Mario Escobar: Emlékezz rám! (részlet)

Posted on 2021. április 14. szerda Szerző:

0


1. A megbélyegzés

Madrid, 1934. november 14.

A gyerekeknek olyan a háború, mint egy játék. Nincs róla fogalmuk, hogy az egyenruhák, a lövöldözés, a felvonulások és a lelkesítő dalok mögött a halál is beleragad a cipőbe, mint a sár, hús- és vérnyomokat hagy maga után, és örökre megjelöli mindazok életét, akiket pokoli ujjával megérint.

A spanyol polgárháború jóval az előtt elkezdődött, hogy 1936. július 17-én a katonaság fegyvert ragadott volna – legalábbis számunkra, a szegénység és a nyomorúság gyermekei számára. Aznap kora reggel kopogtattak a La Latina negyedben lévő lakásunk ajtaján. Még mindenki az ágyban pihent, a két húgom, a szüleim és a lány is, aki vigyázott ránk, amikor anyám a színházban dolgozott. Húgaim és én ösztönösen beszaladtunk a szüleim szobájába. Isabel fehér pamut hálóingében remegett és sikítozott, miközben anyámba kapaszkodott, Ana a karomban sírt, apám pedig merev mosollyal álcázta félelmét és azt mondta: „Nem lesz semmi baj.”

María Zapata – a lány, aki nálunk lakott – sírva kísérte apámat az ajtóhoz, akár egy rémült kiskutya. A család többi tagja a nagyszobába húzódott, amikor azonban meghallottam az előszobából a hangokat és a zörejeket, kishúgomat anyám ölében hagytam, és gondolkodás nélkül az ajtó felé indultam. Túl bátornak nem voltam éppen nevezhető, de segíteni akartam apámnak. Még abban a korban voltam, amikor az ember mitikus, legyőzhetetlen hősnek látja a nemzőatyját, akit követni akar. Reszketve léptem a szoba küszöbére, amit dolgozószobának hívtunk: egy kétszer három méteres lyuk volt, tele könyvvel és papírral. A málladozó vakolat és a csorba polcok ellenére azonban ez a helyiség a tudás temploma volt számomra, bár abban a pillanatban az alvilág előszobájaként tűnt fel előttem. Amikor a titkosrendőrség, a Brigada Social emberei kesztyűs kezükkel felforgatták a polcon a színes könyveket, szerteszét repkedtek belőlük a papírlapok. A kötetek majdnem mind a Cervantes Kiadó gondozásában jelentek meg, amely barcelonai székhelyű volt ugyan, de a kiadványok egy része apám nyomdájából került ki. Apám reményvesztetten emelte fel a karját, mintha minden egyes leszakított könyvgerinc és összegyűrt lap látványa olyan fájdalmat okozna neki, akár megannyi ostorcsapás.

– Mi nem tartunk illegális könyveket!

Apám hangja megtörte ugyan a katonai bakancsok dübörgését meg a rendőrök ordibálását, az őrmester azonban megfordult és egyenesen a szájába öklözött. Apám felhasadt ajkán azon nyomban kibuggyant a vér, és én rémülten néztem annak a férfinak az ijedt tekintetét, akit a világ legbátrabb emberének tudtam.

– Szarházi, vörös disznó! Tudjuk, hogy a nyomdászok egyik szakszervezeti vezetője vagy! És azt is, hogy október 5-én egyike voltál azoknak, akik megostromolták a Kormányhivatalt, és hogy a Szocialista Forradalmi Bizottmány tagja is vagy. Hol dugdosod azokat a rohadt könyveket? A szakszervezeti papírokat akarjuk, meg a bizottsági tagok nevét!

Az őrmester megrángatta apámat, aki a csíkos pizsamájában úgy festett, akár egy marionettbábu. Én pontosan tudtam, hogy a szóban forgó könyvek nincsenek ott. Pár héttel korábban ugyanis magam segítettem apámnak elrejteni őket a lapostetőn, a galambdúcban.

– A köztársaság hű és becsületes dolgozója vagyok – felelte apám meghökkentő határozottsággal. Pizsamáját vérfoltok borították a gallérján és a mellén, szemébe azonban visszaköltözött a bátorság, amely jellemzően a tetteit irányította.

– Gyere csak ide, fiam! – szólított meg az őrmester, és akkor először néztem rá.

Olyan volt, mint egy mérges, habzó szájú véreb, tömött fekete bajusza pedig még vadabb külsőt kölcsönzött neki. Az őrmester a galléromnál fogva megragadott, és erővel kivonszolt a dolgozószobából. A nappaliba cibált, és egy szék felé tuszkolt. Lehuppantam, ő pedig leguggolt, és arcát az enyémhez tapasztotta.

– Ide hallgass, fiacskám, az apád egy vörös, egy kommunista, a rend és a béke ellensége. Ha elárulod, hol vannak a papírok, nem esik baja, de ha hazudsz, te meg a húgaid a Szent Szív Árvaházban végzitek! Talán azt akarod, hogy az anyád haját leborotválják, és a Ventas [Cárcel de Ventas: női börtön Madridban, amely 1931-től 1969-ig működött. – A ford.] egyik cellájába dugják?
– Nem, uram – feleltem remegve, miközben borzasztóan kellett pisilnem.
– Hát akkor rukkolj elő a válasszal, mielőtt elfogy a türelmem! – üvöltötte a férfi habzó szájjal.
– Apámnak csak ezek a könyvei vannak. Tudja, ő nyomdász, ezért van ilyen sok itthon.
A férfi erősen megrázott, a galléromnál fogva felemelt, olyannyira, hogy a lábam egy ideig a levegőben himbálózott. Azután visszadobott a földre, és hatalmas léptekkel visszadübörgött a dolgozószobába.
– Gyerünk! Visszük az uraságokat! – kiáltotta fülsértő hangon.
– Mi legyen a kölykökkel? – kérdezte az egyik embere.
– Mennek a menhelyre, a tetvek meg a csótányok közé.
A nappaliba rohantam, és akkor láttam, hogy az egyik rendőr erőszakkal kiráncigálta anyámat a szobából. A rendőrre vetettem magam, a nyakába kapaszkodtam, és beleharaptam a fülcimpájába. A fickó erre elengedte anyámat, majd felordított, és megpróbált lerázni.

– Marco, kérlek! – kiáltott fel rémülten anyám, amikor meglátott a rendőr háta mögött.

A fickónak sikerült megszabadulnia tőlem, és a falhoz lökött. Elővette a gumibotját, és már majdnem megütött, amikor anyám karon ragadta.

– Gyerek még, ne bántsa! – rimánkodott anyám könnyek közt.

Az előszoba végében ekkor feltűnt az őrmester, miközben két embere a karjánál fogva cibálta kifelé apámat, akinek csupa vér meg véraláfutás volt az arca, a szeme bedagadt, és időnként fel-felnyögött fájdalmában. A két húgom apámhoz akart szaladni, az őrmester azonban a karjával visszatartotta őket.

– Fogd meg ezt az átkozott kölyköt! – szólalt meg, miközben utat tört magának. Mielőtt azonban engem is lefoghattak volna, kinyitottam a bejárati ajtót és lerohantam a lépcsőn.

Úgy futottam, ahogy csak bírtam. Utoljára az egyik rendőr hangját hallottam, meg anyám kiáltásait, amelyek villámcsapásként hasítottak a lépcsőház terébe. Amikor kiértem a sötét utcára, némán sírva fakadtam, és erős szorítást éreztem a mellkasomban. Egészen a Plaza Mayorig szaladtam, ahol néhány utcaseprő a macskakövet tisztogatta. Az egyik oszlopnak támaszkodtam és keservesen zokogtam.

Mario Escobar

A háború jóval 1936 előtt elkezdődött. 1936-ban pedig már az egész nemzet vérben fürdött. Én pedig aznap megértettem, hogy hiába van igazunk, eltaposhatnak, és a bátorság nem elegendő ahhoz, hogy legyőzzük a rosszat, továbbá azt is, hogy a fegyverek ereje megtöri az emberek lelkét.

Fordította: Mester Yvonne

Mario Escobar Golderos: Emlékezz rám!
Kossuth Kiadó, Budapest, 2020