Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene (részlet)

~ 1 ~ Édenkert ételkonzervgyár

A május Ajemenemben forró, merengő hónap. A napok hosszúak és párásak. A folyó összeszűkül, és fekete varjak zabálják a mangót a mozdulatlan, poroszöld fákon. Érik a piros banán. Szétreped a majomkenyér. Léha dongók zümmögnek tétlenül a gyümölcsízű levegőben. Aztán bódultan repülnek neki az átlátszó ablaktábláknak, és kövéren, döbbenten halnak meg a napsütésben.

Az éjszakák tiszták, de teli vannak tunya és makacs várakozással.

Június elején azonban délnyugatról betör a monszun, és akkor a három hónapos szelet meg esőt csak néha szakítja meg a varázslatosan éles, ragyogó napsütés, melyet az izgatott gyerekek elcsennek, hogy játszhassanak vele. A vidék szemérmetlen zöldbe öltözik. A határokat elmossa a gyökeret verő és virágzó tápióka. A téglafalak mohazöld színt kapnak. A paprikaindák villanypóznákra csavarodnak. A vad kúszónövények áttörnek a vörös agyagon, és benyúlnak az elöntött utakra. A bazárokban csónakok közlekednek. És apró halak jelennek meg a vízben, amelyek elárasztják az útfenntartók gödreit.

Esett, amikor Ráhel visszatért Ajemenembe. Ezüstkötelek csaptak le rézsútosan a puha földre, úgy felszántották, akár az ágyútűz. A dombtetőn álló öreg ház fülére húzta a meredek, csúcsos tetőt, mint a kalapot. A mohalepte falak megpuhultak és kissé kidülledtek a nyiroktól, mely a talajból szivárgott fel. A vad, buján tenyésző kert teli volt az apró életek suttogásával és nyüzsgésével. Az aljnövényzetben kígyó dörgölőzött egy csillogó kőhöz. Reménykedő sárga kecskebékák cirkáltak a habos tavacskában társak után kutatva. Átázott mongúz villant meg a levelekkel borított behajtón.

Maga a ház üresnek látszott. Az ablakok és ajtók zárva. A veranda csupasz. Bútor sehol. Ám az égszínkék, krómozott fecskefarkú Plymouth még mindig odakinn állt, odabenn pedig még élt Baby Kocsammá.

Ő volt Ráhel nagynénje, nagyapja húga. Valójában Navómi, Navómi Ájp volt a neve, de mindenki csak Babynek hívta. Akkor lett Baby Kocsammá, amikor már elég idős volt nagynéninek. Ráhel azonban nem hozzá jött. Sem az unokahúg, sem a nagynéni nem táplált ezzel kapcsolatban illúziókat. Ráhel a bátyjához, Esztához jött látogatóba. Kétpetéjű ikrek voltak. „Dizigóták”, ahogy az orvosok nevezték őket. Különböző, de egyszerre megtermékenyült petékből származtak. Eszta – Esztappan – volt az idősebb tizennyolc perccel.

Eszta és Ráhel sosem hasonlított nagyon egymásra, sőt még vékony karú, beesett mellkasú, bélférges, Elvis Presley-frizurás gyerekkorukban sem hangzottak fel a szokásos „ki kicsoda?” és „melyik melyik?” kérdések a szélesen mosolygó rokonok vagy a szír ortodox püspökök szájából, akik gyakorta látogatták adományokért az ajemenemi házat.

A zűrzavar mélyebb, titkosabb helyen lakozott.

Azokban a korai, ködös években, amikor az emlékezés éppen csak megkezdődött, amikor az élet csupa Kezdetből állt, s nem volt Vég, és Minden Örökkévalónak látszott, Esztappan és Ráhel, ha együtt voltak, Énként gondoltak önmagukra, ha pedig egyedül voltak, akkor úgy, hogy Mi. Mintha ritka fajtájú sziámi ikrek lettek volna, akiknek teste elválik, tudatuk azonban közös.

Most, ennyi év elteltével Ráhelnek eszébe jut, egyik éjjel arra ébredt, hogy Eszta vicces álmán vihog.

Más emlékei is vannak, melyekhez nincs joga.

Emlékszik például (bár nem volt ott), mit művelt a Narancslés Citromlés Ember Esztával az Abhilás moziban. Emlékszik a paradicsomos szendvicsek ízére – Eszta szendvicseiére, amelyeket Eszta evett – a Madrászba tartó vonaton.

És ezek csak az apró dolgok.

– – –

Mindegy, most úgy gondol Esztára és Ráhelre, mintha Ők volnának, mert Ők ketten külön-külön már nem azok, akik voltak, s nem is gondolták soha, hogy Ők ilyenek lesznek.

Soha.
Életüknek most mérete és formája van. Esztának is a magáé és Ráhelnek is a magáé.

Szélek, Határok, Partok, Meredélyek, Korlátok jelentek meg, mint koboldok csapata, mindkettőjük horizontján. Hosszú árnyékú, apró teremtmények, akik a Homályos Vég körül cirkálnak. Finom félholdak gyűltek a szemük alá, és annyi idősek, amennyi Ammu volt, amikor meghalt. Harmincegy éves.

Nem öreg.
Nem fiatal.
Hanem életképes, halálképes korú.

– – –

Eszta és Ráhel majdnem egy buszon született. Az autó, amellyel Bábá, apjuk vitte anyjukat, Ammut a silangi kórházba, hogy megszülje őket, lerobbant az asszámi teaültetvények közti kanyargós úton. Kiszálltak a kocsiból, és leintettek egy zsúfolt távolsági buszt. A nagyon szegényeknek a viszonylag jómódúakkal szemben érzett különös részvétéből, vagy talán csak azért, mert látták, milyen előrehaladott Ammu terhessége, az ülő utasok helyet szorítottak a házaspárnak, s az út hátralévő részében Eszta és Ráhel apjának tartania kellett anyjuk hasát (melyben ők lapultak), hogy ne zötyögjön. Ez azelőtt történt, hogy elváltak, s Ammu visszajött Kéralába.

Eszta szerint, ha a buszon születnek, egész életükre szabadjegyet kapnak. Nem világos, honnan vette vagy honnan tudta ezeket a dolgokat, de az ikrek évekig enyhén nehezteltek a szüleikre, amiért egy életre kirekesztették őket az ingyenjegyből.

Azt is hitték, hogy ha a zebrán halnának meg, a kormány fizetné a temetésüket. Az volt a határozott benyomásuk, hogy a zebrák erre valók. Az ingyentemetésre. Ajemenemben természetesen nem voltak zebrák, ahol meghalhattak volna, sőt még Kottajamban, a legközelebbi városban sem, de a kocsiablakból láttak néhányat, amikor Kocsinba mentek, mely csak kétórányi autóút volt tőlük.

– – –

A kormány soha nem fizette ki Sophie Mól temetését, mert ő nem a zebrán halt meg. Az ő temetését Ajemenemben, a frissen festett régi templomban tartották. Ő Eszta és Ráhel unokatestvére volt, nagybátyjuk, Csako lánya. Angliából jött látogatóba. Eszta és Ráhel hétéves volt, amikor Sophie Mól meghalt. Ő majdnem kilenc. Különleges, gyermekméretű koporsót kapott.

Selyemmel béleltet.
Csillogó bronzfogantyúsat.

Sárga, műszálas trapéznadrágjában feküdt benne, hajában szalag, mellette az Angliában készült táska, amelyet imádott. Arca sápadt és olyan ráncos, akár egy dhóbí hüvelykujja, mely túl sokat van a vízben. A gyülekezet körülvette a koporsót, és a sárga templom a bús énekszótól úgy kidagadt, akár egy torok. A göndör szakállú papok láncon függő tömjénes edényeket lengettek, és egyáltalán nem mosolyogtak a gyermekekre, ahogy vasárnaponként szoktak.

Az oltáron álló hosszú gyertyák elgörbültek. A rövidek nem.

Egy magát távoli rokonnak tettető idős hölgy (akit senki nem ismert), ám aki gyakran bukkant fel a halottak mellett a temetéseken (temetési narkós? titkos nekrofil?), kölnit locsolt egy darab vattára, majd ájtatos és enyhén kihívó mozdulattal megtörölte vele Sophie Mól homlokát. Sophie Mól kölnitől és koporsófától illatozott.

Margaret Kocsammá, Sophie Mól angol anyja, nem engedte, hogy Csako, Sophie Mól vér szerinti apja átölelje és vigasztalja.

