Mészáros Máté
Bedő J. István |
Nem, ez az előadás semmiképpen sem Zrínyi Ilonáról szóló nemes és nemzetes (ooopsz: nemzeti) film forgatókönyve – ahogy manapság hangos szóval hallható a kultúra tízmillió magyar szívéből fakadó igénye, vagy valami hasonló. De a Határátlépések rólunk, nekünk szól, a saját életünkkel és korunkkal szembesít.
A Hatszín Teátrumban bemutatott produkció mindenesetre éppen arra emlékeztet, hogy nehéz meghúzni a határvonalat magánélet és színházi munka, színész és közönség – sőt átélt élet és megmutatott élet között. Ha van elég öniróniánk, akkor társaságban is elmesélhetjük kudarcainkat, akár életünk elfuserálását is, onnan pedig már csak arasznyi a távolság addig, hogy ugyanezt ismeretlenek közönsége előtt tegyük. Hiszen sok stand-upos is a maga életéből meríti a nagy röhögést kiváltó poénjainak javát.
Fekvőtámaszok stb. egy filmszerep ígéretéért (Ötvös András)
Így hát az előadás nem azon kérdés elé állít, hogy szabad-e öngyilkosnak lenni (vö. Hamlet), csupán egyszerűen azt kérdezi (Ötvös András), hogy mennyi önsanyargatást vállalnál el te (néző), egy filmszerepért. Ötvös például fekvőtámaszozik, közben meséli el ezt. Schruff Milán – meg a többiek: Járó Zsuzsa, Péter Kata, Mészáros Máté – a saját (vagy majdnem saját) történeteit eljátszva mutatja meg, milyen ostoba volt ő (most mindegy melyikük). Péter Kata például egy képtelen kapcsolatban némult meg, mert a pasi (itt Schruff) mindenféle válaszra azonnal a kapcsolat sutty-lezárásával felelt. Vagy felelt volna – míg aztán ki ne borult a bili.
A megfélemlített, majdnem-állandó csajszi és a sértődős macsó (Péter Kata, Schruff Milán), a háttérben meg valami régi-új nője (Járó Zsuzsa)
És tegye fel a kezét, akinek nem volt még aszinkron kapcsolata. Aszinkron, mert vagy az egyik volt foglalt, vagy a másik – így aztán sosem jött össze a parti (Járó és Mészáros). Rajtuk nevetünk, belül az össze nem jövésért magunkat sajnáljuk, már aki.
Vagy a kütyükre ragadt gyerekek (Péter, Ötvös) és a természetért rajongó apuka (itt Schruff) konfliktusa is jaj, de ismerős. Muszáj-e a gyereket átverni csillogó hazugsággal, hogy hagyná már a francba azt a neten játszható, rohadt játékot.
Semmi sincs úgy (Péter, Járó, Mészáros)
Az egyes jeleneteket furcsa, de logikus párbeszéd kapcsolja össze: Az Úr hangja logikus kérdéseket tesz fel, valamennyinek a felépítése azonos: helyzetek elviseléséről (elfogadásáról) vagy elutasításáról szól, és a színész előre- vagy hátralépéssel felel. A néző meg magában (virtuálisan) lép előre vagy hátra, ahogy ő vállalná a helyzeteket.
A sztorikban előbb-utóbb mindenki megszégyenül. De aki felülkerekedik (-kerekedne), az sem győztes. Szóval: mint az életben.
Anyuci (Péter Kata) és Andriska (Ötvös András)
Érdekes teszt az előadás, a befogadó (néző) szellemi részvételét követeli. Ez nem az Egri csillagok vagy Az aranyember színes, szélesvásznú, de részvételt nem kívánó diorámája – amelyek és társaik persze nagyszerűek a maguk nemében –, hanem egy másfajta nézői viselkedésformát elváró, ugyanakkor szórakoztató együttgondolkodás. Itt fölösleges lenne egyenként elemezni a színészi játékot, ugyanis valamennyien úgy játszottak eszközök nélkül (olykor legfeljebb egy poharat véve kézbe), hogy pontosan tudtuk, ki mikor, miért ül le, áll föl (vagy fekszik a földre), ott voltunk vele, tudtuk hol van, mit miért tesz. Színész volt jelen, színház valósult meg.
Vagyis a bevezetőben említett, Zrínyi Ilonát megmutató darab/film erről a nézőtérről nézve: papedli, olvasótáp, egy avítt gondolkodásmód homályos tükörképe.
A határainkat megmutató és megkérdőjelező darab rendezője, Dömötör András egy minimálteret (Horváth Jenny) töltött ki és meg valódi élettel; részben szerzőként Deés Enikő és Benedek Albert társtettesi közreműködésével, és az előbb felsorolt művészek adták hozzá életük morzsáit nyersanyagként.
Sokkal jobb (látatlanban is) Zrínyi Ilonánál.
Orlai Produkció
Fotók: Gergely Bea
Posted on 2020. szeptember 21. hétfő Szerző: olvassbele.com
0