Sumonyi Zoltán: Tessék mondani, milyen vallású? (részlet)

Posted on 2020. október 27. kedd Szerző:

0


Jézus Krisztus is úgy kezdte!

Vas István

1986 májusában nemzetközi rádiós konferenciáról jöttünk hazafelé Pöstyénből. Pozsonyig autóbusszal, onnan félnapi várakozás után vonattal, és mert a finn rádió irodalmi vezetője is Budapestre jött, a tanácskozás szervezői megkértek bennünket, hogy vegyük pártfogásunkba és kalauzoljuk Pestig az idős hölgyet. Abban az évben igen meleg volt a május, csomagjainkkal tikkasztó hőségben jártuk végig Pozsony belvárosát, majd még fölmentünk a várba is, és lihegve magyaráztuk hol angolul, hol németül, hol oroszul a város nevezetességeit. (Az OIRT nevű egykori rádiós szervezetnek német és orosz volt a hivatalos nyelve.)

A Berlinből Bukarestbe tartó nemzetközi gyors dél körül érkezett az állomásra, s minthogy elég sokan vártunk rá, és félő volt, hogy nem kapunk ülőhelyet, mondtam Sári László kollégámnak, hogy várjon a vagon peronján az öregasszonnyal (lehet, hogy durvábban mondtam, már ahogy külföldön beszélünk magyarul), én meg végigrohanok a folyosón, és keresek három ülőhelyet. Minden fülkében hatan ültek, de az utolsóban csak egyetlen embert láttam, az ablak melletti ülésen aludt. Arcát eltakarta a barnásszürke függöny, fekete cipője a földön, fehér zoknis lába a szemközti ülésen. Nehogy bárki is megelőzzön, gyorsan fölrántottam a fülke ajtaját, majd azonnal beugrottam és teljesen lehúztam az ablakot. Aztán kikiáltottam a folyosón közeledő kollégámnak.

– Lacikám, tartsd még egy kicsit vissza az öregasszonyt, mert ha most bejön, azonnal elájul! Van itt egy török vendégmunkás.

A kereszthuzat valamelyest kivitte az áporodott levegőt, s mire elhelyezkedtünk, már indult is a vonat. Még alig húzott ki az állomásból, amikor a nyitott ablakban, de szinte csak karnyújtásnyira, megjelent a Szent Márton templom gótikus oldalfala. Még soha nem láttam ebből a szögből és ennyire közelről, s mindjárt mondtam is a finn hölgynek, hogy gyorsan nézzen ki, ez volt kétszáz évig a magyar királyok koronázó temploma! Tiszta gótika! Ekkor az alvó férfi kinézett a függöny mögül.

– Excuse me, Sir, not clean Gothic, but clear Gothic! Sorry.
Aztán megint arcára húzta a függönyt.
– Hú, Lacikám – mondtam beismerve kínos nyelvi pontatlanságomat –, a török vendégmunkás tud angolul! Innentől tiéd az öreglány. Beszéljetek németül!
Közben már egyre gyorsabban ment a vonat, a szél erősen csapkodta a függönyt. Az idegen fölállt, fölhúzta az ablakot, és magyarázóan hátraszólt.
– Verzeihen Sie! Der Luftzug…
– Na, öregem, befejeztük az idegenvezetést! – mondtam a kollégámnak. – Ez németül is tud. Adunk a nőnek néhány színes újságot, azokkal elvan egy darabig, mi meg iszunk a büfében egy pofa sört.
A török vendégmunkás harmadszor is kinézett a függöny mögül.
– Mán elnézést kérek, hogy megint közbeszólok – mondta hibátlan tiszaháti tájszólással –, de a sör meleg.
Ahogy mondani szokták, megállt bennem az ütő. Hogy mi mindent mondhattunk eddig magyarul?! Aztán, hogy némileg mentsem a kínos helyzetet, fölálltam és szertartásosan nyújtottam a kezemet.
– Bocsánat, uram, engedje meg, hogy bemutatkozzam!
A vendégmunkás is felállt, belebújt a cipőjébe, és felém nyújtotta erős, csontos tenyerét. Ötvenöt-hatvan körüli derék férfi volt, alig őszülő hátrafésült hajjal, az orra alatt kis kefebajuszt viselt. Utoljára a csengeri pályamunkásokon láttam ilyen kétujjnyi nyírott bajuszkát. Bemutatkozás után újból megszorította a kezemet.
– Csak nem a rádiós? Mert akkor én mán nem mosok többet kezet!

Gyerekkoromból ismertem a tiszteletadásnak ezt a körülményeskedő megnyilvánulását, s zavartan kérdeztem, hogy ugyan miért ne mosna kezet?

– Hát csak azért, kérem szépen, mert legutóbb is hallgattam azt a húsvéti Társalgót. De én azt még magnetofonszalagra is felvettem, és mán kétszer lejátszottam a gyülekezetnek. Mert, hát nem is mondtam még, református lelkész vagyok Nagybányán.

Húsvét már egy hónapja elmúlt, de, persze, jól emlékeztem még a műsor részleteire is; Vas Istvánnal, Garai Gáborral és Komoróczy Gézával beszélgettünk a húsvéti ünnepkör zsidó-keresztény eredetéről és hagyományairól, az irodalomban és a képzőművészetben feldolgozott szimbólumairól. A másfél órás műsornak két pillére volt, két nagy ívű költemény. Az egyik Blaise Cendrars Húsvét New Yorkban című hosszú verse, Kassák Lajos zseniális fordításában, a másik Vas Istvántól A rostirónt letettem.

A nagybányai tiszteletestől közben megtudtuk, hogy a magyaron és a románon kívül még négy-öt nyelven beszél. Most sem Németországból jön, mondta, hanem Hollandiából, ahol részt vett egy nemzetközi protestáns kongresszuson, s ahol az a megtiszteltetés érte, hogy levezető elnökké választották, mert minden résztvevő delegátusnak az anyanyelvén meg tudott szólalni. Hollandul is, természetesen. És hogy szőlőkapálás közben tanulta meg ezeket a nyelveket: minden tőkére felkötözött egy-egy idegen szót, s miközben hajladozva sorolt a tőkék között, memorizálta a szavakat.

Aztán visszakanyarodott a Társalgóhoz, s hogy lássuk, valóban többször is meghallgatta már, elkezdte mondani A rostirónt letettem című vers utolsó szakaszát: „Te, aki nem űzted el Tamást sem, / Bár boldog, aki hisz, ha nem is lát, / Ugye megadod, hogy újra lássam / Szép arcod hitető sugarát? / Virraszt velem a türelem, / S könyörög a kétely és a hűség: / Támadj fel már bennem, örök Húsvét!

Sumonyi Zoltán (Fotó: Stekovics Gáspár)

A tiszteletes bólogatva várt egy kicsit, majd hirtelen felém fordult.
– Tessék mán nekem azt megmondani, hogy ez a Vas István, ez milyen vallású?
Láttam a szemében a sóvárgást, hogy mit szeretne hallani. Úgyhogy némi hezitálás után válaszoltam.
– Nézze, tiszteletes úr, az a helyzet, hogy római katolikus. De majdnem harmincéves koráig zsidó volt.
Rám nézett, és fölemelt ujjal, mintha meg akarna győzni valamiről, szigorúan mondta:
– Nem baj az, kérem szépen! Jézus Krisztus is úgy kezdte!

Sumonyi Zoltán: Tessék mondani, milyen vallású? – Irodalmi anekdoták 
Corvina Kiadó, Budapest, 2020
160 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft