Szórakoztató történelem | Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád (szerk.): SzocOper

Posted on 2022. március 14. hétfő Szerző:

0


Bedő J. István |

Nagyon szubjektív könyvajánlót írok, de remélem, így is meggyőző lesz. Ugyanis komoly tanulmányok gyűjteményén még sosem mulattam ennyit. Nem az egyes műveket elemzők tehetnek róla, hanem a megidézett művek. És ezért vagyok nagyon hálás a szerzőknek.*

Tudnivaló, hogy Magyarország történetében volt egy (képzavar jön!) hosszúra nyúlt mélypont, mikor is ideológiai szempontokat követve „a múlt végképp eltörlése” volt a társadalom elé állított feladat. Hogy ez mennyire sikerült a háború vége és az ötvenhatos október között, annak részleteit most már tudjuk. Olyannyira, hogy a gondolat újraéledt: mostanában épp az a jelszó: Előre a feudalizmus teljes felépítéséért!

Ebből a múlteltörlési projektből a kultúra a gumibot erejével kapta meg a maga feladatait, minek okáért a sikeres és népszerű operett műfaját is parancsszóra át akarták formálni korszerű, előremutató tartalmú zenés színházzá. A majdnem közelmúlt két igen kiváló filmjében – Butaságom története (r.: Keleti Márton) és Te rongyos élet! (r.: Bacsó Péter) – idézet formájában találkozhatunk két színpadi jelenettel, a fiatalabb korosztálynak érdemes némi időt szánni rá.

A SzocOper kötet ennek a folyamatnak a krónikáját írja meg, szigorú tárgyilagossággal – és épp ettől lett velőtrázóan mulatságos. Már maga a cím is, ami a kor művészeinek zsargonjából vett kifejezéssel mutat szamárfület a politika bornírt elképzeléseinek („Tessék a félhülye grófok helyett a mi szocialista életünket megmutatni az operettekben!”)

Ez a program nem 100, csak 97 százalékig lehetetlen, viszont színházi zsenik kellettek hozzá, hogy akár csak töredékeiben megvalósuljon. A nagyszerű taktikusnak bizonyult Gáspár Margit direktorsága (vagy pontoskodjunk: direktriszsége?) alatt kellett az operett ismert úton haladó óceánjáróját gyorsan megfordítani – mint tudjuk ez a valódi tengeren sem egyszerű feladat. 1949, vagyis a politikai hatalomátvétel + államosítás beletenyerelt tehát a színházak életébe, a prózaiaknak gyorsabban írtak gyenge vagy rossz darabokat, de a legnagyobb átalakulást a dekadensnek kikiáltott Operettszínház volt köteles végrehajtani. Hiszen a zene adott, a cselekmény adott, a művészek adottak – továbbá a zenés színházi siker hátterében egyfajta sikergyáros játékstílus állt, azazhogy működött. Aminek (kritikusai szerint) nem szabad helyettesítenie a fontos mondanivalót.

A SzocOper tehát (a másutt sokat használt hasonlattal) olyan repülőgép, amelyen menet közben kellett motort és szárnyakat cserélni…

Ha tehát a Gáspár Margit-korszakot vizsgáló kötet egészét nézzük, hét év folyamatos küzdelmét látjuk, az újjá- vagy inkább átépítés korszakát mutatják meg 29 bemutató tükrében. A két színháztörténész szerkesztő, Jákfalvi Magdolna és Kékesi Kun Árpád (a kötethez maguk is tanulmányokkal járultak hozzá) a szerzők csapatát szigorú keretek közé terelte, minden egyes műről azonos felépítésű elemző mű született: előtörténettel, szerzőkkel, átdolgozókkal, majd az előadás kritikai fogadtatásáról szóló beszámolókkal – lehetőleg csakis hiteles források alapján, továbbá hatásvizsgálattal, helyenként utóélettel, a közreműködők névsorával stb. Ennek hasznossága olvasás közben derül ki: noha a befogadás szubjektív lehetne, de sokkal izgalmasabb felismerni, hogy a lelkesen dicsérő vagy pocskondiázó jelző nem mai vélemény, hanem idézőjeles, korabeli.

Az induláskor az Operettszínház alapvető feladata az volt: régi művekkel megnyitni, ugyanakkor megfelelni az igénynek, hogy az ÚJ operettjátszás már más, mint a háború előtti. Itt kezdődött számomra az igazi szórakozás. Ugyanis más dolog kiadni a direktívákat, és megint más a színre vitel. Szinte valamennyi tanulmányban felbukkannak a háború előtti mesterek: nagy színpadi gyakorlatú írók, librettisták, költők (dalszövegírók), dramaturgok, zeneszerzők, hangszerelők, rendezők. Ezek a csapatok jó, olykor zseniális kezű darabszabóként ha nem is alakították munkásoverallá a frakkokat, de elképesztő ügyességgel formálták át a Monarchia-korabeli és későbbi darabok hangütését – ezáltal a hatását.

Nézzük csak a megoldásokat. A szövegírók átszabták a párbeszédeket, ahol kellett. Egy kis betoldás, és a figura szemlélete, világképe máris pozitívabb. Néhány esetben új mellékszereplő fért a történetbe – például Feleki Kamill öt (5!) színpadi perccel! – és minden más lett, még a kritikai fogadtatás is. A dalszövegeken is lehetett csiszolni, hogy az vigye előbbre a cselekményt.

Szerencsére a zeneszerzők, Kálmán, Lehár, de mások is – épp elég muzsikát hagytak a fiókban (vagy más műveikben), amit itt-ott bele lehet illeszteni a történetbe. Ha esetleg az anyag, mondjuk a zenei szövet nem elég jó, kortárs szerzők képesek voltak stílusban maradva kipótolni – ilyen előfordult az import művek esetében is.

A mellékalakok néha csak néhány rövidebb megjelenéssel és alig-szöveggel meg tudják teremteni a főszereplő(k) ellenpontját vagy hátterét – és közben a közönség mulat, de nagyon ám! A főhősök is ráncfelvarráson estek át. A Bécsi diákok szerelmi történetéből a 48-asok forradalmi fiatalsága kerül a reflektorfénybe (plusz a haza & haladás a Habsburg-reakció ellenében) és a szerelmes ifjúból jövőbe tekintő diákvezér lesz. A nincstelen és éhező művészek közül kiemelkedő tehetség pozitív életérzést sugároz (Montmartre-i ibolya). Még a közkatonába beleszerelmesedő nagyhercegnő (von und zu Gerolstein) története is kapott némi ideologikus mázat: a külföldi kölcsön („mely népünket nyomorba és éhezésbe dönti”) emlegetésekor a nézőnek a Marshall-segélyre kellett gondolni. És így tovább…

Néhány évi küzdelem meghozta a maga virágait – persze azért akadtak csöndes bukások is. Közben a kor tapasztalatcseréket – sőt: a nagyszerű [velikolepnij] Szovjetunió tanácsadóit és szakembereit – követelő működése folytán érkeztek vendégművek: szovjet daljátékok, és születtek új művek hazai szerzőktől. (Olvasóm, fel bírod ésszel érni, hogy té-esz-csé-ope-rett? bá-nyász-ope-rett? Most tessék emlékezni a jelenetre, melyben Sziráky Lucy/Udvaros Dorottya traktoron bepöfög a színpadra!)

De ez még nem minden. Az elmúlt évtizedekben számos komoly elemző mű született az operettjátszásról és a fogadtatásról – a tanulmányok szerzői ezekből is bőségesen idéznek. Ezek (és az felidézések) közül mai szemmel olvasva különösen izgalmasak azok, amelyek a bemutató utáni kritikákból, sőt a néző-művész-találkozókból, tanácskozásokból és konferenciákból szemezgetnek. Minden kritikus és felszólaló úgy érez(het)te túlteljesítenie kell, hibát kell találnia az előadásban, és a hibát (esetleg az egész előadást) porrá kell zúznia. A legérdekesebbek számomra azok voltak, melyekben az akkor fiatal és lángoló lelkű Bacsó Péter bírál egy előadást (többet is). Bacsó utóbb többszörösen túllépett régi önmagán: egy jóval későbbi interjúban nemcsak az akkori viselkedésére tekintett más szemmel, hanem a Te rongyos-ban magáról mintázta a lángoló tekintetű, de a valóságra vak Titkár elvtársat (Szacsvay László).

Minden tekintetben a legátfogóbb és megkapóbb, hogy a műfaj átépítésének idejében már hatvanon felüli Honthy Hanna – aki vitathatatlan tehetsége és elképesztő színpadi hatása mellett sosem volt híján diktatórikus és kollégagyilkos sztárallűröknek – saját magára szabatta át a Csárdáskirálynőt, amiben nem az aktuális, hanem az egykori és visszatérő Tschardaschfürstin az igazi nézőcsalogató. Mert azért lassanként ez a bombasiker is újra a Nagymező utcai teátrum színpadára került. (Sőt: ennyi évtized után arról hisszük, hogy az eredeti hiteles verzió.) Az olykor „kivattázott” nézőtér valahogy nemigen volt vevő az egyéni gazdálkodók konfliktusaira vagy a repülőmodellező szakkörre… (mert volt ilyen is).

Most derült ki számomra: az ötvenes-hatvanas években a rádió reggeli ébresztőzenéiben unásig hallott operettduett vagy -szóló milyen valóságos (játszott vagy semmivé kopott) darabokból származik. A filmesítés is megtette a maga népszerűsítő hatását: az Állami Áruház mozgóképes verziója bizony minden bugyutasága és sematizmusa ellenére még ma is nézhető (ha másért nem: kinevetni), de színpadra már inkább csak idézőjelbe tett változatban kerül. Persze a Gáspár-időszak óta több mint öt évtized múlt el, a zenés színház pedig átalakult.

Habár ezek a mostani tanulmányok szinte túláradó bőséggel idéznek a korabeli, csak szakmai gyűjteményekben olvasható jegyzőkönyvekből és újságkritikákból, s a források igen nagy része hozzáférhető – na, de ki böngészte volna amúgy végig valamennyit? A lábjegyzeteket olvasva az ember előbb elképed, majd a kritikai hangok változásából megfigyelhető az értelmiség (már amelyik) óvatos megszabadulása a kötelező lózungoktól.

Igen kiváló – és nem mellesleg, ismétlem – roppant szórakoztató történeti mű a SzocOper. És természetes hozadéka, hogy leszűrhető belőle, mennyire bornírt tud lenni egy ideológiai alapon dirigáló kormányzat, a lelkes és hozzá nem értő mamelukok túllihegő csapatával. Nem akarom misztifikálni a történteket, de a letiportak – művészek, szerzők, muzsikusok – fölemelték fejüket, és végül is ők győztek: az operett és az Operettszínház.

Vagyis „azért a víz az úr.

* A bevezetőben említettem a kötet szerzőit. Íme névsoruk: Fekete Norbert, Gara Márk, Hegyi Dániel Tibor, Hermann Zoltán, Jákfalvi Magdolna, Káli Anita, Kékesi Kun Árpád, Kiss Gabriella, László Ferenc, Lelkes Zsófia, Major Ágnes, Schandl Veronika, Szabó-Reznek Eszter, Szabó-Székely Ármin.

Jákfalvi Magdolna * Kékesi Kun Árpád

Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád
(szerk.): SzocOper * Az operett újjáépítése 1949–1956 között

Könyvek a populáris zenéről sorozat
Rózsavölgyi és Társa Kiadó, Budapest, 2022
592 oldal, teljes bolti ár 6990 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 5592 Ft
ISBN 978 615 506 2568

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A második világháború, legfőképpen a színházak 1949-es államosítása utáni politikai, hatalmi és nyelvi kavarodásban az operett is ideológiai képződménnyé válik, s ez veszélyezteti annak a jellegzetesen budapesti játékgyakorlatnak a megmaradását, amely számos ismert zeneszerző és librettista közös életművével létrehozta a magyar operett műfaját. A bécsi, berlini és párizsi operettélet mellett a budapesti zenés színházi gyakorlat mondható jelentősnek Európa kulturális emlékezetében, s hogy ez ma is így van, nem kis részben Gáspár Margitnak, a Fővárosi Operettszínház élére 1949-ben kinevezett igazgatónak köszönhető.
Az Operettszínház Gáspár-korszakának első bemutatója a Rajk-per idején, utolsó bemutatója a forradalom előtti nyárelőn kerül színre. A heves és megrázó politikai történetek az igazgatót 1956. október 30-án felmondásra késztetik, ezzel véget ér egy politikailag mindvégig elkötelezett, de szakmailag kifogástalan etikával, mély humánummal, végtelen invencióval végigvitt hét év. Ez a színház egyik legjellegzetesebb korszaka, az átmentés korszaka.
A kötet a Fővárosi Operettszínház 1949–1956 közötti repertoárját mutatja be, egyenként elemezve a hét évad huszonkilenc bemutatóját, az ezres szériát futó nagyoperetteket éppúgy, mint a vasárnapi gyerekmatinékat és táncesteket, kiemelve a rendezés, a zenés dramaturgia, a zenés színészet és a tér elemeit, vagyis az előadás esztétikai felülete felől tesszük láthatóvá a kulturális kontextust és a hatástörténetet. Kitér az intézmény és a város viszonyára, az ideológiai környezetre, a közösség elvárásrendjére, s az operettek kapcsán ráismerünk a rendszert, kultúrát és nyelvet váltó ország traumájára és túlélési stratégiáira.