A család egy kupacban állt. Margaret Kocsammá, Csako, Baby Kocsammá és mellette sógornője, Mammacsi – Eszta és Ráhel (és Sophie Mól) nagyanyja. Mammacsi majdnem vak volt, és mindig sötét szemüveget viselt, amikor elment otthonról. Könnyei a szemüveg mögül csurogtak, és úgy remegtek az állán, akár esőcseppek az ereszen. Aprónak és betegnek látszott ropogós, fehér száríjában. Csako Mammacsi egyetlen fia volt. Az asszonyt saját fájdalma fájdalommal töltötte el. A fiáé elemésztette.

Bár Ammunak, Esztának és Ráhelnek megengedték, hogy részt vegyenek a temetésen, külön helyen kellett állniuk, nem a többi családtag mellett. Senki nem nézett rájuk.

A templomban forróság volt, amitől a kontyvirágok fehér széle megszáradt és begörbült. Az egyik virágban meghalt egy méh. Ammu kezében remegett a zsoltároskönyv. Bőre hideg volt. Eszta a közelében állt, majdnem elaludt, sajgó szeme üvegesen csillogott, égő arcát Ammu remegő, zsoltároskönyvet tartó karjának csupasz bőréhez nyomta.

Ráhel viszont tökéletesen magánál volt, ádázul éberen és törékenyen attól a harctól, amelyet a Való Élettel vívott.

Észrevette, hogy Sophie Mól felébredt a temetésére. Két Dolgot mutatott Ráhelnek.

Az Első Dolog a frissen festett kupola volt a sárga templomban, amelyet Ráhel eddig nem is látott belülről. A kupolát égszínkékre festették, az úszó felhők közt apró, süvítő repülők cikáztak, amelyek fehér kondenzcsíkjai keresztezték egymást a felhők közt. Igaz (és meg kell hagyni), hogy koporsóban fekve és fölfelé nézve könnyebb lett volna ezeket a dolgokat észrevennie, mint a padok közt ácsorogva, szomorú csípőkkel és zsoltároskönyvekkel körülvéve.

Ráhel arra a valakire gondolt, aki vette a fáradságot, hogy fölmenjen oda festékesdobozokkal, fehérrel a felhőknek, kékkel az égnek, ezüsttel a repülőknek, meg ecsetekkel és hígítóval. Elképzelte őt odafent, Velutához hasonlított, csupasz teste csillogott, egy deszkán ült, mely a templom magas kupolájának állványzatán függött, s ezüstrepülőket festett a kék templomégre.

Arra gondolt, mi történne, ha elpattanna a kötél. Elképzelte, hogy a férfi sötét csillagként hullana le az égből, amelyet festett. Összetört tagokkal heverne a templom forró padlóján, sötét vér ömlene titokként a fejéből.

Addigra Esztappan és Ráhel már megtanulta, hogy a világ másképpen is össze tudja törni az embereket. Már ismerték a szagot. Émelyítő. Akár hervadt rózsák a szellőben.

A Második Dolog, amit Sophie Mól Ráhelnek mutatott, a denevérkölyök volt.

Ráhel a szertartás alatt azt figyelte, hogy egy kis, fekete denevér finoman begörbített karmokkal felmászik Baby Kocsammá drága temetési száríján. Amikor odaért a szárí és a blúz közti helyhez, a szomorúság párnájához, a csupasz derékhoz, Baby Kocsammá felsikoltott, és magasba kapta a zsoltároskönyvét. Az éneklést megszakították a „miaz? mitörtént?” kérdések meg a szárnysuhogás és a szárícsapkodás.

A szomorú papok aranygyűrűs ujjaikkal úgy porolták le göndör szakállukat, mintha hirtelen elrejtőzött pókok szőttek volna hálót belé.

A denevérkölyök felszállt a magasba, és repülőgép lett belőle, csak kondenzcsíkot nem húzott.

Csupán Ráhel vette észre Sophie Mól titkos érméjét a koporsóban.

Megint felhangzott a szomorú énekszó, s ugyanazt a szomorú szakaszt kétszer énekelték. És a sárga templom ismét úgy kidagadt a hangoktól, akár egy torok.

Fordította: Greskovits Endre

Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene
Helikon Kiadó, Budapest, 2017, 2018
472 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft