A gyerekkor rideg napjai | Marieke Lucas Rijneveld: Az este kín

kistibi |

Vajon hova sorolandó egy olyan regény, melynek legfontosabb hőse, narrátora gyerek? A gyermek és ifjúsági irodalomhoz, vagy része a felnőtt irodalomnak? Marieke Lucas Rijneveld regénye oly sokrétű, hogy bár gyermektörténet, szinte minden elemében túlmutat azon. Másrészt számomra, egy gyermekszínjátszó rendező számára nem az akadémikus válasz az érdekes, hanem az, hogy ráismerek-e a történetben olyan logikai, gondolati elemekre, amelyek igazán csak a gyerekekre jellemzők. Íme egy példa: „Pont négy lyukat fúrok a villámmal egy babba, kifolyik a leve, most már furulya.” Ha ilyeneket olvasok, elhiszem, hogy a történetet gyerek meséli, és tudok azonosulni a világával.

Az este kín nagyon szomorú történet. Hogyan lehet gyerekként feldolgozni a halált, a legnagyobb testvér elvesztését? Sőt nem önmagában a halál a probléma, mert az értelmezhetetlen kínt még két dolog nehezíti. A bűntudat, hogy vétkes, bűnrészes bátyja halálában: „Arra gondoltam, hogy még annyi mindenhez vagyok túl kicsi, azt viszont senki sem mondja meg, mikor leszek elég nagy, hány ajtófélfán bejelölt centinél, és azt kértem Istentől, ne a nyulamat, hanem Matthiest ragadja el tőlem inkább. Ámen.” Másrészt a szülők nem segítenek feloldani ezt a szorító lelki görcsöt, hanem inkább tetézik.

Maróan őszinte és brutális a történet. Hollandiában szinte azonnal ismertté és népszerűvé vált ez a regény, annak ellenére, hogy nem könnyű olvasmány. Főhőse, a tízéves Jas egy farmon él a családjával. Négyen vannak testvérek, a legidősebb, Matthies, a tóra indul korcsolyázni. Húga, Jas is vele akar menni, de Matthies lerázza. Ebből a korcsolyázásból soha nem tér haza, és elkezdődik a család passiója. Mindenki éli a saját szenvedéstörténetét, de semmit meg nem beszélnek, semmit nem akarnak megoldani. Matthies szelleme köztük bolyong, és nem ad feloldozást. Halála közvetlen karácsony előttre esik, és a család ezt a karácsonyt már nem ünnepli meg, anya az ünnepre készült finomságokat másoknak adja, elajándékozza. Pedig a szülők bigottan vallásosak! Még beszélni sem lehet akárhogy, a szülők folyamatosan felügyelik a gyerekek beszédét: „Jobbára olyan szavak voltak, amelyek nem szerepeltek a Bibliában, anya mégis ismerte őket, amúgy pedig pírszavaknak nevezte őket, mert némelyiktől rendesen el lehetett pirulni.” És három gyerek még mindig várja hiába az ünnep otthoni szertartását! „Később gyakran eszembe jutott – mondja a mesélő Jas –, hogy itt kezdődött az üresség: hogy az nem is a halál hibája, hanem a két karácsonyi napé, amelyeket anya lábosokban és üres franciasalátás dobozokban osztogatott szét boldog-boldogtalannak.”

Mi a gyerekek valósága? Az, amit a felnőtt környezet lát valóságnak, vagy amit a gyermek fantáziáján, kreativitásán, sajátos gondolkodásán szűr át és enged be magába. Rijneveld főhőse egyértelművé teszi a választ. Története középkori haláltáncra hajaz, Hieronymus Bosch ecsetje után kívánkozik. Egy tízéves kislány, aki piros kabátjába zárkózik, amit soha nem vesz le, nehogy a külvilág beszivárogjon. „– Azt mondják, nem nő a melled, ezért vagy mindig kabátban, amit sosem mosol ki. Tehénszagod van. (…) – Olyan vagy, mint Anne Frank, te is bujkálsz.” Ezt még elviseli, mert a családon kívüli világból érkezik. Egész gondolkodása a bátyja halála körül forog, de az egész világa is. A kabát: lelki védelem, mert nincs más, aki/ami segítene. A szülők önsorsrontók. Anya Matthies halála óta alig vagy inkább egyáltalán nem eszik. Jas „kabátügyét” nem érdeklődő kibeszéléssel, csak zsarolással kívánja megoldani: „– Ha nem veszed le most rögtön a kabátodat, leugrom! Ott állt fölöttem hosszú, fekete szoknyájában, melle előtt összefont karral, cseresznyétől piros szájjal – ez azon kevés dolgok egyike, amit még megeszik. (…)
Tízig számolok. Egy, kettő, három, négy. (…) Aztán tompa puffanást hallottam, a konyhapadlóhoz csapódó csontokat, recsegő-ropogó hangokat, egy kiáltást. A konyha egyszeriben megtelt emberekkel, egy csomó különféle kabáttal.” Ezzel nyilván csak mélyíti Jas addig is erős szorongását. A kislány rajztűt szúr a köldökébe, maga számára is megmagyarázhatatlanul, egyfajta önvádló bűnhődésként.

Gyakori olvasói kérdés, hogy megtörtént dolgokról mesél-e az író, vagy tisztán a fantázia terméke a regény világa. A mű egyik igazán borzalmas arca, hogy a történet magja valós. Nyilván nem pontosan a megírt módon történt mindez, de érzelmileg teljesen önéletrajzi a mű. Rijneveld több interjúban elmondta, hogy a bátyját háromévesen, buszbalesetben vesztette el, hogy egy marhafarmon nőtt fel és a szülei bigottak… És szinte valamennyi alkalommal elhangzik: fél, mert a szülei még nem olvasták el a regényt, és nem tudja, nem tudhatja, hogyan fognak reagálni. Ő maga sem tudja, hogy akarja-e vagy sem, hogy elolvassák. Hiszen akkor szembesülnek azzal, ahogyan Jas látja világukat. A mű hatását leginkább az mutatja, hogy 2020-ban elnyerte a Booker-díjat, amit elsőkönyves szerző igen ritkán érdemel ki. (Rijneveld korábban publikált versesköteteket, de a regény műfajban valóban ez az első műve.)

Nagyon igaza volt Wekerle Szabolcs fordítónak, amikor a magyar címbe a kicsit ódon (de nagy fájdalmat sugalló) szót beleillesztette. Intenzívebben tükrözi a mű gondolatiságát, mint az eredeti. Nem véletlenül indult nemzetközi mozgalom „Fordítókat a címlapra!” jelszóval. A jó fordító a szerző alkotótársa, nem iparos, hanem igényes művész. A Scolar Kiadó azonnal a mozgalom felszólítása mögé állt, Wekerle Szabolcs neve a borítón szerepel, nem pici betűkkel eldugva valahol a kolofonban – köszönet érte.

• Olvass bele!

„– Holnap leveszik a kabátomat – suttogom. A varangyok pislognak a szemükkel, mintha megijednének attól, amit mondok. – Azt hiszem, olyan vagyok, mint Sámson, csak az én erőm nem a hajamban lakozik, hanem a kabátomban. A kabátom nélkül a halál szolgája leszek. Értitek?” Így kezdődik a végjáték, és az eddig sem vidám történet igazán gorombává változik. Lassan feltárul előttünk az a világ, amit egy szeretetlen, érzéketlen, időnként agresszív házaspár, bigottságával, simogatás, érzelem nélküli családi életével kialakított. A négy (most már három) gyerek úgy nő fel, hogy csak egymástól remélhet gyöngédséget: ez viszont olykor brutalitásba, túlkapásokba fordul.

