Törőcsik Mari – Bérczes László beszélgetőkönyve (részlet)

Posted on 2021. április 16. péntek Szerző:

0


Jóslat (részlet)

(2015. április 24.)
> A múlt hétvégén jöttem volna először, aztán Mari szólt, hogy mégse, mert dolga van: egy pappal találkozik, hogy a hamvak beszentelését megbeszéljék.
Aztán nem jött Levente, mert lebetegedett. Na, mindegy, csak nem halok meg öt perc múlva.

> Milyen hamvak, milyen pap?
Van egy nagyon jó barátom, egy fiatalember, Bokros Leventének hívják. Valaha a pálos rendbe tartozott, de megérezte, hogy neki túl sok ott a zártság, és kiment világi papnak. Mondtam neki, Azt szeretném, ha majd maga szentelné be a hamvaimat Pélyen. Merthogy Pélyen születtem, de ott most nincsen pap. Hát ugye, már nincsenek papok. Még szép!, mondta Levente. Ott volt maga, amikor a férjem, Maár Gyula drága hamvait beszentelték?

> Persze. Tavaly januárban a Szent Imre-templomban.
Utána Iványi docens azt mondta, hogy olyan gyönyörű volt az egész szertartás, minthogyha Maár Gyula rendezte volna meg. Na igen! Ugyanis előzőleg megkértem az atyát, hogy ha lehet, ne beszéljen. Drága Mari, szigorúan azt a három dolgot fogom fölolvasni, amit az egyházi szertartás megkíván, ígérte az atya. De kérem, ne mondja azt, hogy „Gyula testvér” meg ilyenek. Nem szeretem a kenetteljes szövegeket. Sajnos ki kell mondani a nevét. Mit tehettem? Akkor mondja azt, hogy Maár Gyula. Így is lett. Koltai Sutyi persze beszélt, méghozzá nagyon szépen. Állt oldalt, egy pillanatra sem ült le a szertartás alatt, és folyamatosan Maár Gyula fényképét nézte. Aztán gyönyörűen, választékosan fogalmazott, de érződött, hogy ott remeg benne a tehetetlen felháborodás, „A kurva életbe, Gyula, hát miért hagytál itt bennünket?!” Ha maga ott volt, hallotta azt is, milyen istenien orgonált Xavér. Imádta Maár Gyulát. Na, ő az én temetésemen… úgy értem, a hamvaim beszentelésén is fog orgonálni.

> Most valójában a saját temetését rendezi meg.
Végrendelkezek, ember! Xavér lejön nekem orgonálni, és egy pélyi elemista, negyedikes-ötödikes kisdiák felolvas egy Pilinszky-verset.

> Valószínűleg minden ember elképzeli néha, milyen lesz az, amikor eltemetik.
Terézre bízok mindent. A lányomban megbízom. Beszentelik a hamvaimat, aztán a Tiszába szórnak. Az az én folyóm. Ott már csak Teréz és a párja lesz a csónakban. Aztán, ahogy egy barátom, doktor Szongoth Mariann mondta, a Fekete-tengerben fogunk találkozni.

>Kik?
Maár Gyula meg én. Őt a Sugovicába szórtuk Bajánál. Az volt az ő Tiszája.

> Ezzel a beszenteléssel meg a hamvakkal jól elkezdtük ezt a beszélgetőkönyvet.
Ide figyeljen! A hamvasztás ma már természetes dolog. De az én gyerek-koromban még otthon ravatalozták fel a halottat, onnan vitték ki a temetőbe. Az egyház akkoriban már elfogadta a hamvasztást, de az valahogy nem volt még divat. Az apám például, akinek viszonylag fiatalon volt egy súlyos betegsége, engem kért meg, hogy majd hamvasztassuk el. Attól félt, hogy az anyám, aki nagyon vallásos volt, ezt nem merné. Hál’ istennek élt még vagy negyven évig. Aztán amikor meghalt, tudja, mikor nyugodtam meg? Amikor fölhívtak, hogy Művésznő, megtörtént a hamvasztás. Addig csak elképzeltem az ő drága kezét vagy például a nyakát, ahogy… Imádtam az apám nyakszirtjét. Az egyik forgatásra levittem róla egy fotót, és megmutattam Ralph Fiennesnek, akivel A napfény ízében forgattunk. A fotón apámat látjuk a gyulai tüdőszanatóriumban, elegáns, fehér öltönyben. Egy az egyben mint Fiennes a filmben.

> Hogy került Mari apja Gyulára?
Törőcsik nagyapám egyszerű parasztember volt – de művelt és tájékozott ember. Nagyon jól tudta, hogy ha valakinek az Alföldön tüdőgyulladása van, és apámnak az volt, azt el kell küldeni szanatóriumba. Így került oda apám, akkor készült róla az a fénykép.

> Azt tudja, Mari, hogy Pélyhez nagyon közel van az a falu, ahol én születtem?
Melyik falu?

> Tiszanána. Gyerekkoromban onnan jártunk a Tiszához, általában Kiskörére.
Hát mi is! Na persze évekkel előbb, hisz maga még fiatal!

> Persze, hatvannégy múltam…
Egész gyerekkorunkban a Tiszára jártunk. Az úgynevezett falusi intelligencia. Tudja, az orvos, a jegyző, a tanító. Mi közéjük tartoztunk, hisz apám volt az iskolaigazgató. A felnőttek halat főztek, de nekünk csirkét adtak, mi, gyerekek nem ehettünk halat, anyám nem engedte a szálka miatt. És csak a térdig érő vízbe mehettünk be, ott elfeküdtünk, és süttettük a hasunkat.

> Mindig a szülőkkel mentek?
Egyedül nem volt szabad. Messze is volt, kilenc kilométer, meg az út is rossz volt. Képzelje, elpanamázták az utat. Aztán amikor bejöttek az oroszok, azok keresték a köves utat. Merthogy a térképükön már az volt. És ezért majdnem főbe lőtték a bírót! Hogy hova lett a köves út?! Az egész falu esküvel állította, hogy sose volt ott olyan út. Szerencsére elhitték, nem lőtték agyon.

> Hogy kerültek a „falusi intelligencia” közé? Nagyapja még, az imént mondta, paraszt volt.
Elég volt ahhoz annyi, hogy az apám iskolaigazgató volt. Akkor az még számított. Egyébként igen, Törőcsik nagyapám paraszt volt. Van bennem sváb vér is, a másik ágon, mert Rusz nagyapám sváb volt. 6 az első világháborúban meghalt, akkoriban, amikor anyám született. A nagyanyám újra férjhez ment, Kovács Sándorhoz, ő lett az én igazi nagyapám, őt ismertem, őt szerettem. Nagyanyámnak nem lehetett több gyereke, de Kovács nagyapám nem háborgott emiatt, imádta anyámat, a mostohagyerekét. Kovács Sándor nagyapám aztán termény-nagykereskedő lett.

> Akkor ő jó parti volt.
Egy fenét! Amikor összeházasodtak, még nem volt semmije. A nagyanyámnak se. De aztán lett, mert Kovács nagyapám ügyes ember volt. Lett neki fűszerüzlete, kocsmája, szikvízüzeme, földje… És ami a legfontosabb: lett neki mozija! Olyan mozi, ahol színpad is volt! Még Egerben sem volt olyan: aggregátorról reflektorokat is tudott használni. Tudja, miért volt szükség színpadra? Mert volt nálunk egy esperes, aki színdarabokat rendezett. Perényi esperesről beszélek, aki egyébként a temető legvégébe temettette magát, és még egy pici síremléket se engedett magának állítani. Amikor Pélyen vagyok, és elmegyek a temetőbe, hisz a halottaim ott vannak, mindig elsétálok Perényi esperes sírjához. Nem akármilyen ember volt! Gazdag családból származott, és bejárta a fél világot, de a pénzét arra fordította, hogy Pélyen legyen igazi kulturális élet. Meg is lett. Nemcsak ő rendezett színdarabokat, hanem később apám meg anyám is. Képzelje el, hogy anyámnál játszottam Nyilas Misit! Sok-sok év múlva pedig kaptam az unokaöcsémtől egy bekeretezett plakátot, most nem tudom, hogy hova raktam el, pedig egy darabig őrizgettem. Elmondom, mi van rajta: valami operett szerzője meg a címe, erre már nem emlékszem, alatta: Rendezte Törőcsik Joáchim, az apám, ugye, Főszereplő Törőcsik Teréz, a nővérem, aztán szerepelt még Dragony Olga, Jankovics Olga, Kácsor Béla… Szóval minden, ahogy egy rendes plakáton kell. És középen, jókora betűkkel: Ritmikus táncot bemutat: Törőcsik Marián. Ez vagyok én. Hát ezen annyit röhögtünk, hogy nem igaz!

> Van évszám a plakáton?
Azt én most honnan tudjam?! Hogy ez mikor volt, ugye? Most vagyok nyolcvan. Akkor lehettem… ez talán a háború alatt történt. Várjon, hiszen az apám a fronton volt, aztán meg hadifogságban. Akkor inkább később, a koalíciós években, a háború után. Amikor a Tiszára járt az a bizonyos „falusi intelligencia”. Oda sorolhatnám Törőcsik nagyapámat is, mert rengeteget olvasott. Ipari növényeket termesztett, állatokat tenyésztett és hibátlanul írt. A fiait pedig iskoláztatta) Vagyis hát a legfiatalabb fiútestvért, Pistát nem taníttatta. Ez apámnak élete végéig nagyon fájt. Halálakor, amikor anyám kinyitotta a briftasniját vagy hogy hívják, benne volt a Pista öccse fényképe. Egész életében őrizte.

> Hányan voltak?
A legidősebb testvér volt Boldizsár keresztapám, aztán jött apám, ők ketten tanultak. Pista nyilván azért nem tanulhatott, hogy legyen, aki továbbviszi a gazdaságot. Nagyapám a lányokat se taníttatta, de ez természetes volt. Volt ugye az Ica néni, aztán Etuska néni… Azt hiszem, két lány. Vagy három?
Annyian voltunk, mint az oroszok, úgyhogy elfelejtettem.

