Zubornyák Zoltán: El nem mesélt történetek (részletek)

A rendező elalszik

Első igazi nagyszínházi szerepemet még főiskolásként, mint vendég játszottam Miskolcon (1986). Közeledett a bemutató. Körtvélyessy Zsolt, Matus Gyuri, Zsolnay Juli, Somló Feri bácsi voltak a főbb játszótársak. Biztonságban éreztem magam, jók voltak a próbák, egy nyelvet beszéltünk, Csiszár Imre jó színházat csinált. Ezt az előadást azonban nem ő rendezte, hanem Rendező Úr – maradjon a neve rejtve.

Történt vala a főpróbahéten, hogy Rendező Úr már a reggeli Tokaj Expressz büfékocsijában (7:00 órai indulás) elmerült az előadás mélységeiben, s az italozásban (vodka, sör). Két és fél óra alatt tisztességesen be lehet rúgni, kipróbáltam, vidéki színész (!), de mondjuk nem próba előtt.

A főpróba alatt a jól fűtött nézőtéren aztán a rendező úr, az asszisztenssel együtt szépen elaludt. Sok segítségre nemigen számíthattunk odalentről, ez hamar kiderült. Kicsit mindenki idegesebb lett a kelleténél, de hát, ha ég a földdel összeszakad, így tanultuk, akkor sem állunk meg. Sőt, valami belső derűvel, talán még felszabadultabban játszottam. Arra határozottan emlékszem, hogy ekkor (is) eszembe jutott Major:

– Zubi, ha maga a legrosszabb színházban, a legrosszabb darabban a legrosszabb szerepet kapja, és a darabot a legrosszabb rendező rendezi, maga akkor sem bukhat meg!

És így lett. Eduardo De Filippo: Milliomos Nápoly. Nagyon szerettem azt az előadást.

Barátom, Bal Jocó

Bal negyedikben Csongort játszott Egerben. Szép és költői előadás volt. Ezt a történetet Szikora „adta” neki a próbák folyamán. Költészet? Mese? Az életünk?

Mások történeteire is a „vadállat nesztelen ugrásával vetem rá magam”, ahogy Rimbaud mondja. Íme:

Az ifjú úgy érezte immár felnőtt, és elérkezett az idő, hogy világgá induljon. Apja, anyja elbúcsúzott tőle, megsiratták, és a fiú elindult. Ment hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön, falvakon-városokon át. Egyszer csak egy irdatlan nagy erdő elé ért. Nem nagyon akaródzott átvágni rajta, de jobbra is meg balra is olyan végeláthatatlan volt, hogy megkerülni reménytelennek tűnt. Bevetette hát magát a sűrű, barátságtalan erdőbe. Alig haladt valamennyit, amikor az út kezdett összeszűkülni. Egyre keskenyebb, egyre nehezebben járható volt, egyszer csak nem volt tovább. Vissza kellett fordulnia. Persze nem nyughatott, és keresett más, használhatóbb nyiladékot az áthatolhatatlan rengetegben, amelynek nekivághatott. Talált. Többet is. De előbb-utóbb mindegyikről kiderült, hogy nem vezet sehova. Ott állt kétségbeesetten az erdő szélén a fiú. Visszamenni nem akart szégyenszemre a szüleihez, az erdőt megkerülni lehetetlen. Sírni kezdett dühében. Úgy érezte ólomnehéz a lába, alig kap levegőt a mellkasára nehezedő nyomás miatt, és nemsokára meg fog szakadni a szíve, amikor megjelent előtte egy gyönyörű tündér. A fiúnak nemcsak a sírása, de a szava is elakadt, annyira szép volt. A tündér mosolygott, és azt mondta:

– Tudom, mi a bajod, én segítek rajtad. Várj itt, és amikor visszajövök, megmutatom az utat. – Azzal eltűnt. Egy csapásra minden baja megszűnt a fiúnak. Sőt, annyira könnyűnek érezte magát, hogy ugrált örömében. És elkezdett várni.

Várt. Egy órát. Kettőt. Többet. Beesteledett. Mászkált fel-alá. Szemlélte a közeli fákat, de nagyon eltávolodni nem mert, mert mi lesz, ha elmulasztja a tündér visszajöttét. Eltelt egy nap. Kettő. Több. Aztán eljött az ősz, a tél is, de mozdulni nem lehet…

Évek teltek el. A fiú lassan megöregedett. Aztán érezte, hogy nem bírja tovább. Itt a vég. Lerogyott. Utolsó erejével még egyszer kinyitotta a szemét, és ott volt a tündér. Ugyanolyan gyönyörű volt. Leült mellé, ölébe vette a fejét, és mosolygott. A fiú alig hallhatóan már csak ennyit tudott kérdezni:

– Miért?

A tündér megsimogatta a homlokát, eligazított néhány megmaradt rakoncátlan tincset, és azt mondta:

– Mert te így voltál szép.

A kirakat

A felújítás előtt a Miskolci Nemzeti Színház jegyirodája a főutcán volt, a főbejárat mellett. Haladtunk a korral, mert már akkor (1986) egy televíziókészüléken egész nap mentek a reklámok és darab-előzetesek a kirakatban. Valahogy a  kihangosítást is meg tudták oldani, szóval leendő nézőink ott ácsorogtak, kicsit élvezték a műsort, majd ki-ki ment a  dolgára. A próbákra, illetve az előadásokra igyekvő színészeknek óhatatlanul el kellett haladniuk a jegypénztár mellett.

A gyűjteményben két nézői hozzászólást őrzök. Az első mindjárt a debütálásomhoz kapcsolódik, persze nagyon büszke  voltam, hogy a nézők láthatnak a kirakatban, na, gondoltam, kicsit hallgatózom, hátha mondanak valami jót rólam.

– Mi ez a darab? – kérdezi az egyik néző.
– Eurüdiké – mondja a másik.
– Kik játszanak benne?
– Nem tudom, de nézd, ott jön be a Mihályi Győző!
(Mondanom sem kell, én voltam.)
– Akkor megnézzük!
Hű, de utáltam a Győzőt pár napig!

A másik „kirakatos” eset kicsit később történt. Brecht: Galilei élete. Aki élt és mozgott a színházban, mindenki benne volt, énekkar, zenekar, tánckar, színészek. Csiszár Imre rendezte, mondjuk úgy „nagyszabású” volt. (Major sokat késett egy nyári produkció tervével, a legutolsó pillanatban sem volt meg a darab címe. A szervezők pánikba estek, sírva könyörögtek az öregnek, hogy árulja el, mit fog rendezni. Major kis szünet után ennyit mondott: valami nagyszabásút!) Szóval nagy volt a büszkeség, az évad kiemelkedő előadása lett, a Vígszínházban is bemutattuk. Áll a két néző a kirakat előtt, nézik az előzetest. Tetszik nekik, színes, látványos.

– Te, mi ez?
– Valami operett.
– Mi a címe?
– Gali Lili élete.
– Sosem hallottam. De csak jó lehet, megnézzük!

A pofon

Elöljáróban annyit, hogy soha nem láttam Zsámbéki Gábort kijönni a sodrából.

A pofonnak nagy irodalma van a mi szakmánkban. Filmek, jelenetek, sztorik százai említik így vagy úgy. Ki adja, ki kapja, miért így, miért úgy, miért amúgy, erős, gyenge, kamu, jelzés, ki tudja még hányféle lehet? Nálunk, a főiskolai osztályban az volt a közmegegyezés, hogy gyerekek, álljunk bele, ne szarakodjunk, egész jó állapotba lehet kerülni egy adott vagy egy kapott frásztól. Node.

Még erősen a helyzetgyakorlatok időszakában voltunk a történet idején, s a dolgok menete szerint mesterség óra előtt egy papírra felírtuk, hogy ki milyen gyakorlatokkal készült, a papírt letettük a tanári asztalra, s a tanár kiválasztotta, hogy épp kit szeretne látni a színpadon.

Vajdai Vilivel azt találtuk ki, hogy nem írunk a papírra semmit, de mivel egymás mellett ültünk az osztályban (néha Zsíros Ági ült közénk), szépen eljátsszuk lassan adagolva, hogy én bizony semmit nem látok a színpadból, mert a Vili elém könyököl, direkt csinálja és amúgy is nagy a feje. Ő meg szépen visszaválaszolgat hasonló stílusban, finoman, nem emelt hangon, csak lassan emelve a tétet. Ehhez még tudni kell, hogy a mi padunk közvetlenül a tanári asztal mellett volt, úgyhogy Zsámbéki ezeket a kis piszkálódásokat végig hallotta, merthogy ez is volt a cél. Nem kapkodtuk el a gyakorlatot, 15-20 percig húztuk. Aztán egy bizonyos jelre felpattantunk és szépen kidolgozott, nagy pofonokat osztottunk ki egymásnak. Zsámbéki is felugrott és kiabálni kezdett.

– Azonnal hagyják el az osztályt mind a ketten! Most rögtön!

Az osztály döbbent csendben ült. Mi, Vilivel persze egymás nyakába borultunk és nevettünk, mert nagyon jól sikerült a terv.

– De hiszen, ez volt a helyzetgyakorlat, tanár úr.

Zsámbéki előbb hitetlenkedve ránk nézett, majd rágyújtott, kis szünetet tartott, aztán szép lassan mindenki visszaült a helyére.

– Ki a következő?

Az óra folyt tovább a helyzetgyakorlatokkal. Zsámbéki nem szólt semmit. Aztán, amikor befejeztük az órát, s ő távozni készült, az ajtóban megfordult és visszaszólt:

– Máskor is meglephetnek.

Állítólag utánunk következő osztályainak el-elmesélte ezt a történetet.