András László: A vörös korona (részlet)

2018. február 20. kedd

Amikor Hunor belépett a kocsmába, valaki már ült a helyén.
– Nincs kedve játszani egy parti sakkot? Baráti alapon, persze.
Hunor tűrhetően sakkozott, már amatőr mértékkel mérve, de legalább tíz éve nem játszott senkivel.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Harmath Endre. Néhai matematikus. A néhai legalább olyan fontos, mint a matematikus. Mondhatni, fontosabb. Ez inkább csak afféle nosztalgia, némi dicsekvéssel. Csak gondoltam, esetleg hallotta már a nevemet. Nem? Harmath-féle sejtés? Nem?Nem baj. Voltaképpen ez az egyetlen sejtésem. Mármint matematikusként. Persze, azóta is megsejtettem egyet-mást… Á, vezérgyalog? Aljechin modorában? Vajon? Vagy ez valami eredeti lesz?
– Bocsásson meg! – És mondta a nevét, nyújtotta kezét a tábla fölött, a másik meg mintha csakugyan erre várt volna, elmosolyodott, és megrázta a kezét.

– Nem, ön bocsásson meg, én csak fecsegek, fecsegek, szóhoz sem hagyom jutni, nem csoda, ha inkább a játékkal foglalkozik.

– Persze, bocsánat – mondta Hunor, és ingerült lett, mert egy percen belül másodszor kellett bocsánatot kérnie.
– Ötéves koromban tanultam meg olvasni, de apámat ez nem érdekelte, én meg beláttam, hogy soha nem fogom utolérni, hiába ültem mellette éjszakákon át, mert megtűrt, amíg vitatkozott a kollégáival, tudtam, nem kerülhetek elé, míg egyszer csak meghallottam a kifejezést, barátságos számok, és tudtam, nekem nem a betűkkel lesz dolgom, hanem a számokkal, mert ő azokhoz nem ért. Persze tévedtem, mint a fiú mindig, és akkor nekiláttam a barátságos számoknak. Tudja?Nem? Az egyik szám osztóinak összege megegyezik a másik számmal, és fordítva. Világos volt, hogy ezekkel van dolgom, hogy pontosan mi, azt még nem tudtam, de azt igen, hogy ez az én dolgom, én fogom megcsinálni. Aztán végül mégsem csináltam meg. Ismeri ezt az érzést? Hogy valami kétségkívül az ön dolga, senki másé, ezért szívfájdalom nélkül elhanyagol minden egyebet, amire mások is képesek, aztán valahogy mégsem jön össze még ez sem, ez az egyetlenegy sem? Nem? Na, mindegy, bocsánat, folytatom.
Először úgy gondoltam, a tökéletes számokkal fogok foglalkozni – mi mással érdemes –, nem vonzottak sem a bővelkedők, sem a hiányosak, de könnyen lelkesedek, könnyen le is lohad a lelkesedésem, tökéletes számból meg igen kevés van, amint bármi egyébből is, ami tökéletesnek mondható, nem igaz? Úgyhogy továbbléptem azok felé a barátságos számok felé, amelyek kevésbé tökéletesek, de jobban megfelelnek az alkatomnak, amelyet barátságosnak, barátkozónak mondhatok, és, azt hiszem, ebben ön is megerősíthet, és hát már fiatalon ilyen voltam, azóta ez nem sokat változott. Egyszóval átnyergeltem a pusztán barátságos számokra, és próbáltam először párokat, majd láncokat és hurkokat keresni.
De a Harmath-féle sejtés! Egyszerű. A baráti számpárok mindkét tagja egyszerre páros vagy egyszerre páratlan. Végül is barátok, nem? Hát akkor hasonlítsanak! Ez nem olyan nagy kérés, ugye? Végül nem bizonyítottam be, persze, de az Erdős-számom egy volt, mint a legnagyobbaké. A szolnoki vonaton ültem vele, végighallgatott, megerősítette, hogy valószínű, azt is mondta, jó az irány, számoljam ki. Erdős leszállt Szolnokon, én meg mentem tovább. Nem mondom, hogy akkor értettem meg a különbséget bármilyen nagy valószínűség és a bizonyosság között, de akkor kezdett derengeni. Ez volt az, ami végül a másik útra lökött. Akárhogyan feszítettem az elmémet, nem engedelmeskedtek a gondolatok. Akkor még lehetett dohányozni a kupékban. Átellenben az ablaknál egy férfi szívta a cigarettákat, egyiket a másik után, és a csikkeket egy májkrémes dobozba dobta. Hogyan tudnám bebizonyítani, hány csikk van benne? Bontatlan csomaggal szállt föl, vagy már elszívott belőle néhányat korábban? És ha egyet kidobott az ablakon? Vagy megette? Uramisten!
Úgy néztem körül a kupéban, mint egy eszelős. Út, sebesség, csikkek és doboz. Nem bírtam ülve maradni. Odamentem a dohányzó férfihoz, és kiborítottam a májkrémes dobozát, arra a kis asztalkára vagy mire, és megszámoltam a csikkeket. Úgy meglepődött, hogy egy szót sem tudott szólni.

Hat darab. Tenyerembe söpörtem az egészet, és visszaszórtam a májkrémes dobozba. Még kilenc szál volt a csomagban, azt is megszámoltam. Aztán dadogtam valami bocsánatkérésfélét, és kimentem a peronra.

Megpróbáltam ezt az egészet megírni Erdősnek, hogy nem bírom elviselni a bizonyosság hiányát, de ez engem nem bizonyításra sarkall, hanem kétségbe ejt. Hátha ő megérti, hátha tud mondani nekem valamit, amitől visszanyerem a hitemet a matematikában. Egy táviratot küldött mindössze. Valahol még megvan. „Tragikusan korai halála mélyen megrendített. Együttérzésemre ne számítson.”

Mindannyian hiszünk a valószínűségeinkben. Sokszor jó lenne, ha bizonyosak lehetnénk valamiben. De ez többnyire nem lehetséges. Nem akartam megtébolyodni a bizonyosság kergetésében. El kellett engednem. És meg akartam tudni, mások hogy boldogulnak ezzel.

Sokan azt mondják, a matematikusok bogaras különcök.

Pedig dehogy! Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem azok, hanem inkább, hogy mindenki az. Mert kit ismerünk elég jól ahhoz, hogy ismerjük a furcsaságait? Legelőször is magunkat! Csak hát a saját furcsaságaink a magunk számára legtermészetesebb viselkedések, szokások, gesztusok, szavak. Maga a normalitás.
Nincs ebben semmi furcsa. Feleségek és férjek azonban bőségesen szolgálhatnak férjek és feleségek furcsaságaival.
A máskülönben legjelentéktelenebb emberekéivel. Csak hát ezek kit érdekelnének? Leszámítva azt, ugyebár, aki megőrül tőlük. Ott vannak a tudósok, művészek, manapság már a sportolók vagy csak az érthetetlen okokból híressé vált emberek. Meg akarjuk érteni, miért különböznek tőlünk. Vagy éppen miért pont olyanok, mint mi. Mert azt kevesen értik meg, hogy mi is az az m×c2, vagy hogy mit kell babrálni egy nyilvánvaló értelmetlenséggel, mint a gyök 1. A haj vagy ruhaviselet, vagy éppen extrém szokások, azok igen, azok érthetők! Titokban elégedetten nyugtázzuk, hogy na, ez is pont olyan bolond, mint az anyósom, vagy épp ellenkezőleg: na, ez is pont olyan normális, mint én.

Harmath legyintett és vállat vont. Hunor figyelt.

– Egy szó, mint száz, a matematikával úgy jártam, mint Fejér Lipót. Egyszerűen nem jutott eszembe semmi. Na, jó, nyilván túlzok, de ezt ő maga mondta magáról. És hát nekem azelőtt sem igen jutott eszembe semmi. Ami meg mégis, azt nem bírtam bebizonyítani. Hát akkor én ott egy válaszút elé kerültem, amennyiben válaszútnak lehet nevezni, ha az ember elér a zsákutca végéig, és halkan koppan a feje a falon.
Kódfejtőt kerestek. Jelentkeztem, noha nem kódfejtő akartam lenni. Haragudtam az emberekre és a jól formált valószínűségeikre, amiket bizonyosságnak hisznek. Ha valami ellentmond ennek, megpróbálják eltüntetni. Ha nem sikerül, kiborulnak. Hát akkor mi is a valóság? Abban találtam meg az új célomat, hogy bebizonyítsam az embereknek: nincs bizonyosság. És mi tagadás, ez elég jól sikerült.

Hunor már egy ideje nem volt biztos benne, hogy pontosan tudja követni a másikat, de érezte, hogy Harmathnak fontos, amiről beszél, és nem akarta félbeszakítani, amíg ki nem keveredik az érzelmeiből és az emlékeiből. Most azonban mégis megszólalt, mert úgy érezte, ha nem teszi, végképp elveszíti a fonalat.

– Kik kerestek kódfejtőt?

Harmath nagyot sóhajtott, bort löttyintett a poharába a kis félliteres kancsó aljáról, aztán telenyomta a poharát szódával, és egy hajtásra kiitta. A kelleténél erősebben nyomta meg a szódásüveg karját, így ment a pohár mellé is, úgyhogy azt kezdte el törölgetni, miközben folytatta.

– Hát igen. Kik is… Tudja, lehet, hogy mégiscsak útelágazás volt. Esterházy írta, hogy van negyedosztályú focista, az nem egy rossz első osztályú, hanem egy jó negyedosztályú. Matematikusból is van ilyen. Például én. De hát az ember az ilyesmit nemigen látja be húszéves fejjel. Húszévesen megmutatni akarja, nem pedig belátni. Húszévesen a korlátokat kell feszegetni, belátni ráérünk később. De tudom, tudom, kik is, ugyebár?

Harmath nem nézett föl, míg a kiömlött szódavízzel pepecselt. Végre felitatta, félrerakta a zsebkendőjét, megigazította az üveget és a poharát is. Vett egy nagy levegőt, és felemelte a fejét.

– Az állambiztonság, az keresett kódfejtőt. Otthagytam a tanszéket. Legszívesebben felgyújtottam volna. A volt kollégákat látni sem akartam. De nem sokáig maradtam kódfejtő, és a tanszékre is visszakerültem. Forma szerint a sejtésem bizonyításával foglalkoztam. Kitűnő fedőtevékenység volt. Órákat nem kellett tartanom, bejárni sem igen kellett. Nem én voltam az egyetlen hasonló státuszban.

– Maga ügynök volt? – kérdezte Hunor.
– Ó, csak egészen rövid ideig! Magam is meglepődtem, milyen gyors karriert futottam be.
– És én? Hogy jövök én a képbe? Miért mondja el nekem mindezt? – kérdezte Hunor nagyot nyelve, és nem hitt a fülének.

– Bős–Nagymaros. Duna Kör. Egy barát, aki Clapokat hozott. És a többi. Folytassam? Velem nem találkozott, persze, akkor én már nem jártam terepre. Az emberek és a bizonyosságaik, tudja. És valahányszor egy vélt bizonyosságról kiderítettem, hogy nem az, úgy éreztem, csináltam egy pontot Erdőssel szemben. Ez volt az én külön mérkőzésem…

Hunor csak fél füllel hallotta a másikat, zúgott a feje, örvénylettek a gondolatai és az emlékei, és olyan szomjas lett, amilyen már vagy tíz éve nem volt. Ivott egy kis szódát, bámult a nagy orrúra, aki gesztikulálva beszélt hozzá, de mintha némafilmet nézett volna. Egy matematikus, aki ügynök, vagy egy ügynök, aki matematikus? Valahogy nem fért össze a kettő. Az egyiknek mindenképpen félre kell sikerülnie, hogy a másikban találja meg a kárpótlást. A kiteljesedést a sötét oldalon, ha a világoson nem sikerült. Aztán felrémlett benne, lehet, valakinek éppen az a kiteljesedés, hogy sötét és világos oldalon egyaránt játszik. Azt nem lehet – csapott le magára azonnal. Ha a sötét oldalon kezd el valaki játszani, akkor a világos oldal csak formaság marad. A rejtőzködés része. És a kényszer? Ővele mi volt? Az más. Én nem játszottam. Mindent megtettem azért, hogy ne kelljen a sötét oldalon játszanom. Persze, olyannyira, hogy aztán már a világoson sem. Ezt hogy hívod?
De az emberek többsége nem száll ki. Valamilyen módon részt vesz. Valamilyen módon én is részt veszek. Egyet a világossal, egyet a sötéttel. Az, hogy te nem jelentéseket kezdtél írni, hanem inni kezdtél, az ugyanúgy egy lépés sötéttel.
Ne magyarázd, hogy az világos! Nem világos az egész, gondolta Hunor fáradtan, és felsóhajtott. Közben a nagy orrú is a mondókája végéhez ért.

–…de úgy látom, elkalandozott a figyelme. No, nem baj, úgyis el fogom én még ezt mondani egy párszor, ha lesz egymáshoz szerencsénk, és miért ne lenne? És hát ez az egyetlen sejtésem, amely olyan közel volt a megoldáshoz, hogy az már majdnem meg is van. No de a majdnem az mégis csak azt jelenti, hogy nincs meg. És ez már így van harminc éve.

– Miért nem próbálkozik vele újra? – Hunornak nehezére esett megszólalni. Úgy érezte, most, utólag, egy fél élettel az után, hogy óriási erőfeszítésekkel kívül maradt és tiszta maradt, noha az ára kétségkívül az volt, hogy lerombolta azt az életét, ami lehetett volna, most, amikor már semmi tétje nincsen, most vonódik bele valami olyasmibe, amibe nem kellene.

– Ugyan már, kedves barátom, maga tudja a legjobban, hogy nem vesz elő csak úgy minden ok nélkül harmincéves történeteket az ember. Pláne nem azért, hogy ennyi idővel később meglássa vagy megtalálja az értelmüket. Ha nem sikerült akkor, lendületből, már nem is fog soha.

– Ennek ellentmondani látszik, hogy mostanában is foglalkoznak több száz éves sejtésekkel is, sőt, némelyiket éppen napjainkban bizonyítják sikeresen.

– Hát persze, de valaki más több száz éves sejtéseit. Az azért nagyon nem ugyanaz, mint ha valaki vénségére visszatér ahhoz a problémához, amivel ereje teljében sem boldogult.

– Hát pedig van az úgy, hogy visszatér az ember egy kérdésre, amire nem kapott választ.

– Ön kedveli a válaszokat, ha jól látom. Ha értelme van a dolgoknak. Pedig azt legtöbbször csak mi tulajdonítjuk nekik, nem bírván az értelmetlenségből fakadó feszültséget. Ha tudná, hogy az emberek mennyire kötelességüknek érzik, hogy válaszoljanak, ha kérdezik őket! Erre viszonylag fia talon rájöttem, és azóta nem teszek fel kérdéseket magamnak. Inkább másokat kérdezgetek. Igen, az emberek úgy érzik, kénytelenek válaszolni, ha feltesznek nekik egy kérdést. Elgondolkozott már azon, miért? Ha például megkérdezik, hol van ez vagy az az utca. Ismerős, ismerős, de pontosan nem tudja. És nem ezt mondja, hanem elkezdi erőltetni az agyát, hipotézist fogalmaz meg, megerősítést keres hozzá, majd kimondja hangosan a tételét. És akkor lehet, hogy elirányít egy eltévedt ártatlant a pokolba. Vagy ha nem is oda, egészen máshová, mint ahová az menni akart. Miért nem tudja egyszerűen azt mondani neki: nem tudom? Vagy legalább azt, hogy nem vagyok biztos benne? Vagy azon kevesek is, akik ezt bevallják, akarnak adni valamit, és legalább jótanácsot adnak, tízből legfeljebb, ha egy tudja pontosan a választ, mégis, tízből kilenc mindenképpen válaszol valamit. És ez még a legegyszerűbb kérdések egyike.
Látta a Megáll az időt? Persze, hogy látta! Abban mondja Őze Lajos a srácnak, amikor oktatja, hogy „aki kérdez, az faggat”. Hát annak a kemény emberfajtának vége van! Amelyiket előbb meg kellett törni. Ma mindenki arra vár, hogy kérdezzenek tőle valamit, hogy végre válaszolhasson, mondhasson valamit, beszélhessen. Magáról, elsősorban, természetesen. Elmondja a véleményét. Az emberek azt hiszik, véleményük van, és az olyasmi, amit el kell mondjanak. Persze, a hatvanas években másképpen ment. Akkor még voltak ezek az emberek, akiknek volt gerincük. Tartásuk. Gyanakvóak voltak. Észrevette, hogy azok a gyanakvóak, akiknek van tartásuk? Azok gondolkodnak így: „Mi köze hozzá?” A többiek alig várják, hogy elmesélhessék. Szóval, egyre könnyebb lett a dolgunk, az az igazság. Ma meg már kérdezni sem kell.

Igaz? Mindenki magától kifecseg mindent, fényképekkel dokumentálva. Ha hazudik, akkor is gyerekjáték összerakni.

Hunor szinte szédült a másik fecsegésétől. Úgy érezte magát, mint akit leöntöttek valami szörppel, és ragad.

– Szóval csak azt akarom mondani, kedves barátom, hogy ha válaszokat akar, akkor kérdezgesse csak nyugodtan az embereket. És akkor hátha talál majd olyan választ is, ami jó lesz magának. Sokkal egyszerűbb, mint önmagunkat kérdésekkel gyötörni. Mert maga az a fajta, aki nem egyszerűen csak egy választ akar, lehetőleg gyorsat, lehetőleg megnyugtatót és hihetőt. Nem – ingatta a fejét –, maga jó választ akar a kérdéseire, és ha jól látom, elég szívós ahhoz, hogy kivárja.
Nos, hoztam magammal egy kis csomagot. Ebben talán van egy pár használható válasz a maga számára.

Kitett egy nagyalakú, vaskos, sárga borítékot az asztalra. Hunor nem nyúlt utána.
– Miért? – kérdezte, és a másik szemébe fúrta tekintetét.
Az nem kapta el a fejét.

– Olvasta Camust, nem? Nos, ez nekem is afféle vezeklés. Tulajdonképpen el is mondhatnám, ami benne van – bökött a borítékra –, de úgy gondolom, jobb, ha egyedül próbálkozik. Ám ha elolvasta, és kérdezni akar – a nagy orrú teátrálisan széttárta a kezét –, állok elébe.

Harmath felált, nyújtotta a kezét, de minthogy Hunor csak meredt az asztalra – nem lehetett tudni, hogy a sakktáblát vagy a borítékot bámulja –, végül zsebre vágta a kezét, és kioldalazott az asztalok között a még mindig zsúfolt kocsmából.

András László: A vörös korona
Pesti Kalligram, Budapest, 2021
352 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft