Varga Zoltán: A nehezen nevelhető felnőtt (részlet)

Posted on 2021. április 13. kedd Szerző:

0


Humor, emberség

Több mindenről szó esett, arról is, hogy mi mindennek kellene még történnie a magyar pedagógiában, és mi minden nem történik vagy sajnos történik. De érdemes még szólni más fontos dologról is.

Megtörtént, szemléletes eseményből szeretnék kiindulni. Egyik gimnáziumunkban – a budapesti Alternatív Közgazdasági Gimnáziumról van szó – belép a tanári szobába a tizenkilencedik évében járó teljes jogú magyar állampolgár, választó és választható leányzó. Körülnéz. A tanári üresnek tűnik, de megpillantja egyik tanárát, aki az asztal végén munkálkodik valamin. Megszólal a diák.

– Jó napot kívánok! Á! Csak maga van itt. Én a szimpatikusabb tanár urat keresem.

A kevésbé szimpatikus tanár úr:

– Sajnos most csak én vagyok itt, ő kiment valahová.

Jól gondoljuk meg, itt egy rendkívül szemtelen „gyerek” beszél „minősíthetetlenül” egy tanár úrral. Hogy az eset még szemléletesebb legyen, elmondom, hogy ezt a jelenetet elmeséltem a gimnázium szakmai vezetőjének, aki jót nevetett a dolgon. Ha ezt a történetet egy igazi, tőrőlmetszett Mici néninek mesélem el, Mici néni arca elborul, mint a „Helló-belló, víziló” esetén. Talán még jobban. Hiszen ott még menti a történteket, hogy egy tudatlan, láthatóan rosszul nevelt kisgyerekről van szó, aki még annyira se jutott, hogy köszönne szépen a néninek. Annak idején Mici néni agyán biztosan átsuhant: „Cseppet se csodálkoznék, ha ez a gyerek odahaza ugrálna a kanapén.” De itt? Egy ekkora ló baba hogyan viselkedhet ilyen neveletlenül? Mici néninek a nevelőről is meglenne a véleménye, hogy egy ilyen pimaszságot csak úgy, szó nélkül eltűr. Ha ő az igazgató – és valószínűleg ő az –, részletesen el is magyarázza neki, hogy miért helyteleníti ezt az erkölcsromboló, káros nevelői magatartást. Ha nagyon igazgató, meg is jegyzi magának a dolgot, és majd lesz rá gondja a továbbiakban. Hogy lehet egy ekkora nagylány olyan neveletlen és tiszteletlen, hogy így beszéljen egy tanárral!

Nehogy azt higgyük, csak az én komisz fantáziám tételezi fel, hogy létezhet ilyen igazgató! Tudok valóban létező igazgatóról, aki az áprilisi tréfából női ruhában érkező fiú tanítványán osztályával együtt jót nevető tanárát raportra hívta, miután az eset a fülébe jutott. Az eredmény: igazgatói kioktatás, fegyelmi kilátásba helyezése. „Az iskola nem játszótér, kedves kollégám.”

Ha – mint annak idején – vizsgálatot végeznék befejezetlen történetekkel, és a fenti történetet adnám feladatul: hogyan reagálna egy tanár a diák szavaira, felteszem, iskoláink többségében – úgy vélem, túlnyomó többségében – valamilyen enyhébb vagy erősebb visszautasítást tartalmazó választ kapnék. A kérdezettek jelentős része először elnevetné magát, azután azt mondaná, hogy ilyet nem mond egy gyerek tanárnak.

Iskolai ártalmak című könyvemben leírtam azt a „rejtett szabályt”, amely így szól: „A gyermeki humor veszedelmes.”

Hadd idézzem magam, mert úgy vélem, hogy az akkor, 1973-ban írtak nem vesztették el aktualitásukat:

„A gyermeki humornak kockázatos teret engedni az iskolai életben, mert megzavarhatja a kialakult alá- és fölérendeltség normáit, sérti a nevelői felsőbbrendűség világképét, »szemtelenségre« bátorít. A gyerekek a nevelő személyére, valamint az iskolai élet szabályaira vonatkozó humoros megnyilatkozásait vissza kell utasítani, szükség esetén közvetlen vagy közvetett büntetést kell alkalmazni, enyhébb esetben kilátásba helyezni.”

A fent leírt tanáriban zajló jelenet mélyére nézve sajátos, üdítő világ tárul fel előttünk. A ló-babának nevezett nagylány – egyebekben a legkisebb lányom, a korábbi törpenyúl – évek óta ennek a közösségnek tagja. Ismeri tanárait. Része, alkotója és „fogyasztója” annak a szellemiségnek, ami itt formálja a mindennapokat. Tudja, hogy ki kicsoda. Fenntartás nélkül bízik, ismétlem, bízik nevelője emberről vallott felfogásában, humorérzékében, intellektusában. Éppen ezért paradox módon a csipkelődéssel valójában igazi megbecsülését fejezi ki a másik ember iránt. Mert nemcsak emberségében bízik, de abban is, hogy a tanár képes azonos szinten, villámgyorsan visszavágni. Ha nem is, mint a most következő, analóg esetben hallhatjuk, „pajtásával”, de a társával beszél. Mert ez az elvetemült gyerek és néhány száz meg százezer társa nem vezetőre, hanem társra, partnerre vágyik, aki – mellesleg – vezetni is képes őt.

Csak mellékesen jegyzem meg: igenis vannak gyerekek, akik nem partnerre, hanem vezetőre vágynak. De még mennyire hogy vannak! Náluk korán ért be a vetés. És nem is elsősorban csak gyerekek! Ha egy gyerek – és egy felnőtt – ilyen módon szemléli a világot, az emberi és a szociális kapcsolatokat, annak előtörténete van.

Szomorú előtörténete.

Ha már idéztem a több mint negyven éve megjelent könyvemből, mondanivalóm további megvilágítására érdemes közölni belőle egy másik, az előbbivel analóg, ugyancsak tanulságos esetet:

„A középiskolában az egyik nevelő igen gyakran használja a »lényegében« kifejezést. Olyannyira, hogy a gyerekek ezt a nevet adják neki, és a ragadványnév iskolaszerte általánossá válik. A nevelőt minden gyerek »Lényegében«-nek hívja. Egyik óráján Bunsen-láng felett melegít egy vegyi anyagot, és az osztályhoz fordulva megkérdezi: mit csinálunk most tulajdonképpen? Egyik diákja jelentkezik, és azt mondja: „Lényegében főzzük”.

A nevelő ha ragadványnevéről nincs is értesülve, gyakori szóhasználatának tudatában van. Abbahagyja a kísérletet és a diákhoz fordulva ingerülten ezt mondja: „Vigyázz a szádra, édes fiam, mert nem a pajtásoddal beszélsz! Megértetted?!”

Egy iskola akkor válik nyomasztóvá, ha értékrendje, világszemlélete, realitásérzéke elválik a külvilágétól. Ha egy iskola elkezdi azt hinni, hogy a gyerekek faragni szükséges fatuskók. Beszéljen erről a faragásról bármilyen elegánsan és szakszerűen. Ha azt vallja, hogy az iskolai tananyag elsajátítása – hogy a gyerekek milyen jól tanulnak – önmagában, a külvilág történéseitől független érték. Hogy az iskola szabályrendszere felette áll a külvilág szabályrendszerének, és nem is kell hogy egybecsengjen vele. Ha azt hiszi, hogy a gyerekek számára a hivatali tekintély elfogadtatható, valóságos tekintély.

Az ilyen iskola tanárai válnak ronda tanár urakká, az ilyen iskolában érzik magukat rosszul a gyerekek és a tehetséges pedagógusok. És az ilyen iskolát tartják kívánatosnak azok, akiket nem szabadna gyerekek közelébe engedni. Lehet, hogy csendesek a folyosók, lehet, hogy jók a tanulmányi eredmények, de örömtelen az élet, utálatos az ott folyó munka.

A hetvenes években egy felső tagozatos kislányt hoztak a szülei, akinek sorozatos konfliktusok színesítették iskolai életét. Mármint a tanárokkal kirobbanó konfliktusok. „Nagyszájú”, „szemtelen” gyerek.

A mi szempontunkból csak az egyik konfliktusa érdekes.

Az iskola bevezette az „egyenkötényt”. A kötény nyakban záródott, valójában inkább ruha volt. A szülők, bár csendes morgással, de beleegyeztek a köténybe. Így történhetett, hogy valamennyi gyerek kézhez kapott egy műszaki rajzot, amely a ruhadarab gallérjának szabásmintája volt. Az egyikük édesanyja profi varrónő, valahol talált kapcsolatot köténybeszerzésre, de az iskola „egyengallért” akart tetetni a ruhadarabra. Megszületett az egyengallér terve. A varrónő mama férje pedig – mérnökember –, mint egy műszaki rajzot, igazi műszaki precizitással, gyönyörűen lerajzolta. Két profi egyenes metszésében a megadott számú pettyek is láthatók voltak. Szabványbetűkkel felirat: „Egyenkötény gallérja. Méretarány: 1:1”.

Amikor az osztályfőnök kiosztotta a „tervrajzot”, a kislány így kiáltott fel: „Hát ez egy marhaság! Úgy fest, mint egy űrrakéta tervrajza. Nem mindegy az, hány petty van egy galléron, és hol?” Szóváltás keletkezett. Nem hangos, de szóváltás. A végeredmény: légy szíves, mondd meg édesanyádnak, hogy beszélni szeretnék vele.

Szülő be.

Maga is pedagógus, felső tagozatban tanít. Tervrajzkiosztó tanár néni elmondja, hogy a kislány „minősíthetetlen hangot engedett meg magának” vele szemben. Egyébként is folyton feltűnést keres, mindenkivel vitatkozik, és egyáltalán: „Meg kell mondanom neked, hogy én ezt a hangot nem tűröm el egy gyerektől.” Amikor az anya az esetről pontosabban akar tájékozódni – a gyerek már elmondta neki, szerinte mi történt –, kolléganője így zárja le a „megbeszélést”: „Nézd, én nem azért kértem, hogy találkozzunk, mert vitatkozni akartam veled. Még egyszer mondom, én ezt a hangot nem tűröm el egy taknyostól. Megbocsáss, a tiédtől sem.” A mama – világosfejű, kedves teremtés – sokallja a „taknyost”, és a maga részéről így vet véget a találkozónak. „Marikám, az én kislányom nem egy taknyos, hanem egy gyerek. Én se taknyosokat, hanem gyerekeket tanítok.”

Haraggal válnak el.

Félévkor, javaslatommal egyetértve, a kislányt másik iskolába vitték. És jól tették.

Rég kihullottak már ekkor tejfogaim a pályán, nem mentem ki az iskolába, és nem vittem magammal testőrt. A gyerek és az anya elbeszéléséből tudtam már, mi várna az iskolában: „Húsz (tizenöt, huszonöt) éve vagyok a pályán, engem ne tanítson senki, mi a dolgom.” Még azt is csaknem biztosra vehettem, hogy a tanárnő hátraszorított haja gombócszerű kontyban végződik. Iskoláink a sokat vitatkozó, sorból kilógó gyerekeket nem szerették, és a legtöbb helyen ma sem nagyon tudnak mit kezdeni velük. Ez a szomorú igazság. Nemhogy értéknek tartanák a színes egyéniséget, az önálló véleményt, de tartanak tőle. Nem bírnak vele.

A kiszenvedett NDK-ban jártam, egy gyerekklinikán. Ebédhez indultunk az egyik osztály betegeivel. Egy kedves fiatal kolléga kísért. Egyszer csak ijedten felkapta a fejét, és rákiáltott a gyerekekre: ne tarts lépést! Sejtettem, miről van szó. Érdeklődtem és nyertem! Kiderült, a fiatal kolléga valóban attól tartott, elviszem a hírüket, hogy Németországban a gyerekek még mindig katonásan, poroszosan masíroznak. Mert valóban egyszerre léptek. Úgy értelmeztem ezt akkor, hogy a németek el akarnak fordulni attól, ami rossz útra vitte őket. Még egy ilyen mikroszkopikus ügyben is.

Nálunk sem kell már egyszerre lépni, sorban sem mindig kell állni. De hogy el akarnánk fordulni a régitől, annak kevés jelét látni. Az ellenkezőjére többet. A turulban kívánunk egyesülni. Érdekes lehet ott benn.

Azért a régitől elfordulni sehol a világon nem könnyű. Tanulságul elmesélem a német tanulmányutam egy másik esetét. Amikor bemutatták az intézetet, végigvittek az ambulancia szobáin is, ahol a munka folyt. Nálunk ez nem ment volna, mi igyekeztünk nem zavarni egymást. Az egyik szobában egy tízévesforma kisfiút vizsgált egy már korábban megismert, nagyon kedves kolléganő. Egy olyan tesztet vett fel éppen, ahol képeket kellett megnéznie a kisfiúnak, és a képekről egy történetet kellett kitalálnia. A kisfiú rázkódott a zokogástól, kezében rázkódott a kép is, és közben akadozva mondta a kitalált történetet. Engedelmeskedett az utasításnak, amit Monikától kapott. A valóban melegszívű, értelmes kolléganő látható együttérzéssel nézte a kisfiút. Ebédnél megkérdeztem tőle: mi baja volt annak a kisfiúnak, hogy annyira sírt? Majdnem elestem a választól: Ó! Szegény kisgyerek. Az apja matróz volt. A múlt héten olyan szerencsétlenül esett vízbe a hajóról, hogy a csavarok ledarálták. Már ne haragudjon, Monika, kedves, de miért nyúznak egy zokogó gyereket egy hülye teszttel? Monika értetlenül néz rám: a TAT – ez a teszt neve – benne van a protokollban. Ezt minden gyerekkel el kell végeznünk. Ja! Az más. És napirendre tértünk a dolog felett.

Az ugyanitt átélt másik történet azt is megmagyarázta, hogy az így felnövő gyerekből miért lesz olyan felnőtt, mint amilyeneket egy másik szobába véletlenül benyitva volt módom ugyanilyen engedelmesen viselkedni látni. Hat vagy nyolc ötven körüli, komoly férfi ült a szobában egy asztalra helyezett magnetofonra meredve. A magnó időnként elkiáltotta magát: Jetzt!{4} Ekkor a német férfiak az előttük lévő papírra meredtek, és villámgyorsan vonalkákat kezdtek húzni egy kockásnak tűnő papírra. Rám sem pillantottak. Később megérdeklődtem, mi folyt a szobában. A férfiak különböző közép- és nagyüzemek igazgatói voltak, akik koncentrációkészséget vizsgáló tesztet töltöttek ki. Hja! A parancs, az parancs.

Vissza az egyengallérhoz!

Varga Zoltán

A gallérügyben zsizsegni kezdő kislány valószínűleg másképp viselkedik, mint a síró kisfiú és az ötvenévesek. Gallér elleni nyelvelését – valljuk be – személyes sérelemként átélni fájdalmasan unintelligens emberi reakció. Egy ilyen lefety valójában egyetlen komoly szót se érdemel. Ha mégis megszólalok, mondok valami könnyedet, humorosat. De behívni a ráadásul kolléga szülőt és összeveszni vele? Ezen? Taknyosnak tartani az embergyereket? Az ilyen ember lehet tanár? Való ilyen ember az iskolába? Hol van az az apró lyukú szűrő, amin ez a pedagógusnak jelentkező fennakadt volna? Sehol. Legfeljebb énekelnie kellett az „alkalmassági” vizsgán, hogy jó-e a hallása.

Ingyom-bingyom táliber, tutáliber máliber.

Varga Zoltán: A nehezen nevelhető felnőtt
Kossuth Kiadó, Budapest, 2020