»Nem olyan kis rózsaszín sütemény ez a városka« | András László: A vörös korona

Paddington |

Van egy falu, valamikori bányásztelepülés, ami városi rangot kapott. Van benne bányató is, az meg kiválóan alkalmas turisztikai fejlesztésre. Arra is, hogy pályázati forrásokat vegyenek igénybe ipari szennyeződések eltávolítására. Kellően közel fekszik a fővároshoz, így a kitelepülők kedvelt célpontja, sőt a vasúti restibe még mindenféle fővárosi írófélék is járnak, bár a helybéliek nem értik őket. A városka szélén terpeszkedik a miniszter háza. Stadionja nincs, bár az utánpótlás csapat kapott támogatást – amit az edző részben elsikkasztott, hogy a könyvtárat is lehessen fejleszteni.

Boldogszentpál nem igazán fogadja be a gyüttmenteket, a betelepülők nagyrészt amúgy is csak alvóvárosként használják, az őslakosság pedig mit sem változott az elmúlt harminc-negyven évben. És nem is felejtett. Egy kisváros pedig számos titkot ismer és rejteget. András László több mint tíz év után jelentkezett új regénnyel a zseniális Egy medvekutató feljegyzései után. A vörös korona olvasható könnyed nyári krimiként, de a magyar valóság pontos és kíméletlen kritikájaként is. András László írásait a humor és az irodalmi igényesség ötvözete jellemzi, nincs ez másként most sem.

Már az első oldalon belebotlunk egy holttestbe, amit/akit erős rejtői kezdéssel tálal a szerző az olvasó elé:

„Isten lelke lebegett a vizek fölött, a vízen pedig egy női holttest piros orkánkabátban, farmerban és edzőcipőben. Az ő lelke hollétéről nincsen tudomásunk, feltehetőleg már elhagyta a tó környékét.
– Mi ez a baromság, Sziklai? Maga ezt jegyzőkönyvnek nevezi? – nézett föl a kapitány, és visszaadta a tabletet a tizedesnek.
– Inkább hangulatnak, impresszióknak… Az első benyomásaim…
– Ezt tanulta a főiskolán?
– Én a tanárképzőre jártam…
– Akkor mért nem ír inkább verseket?
– Írok. Jövő héten jelenik meg a…
– Nem érdekel! Azt mondja, ki fedezte fel a holttestet!
– Egy futó.
– Na, és hol van ez az ember? Nehogy azt mondja, hogy elszaladt!”

A haláleset körülményeinek kiderítésére (esetleg eltussolására) Boldogszentpálra küldik az egykori matematikusból ügynökké vált Harmath Endrét, aki hamar megismerkedik a település legfontosabb lakóival – kivel életében, kivel holttestként. Ebbe a körbe tartozik a mások által irányított, de egy ponton váratlanul saját döntést hozó Csenki polgármester éppúgy, mint Farkas Jakab János, más néven Ordibá, a gépállomáson is dolgozó református lelkész, aki egyben az utánpótlás csapat fociedzője – és a sportra fordítható forrásokat orvul könyvekre fordító, másokhoz képes igencsak kispályás imposztor. Csenki elszabadulása országos hírnevet hoz a településnek, és vidám pillanatokat okoz azoknak, akik tanúi az eseménynek. Ordibá a kötet egyik leglíraibb fejezetét kapja András Lászlótól, én pedig az „épészmérnök” bon mot-t. De Boldogszentpál panoptikumában vannak még többek között szerelmi drámák, simlis csaposok, mindentudó nyugdíjas pletykagépezet, hajléktalanok, a helyi becsületsüllyesztő állandó vendégei, az előző rendszerből maradt régi bútordarabok és persze mindenféle gyüttmentek is.

• Olvass bele!

Nem véletlenül írtam panoptikumot. A vörös korona görbe tükör, a mai magyar valóságnak mégis sajnálatosan pontos képe, a szerzőtől megszokott iróniába csomagolva. Ahogy a fülszöveg írja, ezt a valóságot anyagi és szellemi értelemben is átjárja a korrupció, amit mindannyian jól ismerünk. Ha a regény szereplőit – sokan vannak – viaszba öntenénk, a 2020-as évek Magyarországának pontos lenyomatát kapnánk, ám ez nem sokban különbözne az 1970-es, ’80-as évekétől. Még csak nem is lennének sokkal porosabbak a 40-50 éves figurák. Vagy éppen arra jönnénk rá a két szoborcsoportot nézve, hogy ezek bizony ugyanazok. Sem a mai gazdasági elit, sem a szellemi nem kevésbé rothadt, mint rendszerváltás előtti elődeik. Fontos technikai megoldása a regénynek, hogy tömérdek alakot vonultat fel, így tulajdonképpen nincs is főszereplő. Akik annak gondolják magukat – például a polgármestert marionettként mozgató Kéthelyi –, kénytelenek ráébredni, hogy ők is csak mellékalakok egy tragikomédiában. A hasonlóság a valódi világhoz pedig természetesen csak az írói fantázia műve – bár jó lenne, ha sokakat elgondolkodásra késztetne; elsősorban „szellemi elitünket”. A gazdasági elit viszont ezen aligha (legyünk realisták: sosem) fog tűnődni. A szerző Harmath-tal mondatja ki azt, amit a magyar jelen rövid jellemzéseként is olvashatunk, és nyilvánvalóan nem csak a gyilkosságokról van itt szó:

„Magyarországon nincsenek rendes gyilkosságok. Reménytelenül lemaradtunk a világtól. Tizenkilencedik századi gyilkosságaink vannak. Volt egy komolyabb fellendülésünk, 1880 után, amikor Budapest nekilátott, hogy utolérje a birodalmi városokat. Akkoriban voltak szép gyilkosságok. Ötletesek, szürreálisak. Aztán sokáig semmi. Most a közbeeső tömeggyilkosságot ne soroljuk ide. Aztán megint és újra az állam volt a fő elkövető, de azt is hagyjuk. Aztán a rendszerváltáskor mocorgott valami. De azóta, hm, egy kézben van a piac, hogy úgy mondjam, szépen, olajozottan működik minden. A legnagyobb bűncselekményeket politikusok követik el. Persze ezek is mind fantáziátlanok és unalmasak.
Olvasta a Macskakövet? (szerintem Lengyel Péter könyvéről van szó. – Paddington) Nem? Olvassa el! Az valami! De most… – Harmath legyintett. – A gyilkosságok döntő hányada nyilvánvaló. Nincsen mögöttük semmiféle etikai vagy racionális megfontolás. Sima ösztöntermék. Ha megnézi a gyilkosságokat, többnyire egyszerű kis miérteket talál mögöttük. Egy kaptafára működő hogyanokat. Berúgott, leszúrta. Beszólt, agyonverte. Megcsalta, megfojtotta. Ilyenek. És a kik… Nos, a kik sem túl sokfélék. A fejlettebb társadalmakban fejlettebb pszichék fejlettebb indítékokkal dolgoznak. Nálunk jó, ha tízévente akad valami figyelemre méltó.
– A magyar pszichopatákat hiányolja? – kérdezte vigyorogva Sziklai, de Harmath komoly arccal válaszolt.
– A magyar pszichopaták köszönik szépen, jól vannak. Mással foglalkoznak. Például politikusnak állnak.”

Boldogszentpál nem a Kisvárosi gyilkosságokból ismert Midsommer, bár a halálesetek számát tekintve éppúgy pályázhatna az ország leghalálosabb kisvárosa címre. Magyarország nem Anglia, itt minden kicsit kicsi, kicsit savanyú, kicsit lábszagú, de nekünk ezt dobta a gép. Ám Midsommerhez hasonlóan itt is vannak évtizedek óta szunnyadó sérelmek, gonoszság és egyszerű bénázás is. A vörös korona pedig nem a Medvekutató, de remekül megírt regény, amit érdemes elvinni a nyaralásra is kikapcsolódásként, mert szórakoztat és olvastatja magát. Ha pedig az olvasónak túl nagy a valóságadag, esetleg túl sok szereplő jelenik meg agyában Facebook-ismerőseinek vagy a média állandó szereplőinek arcával, akkor érdemes mellé egy jó hideg fröccsöt is bekészíteni, és élvezni a keserű realitás mellett állandóan elő-előbújó iróniát és humort. Jó tíz éve a Medvekutatót a trolin utazva kezdtem olvasni, és biztosan bolondnak néztek néhányan, amikor időnként hangosan felröhögtem. Most óvatosabb voltam, így a mulatságos pillanatokat nem az utazóközönséggel osztottam meg. Vannak ilyenek, és nem csak azért, mert a magyar ember már legalább száz éve megtanult kínjában röhögni önmagán.

András László: A vörös korona
Pesti Kalligram, Budapest, 2021
352 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3192 Ft,
ISBN 978 963 468 2301

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Hérakleitosz óta tudjuk, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. András László új regényének szereplői mégis megpróbálják a lehetetlent. A vörös korona a korrupció könyve – a gazdasági és a szellemi korrupcióé. A korrupció pedig olyan folyó, amelybe tényleg csak egyszer léphet az ember, második lehetőségre esély sincs, ahhoz túl erős a sodrás. Aki nem fullad meg útközben, elér a tengerig. A tengervíz viszont ihatatlan.
Ritka szövésű, társadalmilag érzékeny és pontos, mégis könnyed, a mai valóságunkról szóló mű. Ha úgy akarjuk: krimi. Ha úgy: tényregény. Ami biztos: akarjuk vagy sem – az életünk. – Babiczky Tibor