Erlend Loe: Doppler hazatér (részlet)

Posted on 2018. január 19. péntek Szerző:

0


Hónapok a fenyőn

Doppler kora reggel ért ki az erdő mélyéről. Ahogy a fákról szikrázva pergett le rá a harmat és a csonttollúak vigyázzban ültek a bokrokon, azt remélte: most valami jó fog történni. A madarak teli torokból csivitelve üdvözölték, mintha már várták volna, akár valamiféle messiást. Üzletek mellett haladt el, ahol az iparosok már javában iparkodtak, boltok előtt, melyekben a fogyasztók derűsen fogyasztották a nap első termékeit, az útmenti óvodákból pedig a gyerekek ablakhoz nyomott arccal vizsgálták az előttük elhaladó szakállas jelenést. Átvágott a külső körgyűrűn, majd a középsőn, végül a belsőn, e különös főváros központja felé, amelytől kevesen búcsúznak anélkül, hogy nyomot ne hagyott volna bennük, mégsem sokan térnek vissza közülük. Szokatlan izgalom lett úrrá rajta testben és lélekben egyaránt. Olyan izgalom, amely azokon vesz erőt, akik hosszabb idő után térnek vissza az emberek közé a fák, vizek és jávorszarvasok közül.

Amint bevette az utolsó kanyart és rátért a megszokott dűlőre, olyan érzés járta át, amit már-már optimizmusnak is nevezhetünk. Szinte örömöt érzett. Várta, hogy viszontlássa a gyerekeit. Biztosan nagyot nőttek és sokat tanultak, fejlődtek azóta.

Remélte, bár alig merte hinni, hogy hiányzott nekik. Remélte, hogy betegre zokogták magukat utána, és az apahiány miatt problémásak lettek. Bízott benne, hogy emiatt kipróbálták a drogokat, és az iskola aggódó jelentéseket írt a gyermekvédelmi hivatalnak, mely válaszul konzultációkat rendelt el és beavatkozással fenyegetett. Remélte, hogy a gyerekei majd örömtől sírva-zokogva borulnak a nyakába, amikor meglátják, és egy-két nap után azt találják mondani, lehetőleg az anyjuk előtt, hogy amióta az eszüket tudják, először érzik magukat teljes embernek.

Amikor meglátta a házat, megtorpant. Hótaposó csizmái össze-összeverődtek, mint az álomfogó pálcái, melyeket egy norvégmintás szalaggal erősített a hátizsákjára. Valami nem stimmelt. Ez egyből világos volt számára. A ház pont úgy állt ott, mint azelőtt, de eltűnt a színe. Pedig ez a ház mindig is fehér volt. És semmi nem indokolta, hogy ezentúl másképp legyen. Doppler és felesége, Solveig annak idején alaposan körbejárta ezt a témát. Az asszony folyton egy rojtosra lapozott, színmintákkal teli katalógussal a kezében járt-kelt. Doppler végül egy mély, zöldes árnyalatot talált javasolni, fölöttébb óvatosan. Hangjából arra engedett következtetni, hogy ez igazából nem is annyira fontos neki, holott tulajdonképpen az lett volna. Vagy talán az egyik matt fekete tónus, tette hozzá tétován, tudod, amelyik mostanában kezd nagyon menő lenni azokban a jómódú körökben, melyekkel szívesen azonosítjuk magunkat. Solveig habozás nélkül elvetette a javaslatot, olyan felhanggal, amelyből érezni lehetett, hogy véleménye szerint Dopplernek nem kellene belekontárkodnia ebbe a kérdésbe, hiszen valahol mindketten tudják: valójában halvány fogalma sincs a színekről. A háznak fehérnek kell lennie, és fehér is lesz, jelentette ki. Így hát fehér lett.

Most viszont kék volt. De nem ám csak úgy egyszerűen kék, hanem az a fajta kék, amely harsányan hirdeti nemcsak saját kiválóságát, de a társadalom pénzügyi és szervezeti tartóoszlopainak megingathatatlanságába vetett hitét is. Oly mértékű magabiztossággal volt kék, ami egyáltalán nem volt jellemző arra a családra, amelyet ismert, és nem is állt jól neki. A legkevésbé sem. Az utolsó métereket lassan, óvatosan tette meg. Mintha ez a kék szín egy erőteret sugározna magából, amely távol tartja az idegeneket. Nem értette a helyzetet. Hiszen ő nem is idegen. A saját házába csak haza kéne tudnia menni e nélkül a zavaros, taszító érzés nélkül. Anélkül, hogy megértette volna a szín-sokk valódi mélységeit, ösztönösen sejtette: csakis valami rosszat jelenthet, ami kedvezőtlen irányba tereli sorsát. Hányinger kerülgette. Belátta, hosszabb időbe fog telni, mire készen áll majd arra, hogy a családja elé lépjen. Ha még egyáltalán itt laknak. Hajlott a gondolatra, hogy talán ismeretlen címre költöztek, és valaki más mázolta kékre a házat. Ez sok mindent megmagyarázna. Másoknak eszébe juthat ez a kék szín. Mások számos egyéb közönséges dologra is vetemedhetnek. De nem az én családom, gondolta. Ők nem olyanok.

Bent szerencsére le volt kapcsolva a világítás. Solveig és a gyerekek, már ha még itt laknak, ezek szerint még dolgoznak és az iskolában vannak. Becsöngetett, majd a ház sarka mögé sietett, és onnan kilesve figyelte, ki fog ajtót nyitni. Senki. Kicsit kiengedett, lassan körbejárta a házat, és a visszataszító szín ellenére is megkönnyebbülést érzett hazatérése felett. Hiszen hosszú évekig mégiscsak ez volt az otthona, telis-tele meghatározó élményekkel. A gyerekek születése, saját felelősségteljes családfenntartói szerepe, nevetés és sírás, pezsgő közösségi élet, siker sikerre halmozva. Micsoda férf volt ő annak idején. Mindent megoldott. Biztos kezű, életrevaló, edzett, nem ritkán kedélyes, szinte már jópofa. Soha nem volt beteg, ellenben olyan dolgos és megbízható, hogy munkatársai már-már irigykedve nézték. Ő volt az, aki a céges vacsorák vagy továbbképzések alkalmával játszi könnyedséggel mondta ki a megfelelő szavakat. Ő volt, aki megnyugtatta kollégáit, ha beteg volt a gyerekük, és aggódtak, nehogy valami komoly baja legyen – néhány rövid, lényegre törő kérdést követően már le is vonta a bíztató konklúziót: ugyan, dehogy, biztosan nem agyhártyagyulladás. Egyszerűen tudta, csak úgy, minden további nélkül, pedig nem is volt orvos. Hát ez volt ő. Ha valaki azt mondja rá, minden tekintetben kiváló, még a közelében sem jár annak, hogy leírja egykori személyiségének teljességét. Ő volt a legjobb. Szimplán a legjobb. Egy fogalom. Mintha burokban élt volna, amely távol tartotta a problémákat. Számára nem léteztek gondok. Reggelente más emberek nehézségeiről olvasott az újságban. És csak csóválta a fejét. Belegondolt. Nem–hiszem–el.

Hát nézd ezt a szerencsétlent. Sajnálta az embereket. Együttérzett velük, a szegényekkel, akik így összekuszálták az életüket, hiányzó önkontrolljuk, hézagos ismereteik, balszerencséjük, butaságuk, kíváncsiságuk, vágyaik, illetve ezek tetszőleges kombinációja eredményeként.

Amikor ezt az utólag teljesen valószerűtlenül tökéletesnek látszó életet élte, olyan átéléssel, átlényegülve tette, hogy fel sem tűnt neki egyre fokozódó csőlátása. Nyilván több év kellett hozzá, hogy kialakuljon. Képtelen már felidézni a részleteket, de arra még emlékszik, ahogy az őt körülvevő dolgok kontúrja egy idő után kezdett elmosódni. Tempója és önelégültsége révén lassan, de biztosan elvesztette a fonalat, végül sem a személyeknek, sem az eseményeknek nem volt már éles körvonala vagy határai. Minden összemosódott. Persze továbbra is megjelent mindenütt, ahol meg kellett jelennie. Munkahelyi megbeszélések, otthoni elintéznivalók, a gyerekek iskolája, óvodája, szabadidős tevékenységek, jótékonysági események, barátok, sport, szünidő, ajándékok, fgyelmességek, szívességek. Mindig egy lépéssel a többiek előtt járt. Egészen addig, amíg egyszer csak már nem.

Belegondolt, mi lenne, ha még egyszer eljuthatna idáig. Ha visszahódíthatná korábbi életének minden egyes bástyáját, ahol egykor hűen állt a vártán, anélkül, hogy bárkinek kérnie kellett volna rá. Akadtak ugyan kétségei ennek megvalósíthatóságát illetően, mégis jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy egykor ő volt a példakép az egész kerületben.

Akart is meg nem is újra így élni. Árnyaltabban látta a viszonyokat, mint azelőtt. Azok az aktív évek sem voltak olyan gondtalanok, ahogy korábban hitte. Veszett tempója nem engedte, hogy meglássa a lényeget. Most már látta. De akkor is. Ahogy ott állt a kertben, feltolultak emlékei. Itt volt például Nora homokozója. Több ágyás piros és fehér fűzlevelű gyöngyvesszőt irtott ki azért, hogy helyet csináljon neki. Pedig a gyökerek mindent átszőttek. Még egy rotációs kapát is bérelt hozzá, holott igazából anélkül is ment volna. Röhögnie kell, ha most erre gondol. Semmi sem állíthatta meg annak idején. Ha akadályt sejtett, idejekorán elhárította, mielőtt még valódi nehézségekhez vezetett volna. Egy szombat reggel a rotációs kapát kiszállították, délelőtt letakarította vele a helyszínt, közben Solveig és a kétéves Nora a nappali ablakából integettek neki. Délután elment a fűrészáru-kereskedésbe, beszerezte az impregnált préseltfa-deszkákat, sarokvasakat és a hozzá passzoló facsavarokat, majd este és éjjel is folytatta a munkát, a gyepre állított reflektor fényénél. Nehogy már ne legyen kész a homokozó, mire Nora kicsi pillái felpattannak vasárnap reggel. Ült is benne órákig boldogan. Solveig pedig megcsókolta, és azt mondta, nincs nála jobb apa a világon. És igaza volt.

Itt pedig Nora hintája volt felfüggesztve, kicsit csálén ugyan, egy öreg almafa nem éppen legalkalmasabb ágán. Kezét végighúzta a fémrúdon, ahová a magokkal teli madáretetőt szokta kiakasztani régen. Most üresen árválkodott. Láthatóan nem sikerült továbbörökítenie a madarakról való gondoskodás igényét a következő generációra. Persze Solveig amúgy sem érezte soha magáénak Doppler rajongását a kis tollasok iránt. Piszkosnak és idegesítőnek tartotta őket. Az ő bajuk, ha nem képesek ellátni magukat. Hiszen mégiscsak a természet szüleményei, akiktől elvárható, hogy önállóan boldoguljanak. Solveig soha nem tudott megbarátkozni ezeknek az éhenkórászoknak az embertől függő életmódjával. A kerti bútorok újak voltak, és rikítóak. Doppler felemelt egy ponyvát, amely alatt egy Trabant nagyságú, gázpalackos grill tornyosult. Valaki egy ocsmány és oda nem illő, faszéntüzelésű pizzasütőt is bepasszírozott a falba, amely egy új, betonból öntött tűzrakóhelyet vett körül. Tiszta Gran Canaria. Mégis mi a túró folyik itt? Hupikék ház, ordenáré kerti vackokkal? Ennek utána kellett járnia. A postaláda felé vette az irányt, hogy egyszer s mindenkorra tisztázza a helyzetet. Az imént gyanútlanul már elment egyszer mellette, amikor megérkezett. Úgy látszik, elvakította ez a betegesen vidám kék szín.

Erlend Loe

Erlend Loe

Most viszont rögtön észrevette, hogy a postaládáról eltűnt a neve, Andreas Doppler. És nem csak áthúzták vagy lekapargatták, hanem akkurátusan és maradéktalanul eltávolították. Valaki komolyan rászánta magát, és egyenként lefeszegette a betűket. Nyilván bicskával csinálta, gondolta Doppler. Egész biztosan eltartott egy darabig. Valaki el akarta tüntetni a nevét, eltökélten és céltudatosan. Ott, ahol azelőtt az állt: Nora, Gregus, Bjørnstjerne, Solveig és Andreas Doppler/Rohde, most így néz ki: Nora, Gregus, Bjørnstjerne és Solveig (hosszú szünet) Rohde. És alatta, valamivel méretesebb betűtípussal és csupa nagybetűvel írva: EGIL HEGEL.

Fordította: Lőrincz Balázs Bendegúz

Doppler hazatér – avagy a világ vége, ahogyan ismertük
Scolar Kiadó, Budapest, 2017