudás akar lenni, / Pokolra kell annak menni. / Ott kell annak megtanulni, / Hogyan kell a dudát fújni” (JA) – A szerző értelmezésében ez ugyanis annyit tesz, hogy „ha valami önmagán túlmutató igazi, bátor dolgot akarunk létrehozni, le kell szállni a mélybe. A Lélek mélyére, s szembe kell nézni az ott őrzött, megbúvó és (a magam számára kiegészítem: a bennünket a döntéstől, elszánástól) visszatartó szenvedéssel, félelemmel. Így lehet megfordítani a zuhanást, kijönni az életközépi elveszettség-érzésből, jobban megismerni és elfogadni magunkat.”

Minderre a könyv dereka táján tér ki a szerző, és sorolja a sztereotípiákat. Az életútja feléhez érkezett – belül üres – férfi telepakolja az életét drága cuccokkal, és leginkább új nőkkel. Hozzátehetnénk, hogy a belül nem üres is hajlamos éppen ezt, vagy nagyon hasonlókat tenni! Az meg a „belül üres”, de akár a teli férfiak számára is szerencse dolga, hogy mindeközben (vagy egy jó kis terápiás, coaching szeánsz közben/után) képes lesz azt érzékelni, hogy ez a ’telepakolás’ csak látszólag hoz megoldást. Mert akkor is megmarad az elégedetlenség, a fásultság. Mert végső soron az a probléma, hogy nem azt választjuk (választottuk), akire/amire igazán szükségünk van (volt és lenne)!

A szerző parabolája meglehetősen érdekes: úgy járt a lovaglással, mint az élettel. Az előbbiről megálmodott élmények helyett, valójában keserves tapasztalatokat gyűjtött: pl. átesett a ló másik oldalára (egészen konkrétan értve), és erős izomláza lett. Ami meg az életet illeti: „Készülünk rá, elképzeljük, erőt gyűjtünk, vágyakozunk, hogy milyen is lesz majd, amikor felnőttek leszünk… Aztán hirtelen azt vesszük észre, már át is estünk a ló túloldalára” (átvitt értelemben). „A várakozó állapotból oda jutunk, hogy már késő… haladunk a vége felé, s ez igencsak nyomasztó.”

Szalay Ágnes szerint nem mindenki éli ezt meg így. Egyeseknél megmagyarázhatatlan nyugtalanság, menekülési vágy, életuntság, ürességérzés alakul ki. De vannak szerencsések, akik a lovaglás (azaz az élet megélésének) minden pillanatában érzékelik, tudják, hogy az esemény/az aktus/a folyamat/a történés minden egyes pillanata élvezetes. Ez az okfejtés rendben volna, le is vett a lábamról. De mégsem! Mert ha meggondolom, hogy azt fejtegeti, mindez az alany/főszereplő/célszemély 30-as, 40-es életéveiben történne? Ez a szakasz volna az életközép? (Dante ugyan 35 évesen kezdte írni a Comoediát; az emberélet útjának felén.) Szóval nem fogadhatom el Szalay koncepcióját. S ettől kezdve eltávolodtam a könyvtől, kétkedve követtem már benne minden okfejtést, minden példát.

A szerző hosszan fejtegeti, már ekkor (30-40 évesen) szükséges tudatosan átgondolni ’hogyan tovább’? Fel kell készülni arra, hogy a hátralévő évtizedek napjait kevésbé fiatalon, de mégis értelemmel megtöltve, lelkesen, elégedetten élhessük le. Igaz, igaz. Olyannyira, hogy – a magam részéről úgy vélem – már eszmélésünktől érdemes erre, a végcélra fókuszálva élni a mindennapokat. (Lásd „A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.”. – De vajon nem ülünk-e fordítva azon a bizonyos lovon? Miért vegyem komolyan a könyvborítóról rám néző szerzőtől az előszóban írt megjegyzését?: „koromból kifolyólag van némi személyes érintettség is….” – függetlenül az állítás igazságától, hogy „kevés téma mozgatja meg annyira az olvasót, mint az, hogy mit is kezdjünk magunkkal, életünkkel, a felnőttkorunk derekán”.

Ha még jól emlékszem saját felnőttkorom derekára, úgy tűnik, akkor jött el számomra a kiteljesedés, a nyugalom, az addigiakhoz képest élvezetes mennyiségű én-idő. Az 50 körüliek körében (sokan még azon túl is) javában művelik szakmájukat. Megfelelő presztízst értek el, nagyjából pályára tették a családban nevelődő gyerek(ek)et. Mi itt a gond? – kérdezem. Ha nem értem ezt az érvelést, hogyan tud meggyőzni a szerző? Főleg ha a szöveget tovább olvasva saját gondolataimat látom igazolni állításaiban: „Megnő az esély rá, hogy ekkor valódi változás következik be, s kezdődik egy jobb élet. Elfáradtunk a megfelelési törekvéseinkben, az önmagunk elől való menekülésben. De, ekkor már van annyi élettapasztalatunk, s ért már annyi öröm, csalódás, hogy pontosabban látjuk, mik az igazán fontos dolgok.”

Kedves olvasó, e ponton átadom a stafétabotot. Tessék, csemegézhet a felkínált esetek, a belőlük levont tanulságok között. Előbb-utóbb kiderül, hogy ha nem is mindenkinél, ha nem is 30-40 éves kora tájékán, de bekövetkezhet a spleen, az elkeseredés, az elvágyódás, a céltalanság, a ’mindenből-elegem-van’ érzése, a sóhajtozás: ’csak-ennek-egyszer-lenne-vége’. Nevezzük, aminek akarjuk, akár életközépi válságnak is.

• Olvass bele!

Tessék lelkesen olvasni, megéri. Ne veszítsék el a kedvüket akkor sem, amikor stílustalansággal találkoznak a szövegben, egy szállodában szervezett munkahelyi ’elvonulás’-ról szóló beszámolóban: „ültünk a süppedős kanapén a kandalló mellett… munkatársnőim ízlésesen manikűrözött körme megkoccant a karcsú poháron”. Bevallom, ha nem szándékoztam volna kötelességtudóan írni a könyvről, akkor ennél az oldalnál becsukom, s örökre félreteszem. Nem akarok egy kétszer is előforduló, elég vad hibán lovagolni, de a szerző (meg a két szerkesztő) átengedett ilyet: „…ha a megfakult, nyomott életszakaszunkat arra használjuk fel, hogy a végére járjunk, mi és hogyan áll útjában annak, hogy elégedett, ne adj’ isten, boldogok lehessünk, akkor sorsfordító felfedezéseket tehetünk.”– Ne adj’ isten?! Talán adja isten, hogy boldogok lehessünk. Nagyon ejnye… És akadt még néhány ilyen elkedvetlenítő megfogalmazás.

De a csalódások ellenére sem tettem félre a könyvet, és azt tanácsolom: folytassák önök is az olvasást. Mert meg fogják találni a lényeget: igen, eljöhet a fásultság kora 30 vagy 40 leélt év után. „Ezt folytassam további 20-30 évig anélkül, hogy valami igazán jó következne?”. Sokan éreznek effélét, de az egészséges többség megrázza magát, s talál egy (utolsó?) esélyt, hogyan kellene az embernek rátalálnia valódi önmagára.

Az életközépi válság teóriát amúgy egy kanadai pszichológus (Elliott Jaques) mutatta be 1957-ben a Brit Pszichoanalitikai Társaság tagjainak. Sem a fogalmat nem kapták fel, sem a témát nem fogadta érdeklődés. Viszont az 1965-ben írt cikke már visszhangot váltott ki. Elemzői úgy vélik, akkor már összhangban volt a közhangulattal. Olyannyira, hogy a midlife crisis ettől kezdve a popkultúra része lett. Sőt, 1972-ben az Egyesült Államok kormánya figyelmeztetésben fogalmazta meg: a jelenség 35-40 éves férfiak körében halál-ok lehet – mert úgy érzik, karrierjük elérte a platót, már nem lesz többé semmi motiváló, így hát nincs tovább.

Ekkoriban úgy vélték, ez a hangulat a felső középosztálybeli férfiak „kiváltsága”. Ámde „a nők hamar rájöttek, ez menekülési útvonal lehet. Ha utálták addigi életüket, nosza, itt a lehetőség, hogy változtassanak rajta.” – Ha elfogadjuk ezt a magyarázatot, akkor mi itt a baj? Nagyon pozitív ösztönzőt találtak maguknak a nők a folytatásra, a továbbélésre/lépésre…

És akkor lezárásként térjünk ki arra, hogy az 1990-es években kutatás indult arról az Egyesült Államokban, hogy van-e valójában midlife crisis. A szakemberek úgy találták, ez a sötét hangulat nem életkorhoz kötődik, és nagyon sok elem (válás, munkahely-elvesztés, az egészséggel kapcsolatos gondok) összeadódása okozza a krízist. Az érintettek csak 10-20%-ának van „igazi” MC-je. De ez mindegy is, ha egyszer igaz, hogy sokan sokszor érezzük úgy, „valami nem stimmel. Az élettől többet vártunk, érezhetnénk magunkat sokkal jobban.” Ráadásul, a kutatási adatok azt mutatják, hogy az életünkkel való elégedettség görbéje már a 20-as éveink második felétől kezd ereszkedni. Legalacsonyabbra persze az MC idején jut, ám milyen meglepő, az 50-es éveink elején újra felfelé mozdul a görbe. És mindez nem függ a társadalmi helyzettől. Munkásnál, igazgatónál egyformán jelentkezik, Afrikában épp úgy, mint a nyugati társadalmakban. Még egy privát vallomás kívánkozik ide: mindezt akkor látnám bizonyítottnak, ha mélyinterjúk sora, kutatási statisztikák igazolnák ezt az állítást. Kevésnek érzem Richard Easterlin közgazdász meggyőzésnek szánt megállapítását az anyagi jóllét és a boldogság kapcsolatáról. Ő azt fejtegette, hogy egy ponton túl a jóllét nem növeli az élettel való elégedettséget (magyarul: a pénz nem boldogít).

A fentieket összegezve: Szalay Ágnesnek mindenről a midlife crisis jut eszébe. Pedig bármikor, bármelyik életkorban belefáradhatunk az életbe. Sokan eleve fáradtan indulnak neki. Miért ne fogadhatnánk el, hogy elegünk van, nem érezzük jól magunkat a bőrünkben. Ez az érzés rátörhet egy tinire, egy 20-30, egy 60 vagy akár egy 76 évesre. A vágyakozás még valami másra (is). Csakhogy ez az elégedetlenség, a fásultság nem azonos az életközépi válsággal, még ha ugyanolyanok is a tünetei. De a kilábalási lehetőségei is! Ezért fontos beszélni, írni, olvasni róla…

Szalay Ágnes: Éppen jókor. Gyakorlati útikalauz életközépi válsághoz kezdőknek és haladóknak
Jaffa Kiadó, Budapest, 2022
300 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3199 Ft
ISBN 978 963 475 5548

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Életünk közepén többek közt azért érezhetjük elveszettnek magunkat, mert egészen addig kívülről jövő elvárásoknak igyekeztünk megfelelni. Céljaink, vágyaink nem teljesen a sajátjaink voltak, belső késztetéseinkről pedig sokszor nem vettünk tudomást. Már megtanultuk, hogy a nehézségek, fájdalmak elkerülhetetlenek, de még nem feltétlenül tudjuk, hogyan birkózhatnánk meg velük. Ugyanakkor sokat tapasztaltunk, vannak erőforrásaink, amelyeket használhatunk, és már azt is sejtjük, érezzük, hogyan nem szeretnénk élni. Sosem volt tehát még ilyen jó lehetőségünk arra, hogy megtaláljuk önmagunkat!
A könyv esetleírásokkal illusztrálva tekinti át, hogy jellemzően milyen élmények érnek bennünket életünk közepén, rámutat, hogy miből erednek, és hogy milyen kihívásokkal érdemes szembenéznünk ahhoz, hogy akár az egész addigi életünket végigkísérő korlátainktól, félelmeinktől is megszabadulhassunk.
A fejezetek végén pedig önállóan végezhető gyakorlatokat kínál, amelyek segítségével mindenki elindulhat saját önismereti útján.