> Mariék is sokan voltak testvérek.
Anyám hét gyereket szült. Az első halva született, de akkor nem csináltak ebből ügyet, jött a következő, a nővérem, Teréz. Azután jöttem én 1935-ben. Majd a húgom, juh. Anyámra csak rá kellett nézni, és teherbe esett. Akkor még nem voltak fogamzásgátlók. Különben mindannyian könnyen teherbe estünk, és jól viseltük a terhességet. Jött a háború, apám a második magyar hadseregben szolgált, kapott egy hónap szabadságot – és anyám teherbe esett. Aztán az ötödik vagy hatodik hónapban elvetélt. Súlyos helyzet volt akkoriban, már nem lehetett bejutni Egerbe, a kórházba, mert a közlekedés leállt. Orvos sehol, de egy közeli táborból kihoztak a csendőrök egy zsidó orvost. Láttuk, rajta volt a sárga csillag. Minket, gyerekeket kiküldtek a házból. Túl messzire persze nem mentünk, elbújtunk a ház mögött, és hallottuk, hogy azt ordítja anyám: Papírt és ceruzát kérek! Doktor ár, le akarom írni, hogy maga nem hibás, ha én most meghalok. Az a csoda, ha életben tud tartani. Na, hát akkor sok mindent megtanultam. Mentette a zsidót, miközben épp elvetélt. Még egyet mondanék, hogy lássa, milyen szüleim voltak. Imádtam moziba járni, és amíg nagy-apámnak nem államosították a moziját, folyton ott ültem. Szombaton este, vasárnap délután, vasárnap este. Mindenkit ismertem, jaj, az összes színészt. De tudtam az operatőröket is, Hegyi Barnabást, Eiben Istvánt, és a rendezőket, báró Podmaniczky Félixet meg ilyeneket. Őket a lapokból, amik nagyapámnak jártak… Egyik este anyám így szól: Édesapátokkal úgy döntöttünk, hogy a mai filmet nem nézhetitek meg. Több se kellett nekem, elvonultam, és zokogtam, hogy ilyen nincs, mi az, hogy én egy filmet nem nézhetek meg! Általában titokban sírtam. Ordítoztam másokkal, de sírni, azt mondták anyámék, mindig elvonultam. Lement a vetítés nélkülünk, gyerekek nélkül. De másnap leült velünk anyám, Édesapátokkal megbeszéltük, hogy nektek is tudnotok kell: csak jó ember van meg rossz ember van, zseniális ember van meg buta ember van – de származás szerint senkiről nem ítélkezhetünk. Ezt nem lehet elég korán megtanulni. Ezért úgy döntöttünk, hogy ezt a filmet látnotok kell. És képzelje el, gyerekként láthattam az első dokumentumfilmet Auschwitzról. Egy lengyel rendező csinálta.

> Hogy került az a film Pélyre?
A nagyapám hozta. Feljárt Pestre, és válogatott. Válogatottan jó filmeket játszott mindig.

> Mikor látta életében az első filmet?
Tudja a fene. Láttam Szeleczky Zitát, láttam Muráti Lilit, Páger Antalt, Szilasi Lászlót. Rózsafabot meg ilyeneket. Hát persze. Csak elfelejti az ember. Még a saját filmjeimet is elfelejtem, nemhogy ezeket! Nem kell meginnia a kávéját? A maga kedvéért hozattam tejet, én ki nem állhatom. Beírtam a naptárba: „Bérczes, tej”.

> Elfeledkeztem róla.
No hiszen, maga is… Akkor most már jól kihűlt. Tamás, gyere csak…

> Nehogy felmelegíttesse, Mari! Inkább most gyorsan felhajtom.
Na, maga se normális. Viszont ha már Szeleczky szóba került, hadd mondjak el vele kapcsolatban valamit. Mindenki elkövet életében néhány megbocsáthatatlan dolgot, én vele kapcsolatban őrzök valamit, amibe egyszerűen belehalok, annyira fáj. Nekem mindig jólesett, amikor a régi nagyokról, egy Muráti Liliről vagy egy Szeleczky Zitáról kiderült, hogy ők tudnak rólam. Már rég disszidáltak, amikor a pályára kerültem, de hát mégiscsak nyolc filmemet vetítették Cannes-ban. Szóval ők tudták, ki vagyok. Szeleczky valaha a Nemzetiben játszott. Naiv, kedves lélek, akinek volt egy férje, az vitte őt bele mindenféle politikai hülyeségbe. De attól ő még kitűnő színésznő volt. Egyszer találkoztunk, már nem is tudom, milyen alkalomból, és azt mondja: Annyit hallottam már rólad, szeretnélek megnézni valamiben. Akkoriban játszottam a Száz év magány-t. Megnézte. Előadás után kopognak az ajtómon, kinyitom, ott áll Szeleczky Zita. Mondom neki, Ó, de boldog vagyok, hogy hátrajöttél. Kicsit azért tetszett az előadás? Néz rám, kicsordul a könnye, azt mondja, El se tudtam képzelni, hogy ilyen színészet is van! Akkor én elkezdtem zokogni. Ráborultam és zokogtam… És most jön, ami fáj. Kapok egy levelet valahonnan. Rákos… nem tudom, honnan, hogy hazajött, mert itt akar meghalni, és hogy nagyon beteg, szeretne látni. Én meg úgy eltettem a levelet, hogy aztán sehol sem találtam. A címet elfelejtettem, nem tudtam, kit keressek. Szeleczky Zita pedig öt nap múlva meghalt. Ez megbocsáthatatlan. Hogy nem látogattam meg. Mintha csörögne a telefon… Ez most a magáé vagy az enyém?

> A Marié.
Hozza már ide, a lányom lesz. Csak adja ide, majd én megnyomom, amit kell. Fáj ez a kurva kezem, de ennyit még tudok. Halló! Szia, drága! Nem, nem, Bérczes Laci van itt nálam… Ez a szerencsétlen csak hallgat engem, ahogy ugrálok összevissza, mire ebből összerak valamit, hát megőszül… Csak a vasárnap? No de nem romlik meg addig a hús? Akkor jó… Megmondom neki, persze. Jól van, szia, drága! Üdvözli magát Teréz meg Zoli, és hogy biztos megérti őket, merthogy maga is Fradi-drukker.

> Az vagyok, de hogy jön ez ide?
Úgy volt, hogy holnap, szombaton jönnek hozzám ebédre, de elnézték a Fradi-meccs időpontját. Kiderült, az is holnap lesz, és azt nekik nézniük kell. Megveszekedett Fradi-drukkerek.

> Kimennek a meccsre?!
Nem, csak a tévében. Annak idején egyszer arra mentünk haza Maár Gyulával, hogy a szobában éktelen nagy ordítozás. A hároméves Teréz meg a nyolcvanéves Maár nagyanyja. Nézik a Fradi-meccset, de ordítva. Még csúnyákat is mondanak, aztán Teréz tovább ismételgeti, hogy A kurva életbe! – Hogy beszélsz?, szól rá a nagyanyja. – Az előbb is így beszéltünk. – Az más! Az foci! Teréz igazából Arsenal-drukker, mert Angliában élt tizenegy évig. A lényeg, hogy vasárnap jönnek ebédre. Szólnom kell majd Tamásnak, hogy úgy időzítse a főzést.

> A kávénál is őt szólította. Ki ez a Tamás?
Láthatta, amikor érkezett. Az erkélyen állt, mert dohányzott. Jó barátom, ő segít nekem. Ide figyeljen! Mi a Gellérthegyen laktunk a Bérc utcában, a húgomék a Számadó utcában. Ott lakott Tamás is. Gyakran átjött hozzánk, és vigyázott Terézre, amikor kicsi volt. Most nem mesélem el az életét, a lényeg az, hogy egyedül él, és ő törődik velem. Ilyen gondozóféle barát.

Bérczes László

> Rá valóban szüksége van, vagy ez csak egy úriasszonyi…
Ember! Hát nem látja, milyen állapotban vagyok! Én már egy pillanatig sem tudok egyedül maradni. Csak úgy fogom magam, megszédülök és elzuhanok. A múlt héten is ez volt. Az egyik kezemet nem tudom használni, a székből alig tudok felállni… Úgyhogy nekem Tamás nagyon jó barátom és nagyon jó segítőm. Hál’istennek, mind a ketten vagyunk már olyan öregek, hogy ez így normális, kellemes. Tehát ha én elzuhanok, ő föl tud emelni. Remekül főz, régebben Ausztriában főzött csodálatos helyeken. Imádom a leveseit. Beleőrülök, annyira finomak a levesei! Meg autót vezet. Nyáron lemegyünk majd Velemre, a falumba, és ott mászkálgatunk, átugrunk néha Ausztriába. Várjon már, most jövök rá, én vasárnap nem tudok Terézékkel ebédelni! Alföldinek ígértem, hogy együtt ebédelünk. (…)

Törőcsik Mari – Bérczes László beszélgetőkönyve
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016, 2017, 2018
432 oldal, teljes bolti ár 4590 Ft