Pilinszky János: Önéletrajzaim (részlet)

Három etűd a bűnről // I. Kutuzov visszavonul

– Mi van, Koffein?
– Parancsoljon, itt írja alá, főfelügyelő úr.
– Szóval, ahogy mondtam. Ebédidőben távozom. Semmi föltűnés, semmi búcsúztatás. Még a sofőr se tudja, hogy utoljára vagyok itt.

Koffein:
– És az újságíró?
– Persze, persze… Na, mindegy, küldje be.

Riporter:
– Nem hittem volna, hogy fogad.
– Kérem, én nemcsak goromba vagyok, de kiismerhetetlen is.
– Goromba…?
– Arra számítottam, hogy a beszélgetésünk legfeljebb egy-két percig tart majd.
– Egy-két percig? Nem értem.
– Épp ez az. Ha értené, egy-két perc is elég volna. Ismerem magamat. Ha egyszer belekezdtem, addig nem tudom abbahagyni, amíg valami világosság nem ül ki a partnerem arcára. Különben szólítson nyugodtan „Kutuzovnak”…

Újságíró, papirossal a térdén, kezében ceruzával:
– Szóval, tud róla? Hogy a háta mögött Kutuzovnak hívják…

Kutuzov:
– Kérdezz akármit, csak kérdezz! Ma déli egyig vagyok utoljára szolgálatban. Különben talán nem is fogadtalak volna.

Riporter:
– A beosztottjait is tegezi? (Csend.) A beosztottjaidat is tegezed?

Kutuzov:
– Mostantól. Pontosabban: vedd úgy, hogy mostantól mindenkit csak tegezni merek… Röviden: ezért vonulok vissza. Még rövidebben: lényegében ez az én „történetem”, ez az én „esetem”, ha úgy tetszik.
– Nem gondolsz arra, hogy pótolhatatlan vagy?
– Ijesztő kérdés! Így éjfélre se fejezzük be!
– Volt-e valami módszered?
– Nem volt. Ezért nincs is, amit továbbadhattam volna. És már ezért se lehetek pótolhatatlan. Az osztályom elsőrendű gépezet. Legkisebb csavarja is pontosan működik.
– És gondolod, hogy nélküled is pontosan működik majd?
– Talán még pontosabban. Nézz körül a szobámban! A függönyök nappal is behúzva… Nézd meg figyelmesen a lámpámat… Éjjel-nappal ég… Nézz az arcomba… Harminc évet szundikáltam át itt, kivéve néhány órát, néhány másodpercet… Most már ne vágj a szavamba! A többiek mindent tudnak, ami összerakható. Istenem, így is lehet. Én beértem azzal, hogy minden jelentést, minden fényképet az asztalomra tegyenek, de sose igyekeztem a világos pontokon úgy-ahogy összekötni. Jobban érdekeltek, valamivel jobban a limlomok. Minden bűnügyben vannak jócskán, akadnak limlomok. És főként bennem. Mégis: amit valóban kerestem, az mindig a bűnügy sötét magja volt, amit a többiek rejtélynek mondanak, de amit én magamban mindig fekete napocskának becéztem. Egyszer jártam Amboise-ban, tudod, ahol Leonardo meghalt. A falon egyik utolsó mondata olvasható: „…aki életében nem szemlélődött eleget, minden pillanatát elpocsékolta…” Ezt Leonardo írta, aki egy az egyben megrajzolta a Sztálin-orgonát, a biciklit, a gépfegyvert, a légkondicionálót, amikből, persze, semmit se készítettek el életében… Hát én egyebet se csináltam, mint azt a fekete napot szemléltem, olyan türelemmel és megszállottan, hogy azt is mondhatnám, egész életemet átaludtam. Különös ez a fekete napocska, ez a lyuk a tények szövetén. Volt úgy, hogy magától és minden átmenet nélkül fölragyogott, de volt, hogy a dolog lassabban és körülményesebben ment. A fekete lyuk maga sokszor továbbra is fekete maradt, de lassan kezdte megvilágítani, kirajzolni maga körül a limlomokat. Képzeld el: megesett, hogy a rongyoszsák egyszer csak kristállyá változott a fekete nap fekete fényében! Érted ezt? Ilyenkor moccanni se mertem többé. Igyekeztem még mélyebben szundítani. És vártam, szemhéjamat ép szememen is résnyire eresztve. Ezentúl egyedül ebben a lőrésben bíztam már. És fantasztikus volt, amikor a fekete nap kerek teljességében fölragyogott. Tévedhetetlenül és teljesen hittem sokáig. Érted? De ma már tudom, hogy ez nem igaz. A fekete nap továbbra is fölragyoghat, persze, de a közepe, akár egy gombostűszúrás, ettől csak annál feketébb lesz. Ezt két hete tudom biztosan. Fölismerésem végleges. Lemondásom visszavonhatatlan.