Jas élete a halál árnyékának völgyében játszódik, de nem azért, mert ennek tényleg így kellene lennie, hanem azért, mert az őt nevelő szülők egyetlen lépést nem tesznek azért, hogy a folyamatos halálközelséget enyhítsék. Minden, ami Matthies előtt volt, eltűnik a hétköznapjaikból. Mire gondolhat egy tízéves gyerek, amikor egész pici életében követhette, hogy már ennyi és ennyi centit nőtt, aztán: „Korábban az ajtófélfán is jelöltük őket. Apa elővette a mérőpálcát meg a ceruzát, és vonalat vésett a fába ott, ahol a fejünk végződött. Miután Matthies nem tért haza, lefestette az ajtófélfát olajzöldre. Ugyanolyanra, mint a spaletták az első házon, amelyeket az utóbbi időben mindig zárva tartunk: senki nem lehet tanúja felnövésünknek.”

Van még egy nagyon furcsa, egyben izgalmas vonulata a regénynek. Tanulmányt érdemel, ahogy a teljesen Bibliába merülő szülők milyen gondolatvilággal szövik körül gyermekeiket, de az iskola sem büszkélkedhet. Ezekből a rosszul összerakott, fél információkból Jas egy pincéjükben bujkáló zsidó menekültcsoportot vizionál, és a bepisilő, taknyát nyaló gyereket senki nem veszi szárnyai alá, senki nem mondja neki, hogy nyugodj meg, szeretlek. Mindig csak a halál! Mindig csak Matthies! Ha véletlenül felborul a széke, félelmetes csend támad.

Az angol fordításban nem jelent meg egy zsidó vicc, ami nem igazán jó helyen, jó történetszakaszban került ugyan a regénybe, de a kihagyása véleményem szerint indokolatlan. Rijneveld, csakúgy, mint regénybeli hőse, Hitlerrel egy napon született, és ezen időnként elgondolkodik. Van-e ennek oka, véletlen, avagy… A vicc a magyar tűrésküszöbön belül van:

„Elmesélem neki a viccet, amit Obbétól hallottam:
– Miért lett öngyilkos Hitler?
Hanna felhúzza a szemöldökét.
– Mit tudom én.
– Mert nem tudta kifizetni a gázszámlát.”

Ismét a fordító, Wekerle Szabolcs – és a szerkesztő – profizmusára kell utalnom. Ha fontos része a regény egészének ez az egyébként nem túl erős humor, akkor – bár nem túl elegáns – benne kell hagyni.

Ez a mű az Előttem az élet utódja lehet, ha vidámságban és életigenlésben nem is, de a történetmesélés minőségében mindenképpen.

Marieke Lucas Rijneveld: Az este kín
Fordította: Wekerle Szabolcs
Scolar Kiadó, Budapest, 2021
288 oldal, teljes bolti ár 4775 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 4059 Ft
ISBN 978 963 509 4202

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked.” – idézi a Bibliát a regény tízéves főszereplője, Jas, aki sosem veszi le piros kabátját, még éjszaka sem. A kilencvenes és a kétezres évek fordulóján járunk, a szüleivel és két testvérével egy északholland faluban élő kislány beszéli el a család mindennapjait: miután legidősebb fiukat egy tragikus balesetben elveszítik, az amúgy is érzelmileg sivár, a kegyetlenségig tekintélyelvű, bigottan vallásos szülők egyre távolabb kerülnek a valóságtól és még élő gyerekeiktől. Az egyetlen kommunikációs csatorna közöttük a fizikai és verbális erőszak, gyengédségnek nyoma sincs; a beszéd, a szavak is hiányoznak, és ez okozza a legnagyobb sérülést: „Egyszer sem beszéltünk arról, mi történt nálunk otthon.” Szegénység, éhség és magány, testi-lelki megaláztatások, büntetések – a gyerekek nap mint nap a túlélésért küzdenek, és arról álmodoznak, hogy egy nap elhagyják a falut, és átjutnak a tavon, a „túlpartra”.
Rijneveld regénye szociografikus és lélektani értelmezésre egyaránt lehetőséget adó traumairodalom, az utóbbi évek legmegrázóbb alkotása.