Kegyetlen felszabadulás | Ungváry Krisztián: Budapest ostroma

Bogárdi Iván |

Még mindig kényes a téma. Ez a seb még mindig nem forrt be.
A reménytelenség érzésével veszem kezembe a Budapest ostroma nyolcadik (!) kiadását. A reménytelenség abból fakad, hogy még mindig nincs konszenzus arról: Magyarország milyen szerepet töltött be a II. világháborúban. Pedig a művet 1998-as, első megjelenése óta szakadatlan nemzetközi érdeklődés övezi. Megjelent öt nyelven, több kiadást megért angolul és németül, és Ungváry Krisztián kiállításokon és tévéműsorokban mutatta be könyvét. Rajta kívül számos szerző számos műben dolgozta már fel a témát, filmek, kiállítások sokasága mutatta be Budapest pusztulását.

A németek már szembenéztek a lelkiismeretükkel, itt még mindig a kormánypárti történészek hazudják dicsőnek történelmünk minden pillanatát. És még mindig vannak olyanok, akik 76 év elteltével is büszkék arra, hogy Budapest harctérként szenvedett Hitler érdekében. Nem azt fájlalják, hogy a nácik utolsó csatlósai voltunk, hanem azt, hogy ellenségeink győztek. „Becsület napjának” nevezik az emlékezést az önpusztításra. Hősöknek kiáltják ki az áldozatokat, mintha magyar ügyért harcoltak volna és nem a nácikat szolgálták volna ki, nem a hitleri rémálmok förtelmes utóvédharcaiban működtek volna közre. Ilyenkor nem tudom elhessegetni Vörösmarty klasszikus kérdését: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” és a folytatást sem: „Ment, hogy minél dicsőbbek népei, / Salakjok annál borzasztóbb legyen.”

Sok ostrom verseng a II. világháború legpokolibb hadszíntere címéért, és a legtöbben valószínűleg Sztálingrádot jelölnék. Ungváry Krisztián az Előszó első mondatában tisztázza, hogy Budapest ostroma a II. világháború egyik leghosszabb és legvéresebb városostroma volt. A sztálingrádiak annyiban jártak jobban, hogy „a civil lakosság nagy részét még a harcok kezdete előtt evakuálták. Ezzel szemben Budapesten 800.000 ember feje fölött folyt a véres küzdelem.”

• Olvass bele!

Először belelapoztam, nézegettem a fekete-fehér Fortepan képeket. Romok, tankroncsok, hullák, az Alagútban kialakított német főhadiszállás, a Vérmező a német vitorlázó repülőgépek roncsaival, azonosíthatatlan utcarészletek, groteszken fenyegetőző nyilas plakátok.

Mi tagadás, elsősorban a Kitörés érdekelt leginkább. De ezért keresztülrágtam magam azokon a fejezeteken is, amelyek a Budapest elleni három orosz offenzívát részletezték. A könyvhöz mellékelt és a belső oldalakon lévő térképeken igyekeztem követni, hogy a szovjet csapatok két sikertelen kísérlet után délnyugat felől kerítették be a fővárost, s végül onnan sikerült a támadás. 1944 karácsony délutánján megjelentek a szovjet tankok a Szép Ilonánál, mindössze öt kilométerre a Vártól. Korabeli dokumentumok, naplórészletek élénkítik (és részletes hadtörténeti adatok pontosítják, de egyben nehezítik) az olvasást – mármint annak, akinek az érdeklődését nem a szakszerűség vezérli, hanem az indulatai.

A sokszor emlegetett kitörés szó kissé megtévesztő: dühödt önvédelmi harcra utal, és Zrinyi kirohanására asszociálunk. Ezért dicsőítik a becsületnapos neonácik, ezért kárhoztatják az antifasiszták. Pedig nem támadás volt. Hitler kifejezetten megtiltotta a kitörést, mert azt akarta, hogy az utolsó töltényig, az utolsó katona és civil haláláig harcoljanak a németek és magyar szövetségeseik. A kitörés voltaképpen megaláztatásokkal, szenvedésekkel teli, fejvesztett menekülés volt a reménytelen helyzetből. Ha a becsületnapos emléktúra rendezői igazán át akarnák élni a Kitörést, akkor úgy kellene kezdeniük, hogy éjszaka óriási villogásokkal, robbanásokkal körülvéve, meggörbült háttal, lökdösődve rohannának a Széna téren és a Széll Kálmán téren.

Ungváry egy korabeli naplót idéz: „Ott van tehát a front, a Széna tér! Ezen a szoroson mindenkinek át kell jutnia. Az emberek mellettünk jobbra és balra már megvesztek. Könyökükkel küzdik magukat előre, löknek és rúgnak, akár az állatok.
Átrohanunk a nyílt téren. Csattanások és robbanások előttünk, mellettünk, mögöttünk. Géppuskák kelepelnek, géppisztolyok kattognak, lövések dörrennek, kézigránátok robbannak – tűz mindenütt.” Ezt nehéz lenne rekonstruálni a becsületnapi kirándulás bevezetőjeként. A normális lakosokat fel kellene kérni, hogy kerüljék el a környéket, amikor az újnácik hősködni próbálnak – történelemhamisítás nélkül.

Ezután be kellene nyomulni(uk) az Ördögárok csatornájába, tülekedni a sötétben, gázolni a bűzös szennyvízben, és néha megpróbálhatnák kidugni a fejüket a csatornafedél fölfeszítésével. Ha sikerülna, és az oroszokat alakító játszótársak felfedezik a legelső feldugott fejét, akkor az utcaszinten lecsapják, az illető meg visszazuhan a többiekre, és folytatódik a borzalmas menekülés. A korabeli egyenruhák se feszültek olyan férfiasan, mint ahogy azt a becsületnaposok most elképzelik. Rongyosan, büdösen lógott rajtuk. Lepedőkből összevarrt hóköpenyegeket is használtak. Egy szemtanú látta, ahogy a nyilasok piros paplanba burkolózva másztak fel a teherautóra.

A kitörés meghiúsult. Több ezer német és magyar menekülő közül kb. hétszázan érték el a saját csapataikat, kívül a szovjet ostromgyűrűn. De azok sem egyszerre. „[V]oltak, akik számára a kitörés csak hetek, hónapok múlva ért véget. Tavaszig, sőt nyárig bujkáltak még az erdőkben a fogságba eséstől rettegő német katonák. Sőt, akad példa arra is, hogy a fővárosban sikerült ideig-óráig bujkálniuk. Néhány különösen elszánt német katona többnapos bujkálás után civilbe öltözve próbált kijutni Budáról…” Áldozatok voltak, nem hősök. Budapest jobban járt volna a hősiességük nélkül.

Új ebben a kiadásban a hidak felrobbantásáról szóló külön fejezet. A dunai átkelés lehetőségének megsemmisítése mindkét félnek szándéka volt, de a németek előbb végezték el.

A könyv kitér a civil lakosság életére, tengődésére. Az ostromot minden lakos megszenvedte, azok is, akiket nem tekintettek célpontnak, akinek nem omlott a ház a fejére. Éhezés, fosztogatás, robbanások, megnyomorító légnyomás – nehéz elképzelni mindezt békeidőben.

Külön fejezet foglalkozik a zsidóüldözésekkel. „Szálasi és vezérei számára – legalábbis lélektani értelemben – Magyarország »zsidótlanítása« mindennél, talán még a háború megnyerésénél is fontosabb volt. Csak ezzel magyarázhatók azok az intézkedések, amelyek mindenféle rációt nélkülöztek, és csak az volt a céljuk, hogy megalázzák, az országból eltávolítsák és megsemmisítsék a zsidónak minősítetteket.”

A szerző nem idealizálja egyik oldalt sem. Kitér a szovjet katonák kegyetlenkedéseire, erőszakos cselekedeteire és már-már nevetséges karóragyűjtő szenvedélyükre.

Alapvető (hadászati, taktikai) hibákat mindkét oldalon elkövettek, és ezek elsősorban a két parancsuralmi rendszer lényegéből fakadtak. A diktatúrák lényege az inkompetencia. Akinek hatalma van, az uralkodik és parancsol – de nem szükségszerűen ért a hadvezetéshez. Hitler a saját hadseregét, saját népét is feláldozta a rögeszméjéért, Sztálin pedig türelmetlenül sürgette Budapest megtámadását, nem hallgatott tábornokaira (nem is nagyon hallgathatott, hiszen ekkor már jócskán túl volt a tábornoki kar legnagyobb részének likvidálásán), ezért is járt a főváros ostrom ennyi szovjet áldozattal.

Lehetséges-e harag és elfogultság nélkül írni a történelemről, ahogy azt Tacitus megkövetelte önmagától? A sine ira et studio tárgyilagossága Ungváry Krisztián mottója is.

Ungváry Krisztián: Budapest ostroma (8. kiadás)
Corvina Kiadó, Budapest, 2021
423 oldal, teljes bolti ár 5490 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 4392 Ft,
e-könyv változat 3799 Ft
ISBN 978 963 136 729 4 (papír)
ISBN 978 963 136 7577 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ungváry Krisztián hadtörténész munkája a megjelenésekor, 1998-ban, hatalmas űrt töltött be. Több mint fél évszázaddal a drámai események után ez volt az első átfogó, ideológiai felhangoktól mentes, hiteles és olvasmányos monográfia e mindmáig sokakat érdeklő és foglalkoztató témáról.
A kötet levéltári források mellett számos visszaemlékezést idéz és hasznosít. A műben szerencsésen ötvöződik a mikrotörténetírás célkitűzése és a háború nagyobb összefüggéseinek mélyebb bemutatása plasztikus képet kap az olvasó a hadműveletek napi változásairól, a lakosság életéről, szenvedéseiről, a kegyetlenkedésekről és az élet újraindulásáról. Az olvasó utcáról utcára, sőt olykor házról házra követheti végig a főváros ostromának menetét.
A nagy sikerű könyv mostani kiadása húsz új képpel bővült az előzőhöz képest, és csaknem száz fotódokumentumot tartalmaz immár. Külön alfejezetet kapott Budapest hídjainak sorsa. A szerző feldolgozta legújabb kutatásainak eredményeit, az ismeretek mai állásához igazította a tizennégy szöveg közti táblázat adatait, és utal a témába vágó legújabb irodalomra is.
Több térképrészlet és egy kivehető, színes áttekintő térkép illusztrálja az elmondottakat és magyarázza a hadi eseményeket.