A főfelügyelő előrekönyökölt:
– Látom, hogy kezded megérteni „Kutuzovot”… Mi több, látom, hogy látsz is már! Lehetséges volna, hogy pár perc, és végeztünk? Hát figyelj ide, elmesélem neked az utolsó ügyemet, azt a tűszúrást, barátom, amit akkor megpillantottam, és amire fölszúrva én magam is forgok azóta… Előbb talán a limlomokkal kezdeném…

Frissen behavazott város, puhán vakító fehérség. Reggeli tíz óra lehet. Kutuzov nehézkes sietséggel benyit egy zsúfolt kis lámpaboltba, akár egy köbcentibe összezsúfolt cseppkőbarlangba. Régi vendég, az asszonyság is eszerint fogadja. Kutuzov, lerogyva egy karosszékbe:

– Újra romolhatott a szemem. A régi lámpám már nem a régi. Új kellene.
– Állólámpa?
– Természetesen. A fontos az, hogy amikor ég, az az érzésem legyen, hogy az esti utcán álldogálok… Nem, ez nem jó. Ez se. Ez még rosszabb! Mintha reggeli három volna. Nekem olyan tíz-tizenegy óra körüli fényre van szükségem.

Váratlan fiúhang:
– Anya, a pincében van egy.

A lejárónál tizenkét éves fiú áll, akár egy régi fényképen.
Kutuzov, fölragyogva, a fiú fele:
– Selyemernyője is lehet, mindegy.
A fiú fölhozza a csigalépcsőn, leteszi az asztalra és meggyújtja a lámpát:
– Este tíz óra van, uram.

Kutuzov, kezében a becsomagolt lámpával, gyalog baktat a közeli taxiállomásig. Közben egy karácsonyi könyvesbolt, egyik kirakatában ifjúsági könyvekkel. A férfi itt egy pillanatra megáll, és szinte gyerekes pillantást vet a könyvekre. Majd egy presszó következik. Kutuzov benyit, és iszik egy kávét a pultnál.

Kutuzov:
– Ezt a lámpát vásároltam…

Az újságíró készséges udvariassággal abbahagyja a jegyzetelést. Kutuzov szorosan összezárja a szemét:
– December 16-a volt. December 20-án kifele menet Koffein visszafordult az ajtóból: „Karácsonyra megvettem a fiamnak a Kisdobos című regényt. Főfelügyelő úr bizonyára ismeri, hiszen a napóleoni háborúkról szól”, és vigyorog. December 28-án csomó fényképet tesz le az asztalomra… És hallom a hangját: „…Üzletzárás után mindig beengedte egy férfi barátját, egy sofőrt. A hátsó raktárhelyiségben szeretkeztek. Már előzetes letartóztatásba is helyeztem a legényt.” – És a nő meghalt? – hallom most is a saját hangomat. És ismét Koffein beszámolóját, foszlányosan: „Még él, de eszméletlen. Nincs sok remény. Kíván beszélni a sofőrrel?”

Újságíró:
– És a fényképek?

– Vigyázz, Kutuzov, ilyen egyszerű nem lehet! Te csak keresd meg a te fekete pontocskádat, ezt mondtam vagy inkább dudorásztam magamban. A presszó, ahol a kisasszonyt eszméletlenül találták… inkább cukrászda volt, ahol kávézni is lehetett, állóvendégeknek a pultnál… Ne gondolj most arra, Kutuzov, hogy itt kávéztál, mielőtt taxiba szálltál… Végignéztem a fényképeket… Még egyszer a szinte tökéletes rendet, s azt a néhány kapkodó késszúrást… S egyszerre semmit se láttam. De épp ez a semmi, ez kellett nekem… Most már ránézhettem Koffeinre, úgy se láttam. Mint mindig, most is zavarba hozta üres tekintetem. „A sofőr tagad.” Mire én: Eressze szabadon. Vagy egyelőre mégse. „A taxiállomás nincs messze a presszótól.” Engem egyedül az érdekel, hogy a nővel mi lesz. Ha magához tért, vagy netán meghalt, azonnal jelentse. Most pedig hagyjon aludni.

Újra az újságíró felé:
– Január 5-én jelentette is Koffein, hogy a nő meghalt, s közölheti-e az újabb hírt az újságokkal?… Még ne! Még adjon legalább negyvennyolc órát nekem!… S amikor Koffein az ajtóból visszafordult… Vagy még inkább egy hetet, folytattam, szinte könyörögve. A presszót nyissák ki, és a volt kiszolgálónőt helyettesítsék be egy hasonmásával… Fontos volt, hogy egy volt táncosnő legyen, aki épphogy kiöregedett…

Kutuzov továbbra is az újságíróhoz beszél:

– Tudja, amikor a presszóban kávéztam, kissé be kellett hajolnom a cukorért. Ekkor láttam, hogy a nő harisnyanadrágban áll a pult mögött, alul szinte meztelenül, kilencven fokos lábtartással, mint minden táncoslány… Mindez akkor jutott eszembe, ennyi és semmi több, amikor Koffein visszafordult az ajtóból… Jellegzetes limlom, de mitől lett fontos? Koffein, mondtam, forduljon még egyszer vissza az ajtóból! Igen… A sofőr zárás után járjon be ismét a boltba… meglehetős késéssel, ahogy a gyilkosság előtt is. És szeretkezzen a megölt nő alteregójával a sufniban. Vagy legalábbis mímeljék. Jó éjszakát. És többé ne forduljon vissza egyelőre. – Kutuzov itt szinte fájdalmasan összeszorítja csukott szemét: – Ki tudja, mennyi ideig ültem és vártam, amikor az első limlom megvilágosodott. „Karácsonyra megvettem a fiamnak a Kisdobos című regényt, főfelügyelő úr bizonyára ismeri…” – mondta Koffein az ajtóból visszafordulva, és vigyorgott. Jaj! A két kezembe temettem az arcomat. Féltem. És mégis: kalap, kabát, és a presszóhoz hajtattam. Az ajtón át láttam, hogy az új kisasszony épp kávét főz, de engem most egyedül a kirakat érdekelt. Hát persze, arra a részére az üvegnek, ahonnét be lehetett volna látni a pult mögé, színes plakát volt ragasztva. Rátettem az ujjamat a plakátra, és lassan lefelé húztam. Lassan, nagyon lassan lefelé az arcom magasságából. Mintegy tizenöt-húsz centis lefele vándorlás után a papiros engedett, s az ujjam hegye megállt egy lyukban, a kirakat csupasz üvegén. Bekukucskáltam a lyukon a pult mögé, ahol az új kisasszony harisnyanadrágban állt, és épp a kávéfőzőgép karját nyomta le, miközben kilencven fokban, kövérkés, rózsaszín hanyagsággal pipiskélt a szokatlan erőlködéstől. Visszasimítottam a helyére a félig kimetszett plakátnyelvecskét, akár egy kulcslyuk forgatható fedelét.

Újságíró, átszellemülten.
– A fekete nap fölragyogott…

Kutuzov:
– Igen. De épp ez az, hogy nem. Mégsem. A közepén tűszúrásnyi fekete pont maradt, s azóta, ha lehet, minden perccel csak mélyebb. Üresebb és feketébb. Most is, miközben itt ülünk. Akkor valósággal le voltam taglózva. Mégis automatikusan cselekedtem. Tovább és tehetetlenül. A presszó mindig kilenckor zárt. Egy hét múlva, pontosan fél tízkor autóba ültem, és a kocsit megállítottam, nem messzire a presszótól. A „gyanúsított” sofőr előírásosan háromnegyed tízkor érkezett, kopogtatott, és a kisasszony beengedte. Tíz-tizenöt percet kellett még várnom. Akkor kiugrottam a sötét autóból, és rohanni kezdtem a bolt felé, mire a leskelődő árnyék ösztönösen levált a kirakatra ragasztott plakátról. Zihálva futottunk mind a ketten. Minden ízemben remegtem, amikor vállon ragadtam és magam felé fordítottam. Ő volt az. A kisfiú a lámpaboltból.

Újságíró:
– Valójában nem is olyan rejtélyes. A kamaszkor…

Kutuzov:
– Autóval vagy?

Újságíró:
– Szívesen hazaviszem… hazaviszlek, ha akarod.
– Köszönöm.
– A lámpát most se oltod el?
Szó nélkül kimennek.

Az üresen maradt szobában magányosan ég az állólámpa. Egy tapétaajtón át belép a bolti kisfiú, és illedelmesen eloltja az égő állólámpát.

Pilinszky János: Önéletrajzaim
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021
144 oldal, teljes bolti ár 2999 Ft