Világvégi gondolatok | Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Posted on 2021. február 23. kedd Szerző:

0


Paddington |

Lily Brooks-Dalton elsőkönyves íróként 2016-ban nagy kritikai sikert aratott ezzel a két, egymástól függetlenül fejlődő történetszálra épülő regénnyel: Augustine, a csillagász egyedül marad az Északi-sarkkörön túli kutatóállomáson valamilyen el nem mesélt globális katasztrófa után, az Aether űrhajó pedig, fedélzetén a Sully nevű rádióssal meg ötfőnyi legénységgel, hazafelé tartva a Jupitertől elveszíti a kapcsolatot a Földdel. A magyar kiadás 2020-as, a könyv által inspirált, George Clooney rendezte filmmel együtt jutott el a közönséghez. Ráadásul az író által felvetett legfontosabb kérdések most talán még aktuálisabbak és sokak számára mélyebben átélhetőek, mint azt négy-öt évvel ezelőtt sejtethettük volna.

A két történetszál szereplői nagyon különböző helyzetekkel birkóznak. Augustine pontosan tudja, hogy valami olyan történt a Földön, amitől gyakorlatilag alighanem egyedül maradt a világ végén, talán az egész Földön, ám élete végéig elegendőnek tűnő ellátmánnyal. Hogy valójában mi történt a bolygónkon, azt csak találgatni lehet. Az embereket évtizedek óta kerülő idős tudós úgy dönt, hogy a neki hátralévő kis időre már inkább egyedül marad, és tovább vizsgálja a csillagokat. Neki az adja fel a leckét, hogy váratlanul egy titokzatos kislányra talál a bázison, aki a puszta megjelenésével alapjaiban ingatja meg az elképzeléseit. Augustine természetesen felelősséget érez a gyerek iránt, akinek még lehet jövője, ezért egyrészt elkezdi keresni a kapcsolatfelvétel lehetőségét, ha egyáltalán van kivel, másrészt kénytelen újratervezni mindazt, amit korábban elképzelt.

Sully és az Aether legénységének helyzete egészen más. Hazafelé tartanak egy eleddig egyedülálló és sikeres küldetésről. Elégedettek, hiszen elsőként hajtottak végre ilyen küldetést az emberiség történetében. Apránként megtudjuk azt is, hogy a sikerhez óriási személyes áldozatokat kellett hozniuk, és többen is szeretteiket hagyták hátra. A legénység már előre aggódik, milyen lesz, ha majd visszatérnek hozzájuk. Aztán elveszítik a kapcsolatot a Földdel, és amíg közelednek, próbálják kideríteni, mi lehet ennek az oka. Egy idő után felvetődik, hogy okozhatta-e a némaságot valamiféle globális katasztrófa. Ez egyre valószerűbbnek tűnik, amikor meglátják, hogy a Föld sötét oldalán nem látszódnak a városok éjszakai fényei – teljes a sötétség. És ahogy közelednek, immár azzal a kérdéssel kell foglalkozniuk, hogy mi történik, ha senki és semmi nem várja őket, és hogy mit is jelent az otthon.

A két szál végül összeér, de a végkifejlet kitalálása az olvasóra marad. Leginkább azon gondolkodhat el az ember, mit tenne, ha ő kerülne ilyen helyzetbe – bár nyilván akad olvasó, aki a szereplők sorsán is elgondolkodik. A kérdés alighanem már a kötet születésekor is aktuális volt, hiszen évek óta lebeg a fejünk fölött valamiféle globális klímakatasztrófa veszélye, ahogy az is, hogy egy hozzánemértő vagy (szellemi) képességeinek nem teljesen birtokában lévő ember kezébe kerül a piros gomb – és atomfegyverek semmisítik meg az emberiséget. Egy valódi, tömeghalálhoz vezető világjárvány sem elképzelhetetlen. Ahogy az sem, hogy a külvilág eseményeiről mit sem tudó ember éli túl mindezt.

A kérdés komoly végiggondolásához még az sem szükséges, hogy kihaljon az emberiség. Elég, ha értelmetlen szabályokkal elvesznek mindent az embertől, ami élvezet az életében. Hányan vannak köztünk, akik egy sarkvidéki obszervatóriumban, egymagukban is élvezni tudnának pár évet az életükből? Hányan vannak köztünk, akik akkor is hazatérnének, ha már nem lenne miért és kiért?

Az atomtudósok által 1947-ben szimbolikusan létrehozott Ítéletnap óra (Doomsday Clock) még sosem volt olyan közel az éjfélhez – azaz a véghez –, mint a legutóbbi, 2021 január végi drasztikus előreállításakor. A mutató az elmúlt év után minden eddiginél közelebb került a 12-eshez, most már csak 100 (képletes) másodperc van hátra. Mit jelent ez azoknak, akik a földről lesik az éjféli égbolt csillagait, és mit jelent azoknak, akik éjfél körül készülnek életük következő fejezetére – akár visszatérve egy távoli, hosszú utazásról, akár életük új utazásaira, például a felnőtt életre. Lily Brooks-Dalton nem túl vaskos könyvet adott a kezünkbe, amit gyorsan ki lehet olvasni, ám utána sokat lehet gondolkodni a benne vagy általa fölvetett kérdésekről.

Farkas Veronika könnyed profizmussal kínálja a magyar olvasónak a néhol költői, plasztikus szöveget, a kietlen természet – a sarkvidék és az űr – leírását és a szereplők belső vívódásait. Az olvasók számára ajánlom a George Clooney által jegyzett filmet is, akár olvasás előtt, akár utána. A lassan hömpölygő filmes sztori leghangsúlyosabb, metaforikus elemei közül a regényben az olvasó egyet sem fog megtalálni, ezért is írtam, hogy a kötet csak inspirálta a filmet. Ebben az esetben nemigen beszélhetünk megfilmesítésről.

De George Clooney még a hatalmas ősz szakáll mögé rejtve is sármos férfi, nekem bármikor jöhet.

Lily Brooks-Dalton

Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt
Agave Könyvek, Budapest, 2020
Fordította: Farkas Veronika
240 oldal, teljes bolti ár 3480 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2610 Ft,
e-könyv változat 2480 Ft
ISBN 978 963 419 8239 (papír),
ISBN 978 963 419 8246 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Augustine-t, a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. (…)
Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. (…)
Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik.