Margaret Wilkerson Sexton: Az újraálmodók (részlet)

Posted on 2021. szeptember 22. szerda Szerző:

0


Josephine || 1855

A mamámnak két babája volt előttem. egy lány és egy fiú, de soha nem találkoztam velük. Mama azt mondta, nekik több eszük volt, mint nekem, elég volt csak beleszagolniuk a világba, hogy tudják, semmi nem vár itt rájuk. Ezért aztán megkönnyebbült, amikor én kibújtam és lélegeztem. De nem volt hajlandó közel kerülni hozzám, azt gondolta, én is feladom, én is bármelyik percben meghalhatok, de itt ragadtam. Felemeltem a fejem, felültem, felálltam, felhizlaltam magam apróra vágott mocsári nyúllal és hallal, megszólaltam. Futottam. Ő pedig megtörölte a számat, és beszegte a szoknyámat; megtanította, hogyan lehet ágyat készíteni száraz fűből, és hogyan kell beszélni a fehér emberekkel, leszegett fejjel, fakó hangon. De a szívével szigorúan bánt; nem hagyta, hogy az vezesse.

Aztán egy reggel épp ruhákat főzött a kunyhók előtt, amikor Vera sikoltozni kezdett, hogy jöjjön gyorsan. A mamám a lábára ejtette az egyik vizes inget, de még csak nem is pislogott, amikor az megégette. Rohant a kunyhóhoz, ahol Vera vigyázott azokra a csecsemőkre, akik még túl kicsik voltak ahhoz, hogy meg tudják tartani a fejüket. És akkor mama rájött, hogy tévedett – hogy a remény, amiről azt gondolta, hogy rég eltemette a többi gyerekkel együtt, egész idő alatt ott volt benne, kígyó módjára ott tekergett a bőre alatt. Mama odafutott hozzám, és már túl késő volt, elmentem.

Vera lezárta a szemem, magához ölelte a mamámat, és hagyta, hadd sírjon.

De nem használt. Vera szólt Tomnak és az úrnőnek, és szóltak a papámnak, hogy faragjon egy fenyődobozt, és mama azt mondta, az a legrosszabb, hogy megint hagyta, hogy bolondot csináljon magából.

Hagyták neki, hogy egy éjszakán át a karjában tartsa a kis testet. Zsályát kellett égetnie, hogy távol tartsa tőlem a szúnyogokat és a darazsakat, és az egyetlen dolgot tette, amit tehetett: lefeküdt mellém a matracra a koszos padlón. Valamikor alkonyatkor felébredt. Felállt, de azt mondta, hogy azok nem az ő lábai voltak, amin állt. A visszerektől és a kortól elnehezült lábak voltak, egy olyan asszonyé, aki egész életében a mezőn dolgozott. Azt is mondta, hogy olyan súlyt cipelt, amihez nem volt hozzászokva, és még a matracról lemásznia is fárasztó volt. De a legnagyobb változás az agyában történt: kiürült és beszűkült, és ettől valahogy könnyebben érezte magát. Tudta, hogy sietnie kell a mocsárba. Ne hagyd, hogy felkeljen a nap, mielőtt visszatérnél, szólt a mamája hangja a mamám fejében, ugyanúgy, mint amikor megtanította őt, hogyan kell mokaszint varrni, vagy hogyan kell felvágni a görögdinnyét, és a levével mosni az arcbőrét. Ez a hang szelíd, de határozott volt, nem olyan, mint az övé, ami vastag volt, mint egy férfié, ahogy az emberek mondták, és ő tudta, hogy így van.

Az éjszakai égbolt elhalványult, mire visszaért. Azt mondta, hogy egy galamb követte egészen hazáig. Nem kellett futnia. A köténye tele volt zöld bogyós gyümölcsökkel, és tüzet rakott, hogy teát főzzön belőlük. Még mindig nem lélegeztem, de ő megdöntötte a fejem, és figyelte, ahogy a folyadék végigcsordul az államon. Szólítsd a dolgokat, amelyek nincsenek, bár voltak. Az anyja hangját hallotta, de a saját remegő ujjai emelték a vízforralót, töltötték meg a csészét. És amikor Vera belépett, én felültem, és vizet kértem. Nem adtak túl sokat; először idegesek voltak, de miután kiittam a csészét, kását kértem, és ők megfőzték nekem a tűzhelyen, meglocsolták disznózsírral, és hagyták, hogy egyik tányérral egyem a másik után.

Aztán vacsorára Vera nekem adta a legnagyobb darab sonkát. Egész nap kint voltam a mezőn, és Miss Sallyvel játszottam; ő volt az, aki megtanított olvasni. És akkor kezdtem látni azt a nőt is, egy nő hosszú nyomvonalát. Egy másik világból származott, testében és szellemében fiatalabb volt, de úgy éreztem, én vagyok ő; úgy értem, hogy amikor beszélt, olyan érzés volt, mintha a szavak az én fejemből származnának. De a legfontosabb, hogy onnantól összeülhettem az Újraálmodókkal, énekelhettem velük, imádkozhattam velük. A jövőbe láthattam velük.

Josephine || 1855

Az újraálmodók vasárnaponként, piac után találkoztak, a lábunk kisebesedett, miután egész nap baromfit, lópatkót vagy fatálakat árultunk a gát mentén. Némelyik ültetvénynél mama csak odabólintott a rabszolgáknak, némelyiknél eldúdolt egy dalt – a szavakat nem mondta ki, de én tudtam őket.

Bizony, nem kaphatnak el,
Egy szkúner vár rám a tengernél.
Bizony, nem kaphatnak el.

Azok, akiknek énekelt, aznap este megjelentek a mocsárban, alig háromszáz méternyire attól a ponttól, ahol a rabszolgasor utolsó kunyhója meg a cukorfeldolgozó állt. Tizennyolcan gyűltünk össze a sötétben. Egy kék terítővel letakart oltár körül ültünk, az oltáron cukor, tej, kancsókban víz, egy edényben zsálya, dinnyemagok és disznóhúsdarabok, melyeket a vacsoráról csempésztünk ki. A mamám körülöttünk cirkált, a nap járásának megfelelő irányban, az imáinkat és kesergéseinket vezetve.

„Eladták a kicsikémet a folyón túlra”, vagy „A férjem megbetegedett, már nem sok van neki hátra”, vagy „A gyermekem bajba került, és nincs remény”, soroltuk, míg végül a fájdalmunk megérett a gyógyulásra, és a szívünk megtisztult, készen állt az imádságra. Az ima hálaadással kezdődött, gyöngéd mormolásként áramlott körülöttünk: hálát adtunk a nap fényéért az arcunkon, az egészséges kisbabákért, ragyogó fogacskákkal, a reményért, hogy nemsokára jobb lesz; aztán a tempó gyorsult, kiáltások harsantak, és már nem lehetett kihallani egyetlen hálaadást, úgy összeolvadt az előtte elhangzóval: a néha megtelő hasakért, mert valaki anyja meghalt ugyan, de nem szenvedett, egy férfiért, aki mégis maradt, egy nőért, aki igent mondott, fehér emberekért, akik kedvesen viselkedtek, amennyire tőlük telt, és ha mégis megmutatták a valódi arcukat, hát a reményért, hogy nemsokára jobb lesz; és a mama felállt, lengetni kezdte a karját, ringatta a csípőjét, a lábával dobogott, és körülötte mindenki ugyanazt tette. Ekkor lett a föld termékeny, ekkor hozhatott az elménk gyümölcsöt. Mama emlékeztetett bennünket a történetekre, amelyeket elődeinkről hallottunk: az asszonyokról, akik közül sokan képesek voltak esőt fakasztani a felhőtlen égből, atyáinkról, akik közül néhányan csak rámutattak a kukoricára, és az nőni kezdett. Nekünk nem ez volt a célunk, de azért néha megtörtént. Mama megfaragott tizennyolc követ, és csak egyetlenegyre faragott csillagot, és amikor beköszöntött a nyár, aki kihúzta a csillagot, az megszökhetett. Nekünk kellett arról gondoskodnunk, hogy sikerüljön.

Margaret Wilkerson Sexton (Fotó: Melissa Schmidt)

Még most is fel tudom idézni a kislányt, aki akkor voltam, olyan erősen kényszerítem az elmémet a képbe, ahogy csak tudom. Minél élesebb a kép, annál valószínűbb, hogy a látomás valóra válik, mondta mama, úgyhogy összeszorítottam a szemem, és ott éreztem magam anyám és apám között, biztonságban. Nem tudtam, milyen az az Észak, csak azt, hogy mi harminc kilométerre nyugatra éltünk New Orleanstól, de azt képzeltem, hogy északon süt a nap, a nagy, tüzes korong alacsonyan ül az égen, és még ha feljebb is vándorol, akkor is szinte meg tudom érinteni, mert futok.

Fordította: Schultz Judit