Philip Roth: Düh (előzetes, részlet)

Posted on 2020. április 14. kedd Szerző:

0


Amerika, 1951, a koreai háború második éve. A szorgalmas, törvénytisztelő Marcus Messner az ohiói Winesburg vidéki, konzervatív főiskoláján kezdi meg másodéves tanulmányait. Szülővárosából, Newarkból menekül ide, mert apja már-már esztelenül félti a felnőtt élettől: az idősebb Messner valójában attól retteg, hogy egyetlen fia a koreai frontra kerül, vagyis a halálba.
Milyen döntések alakítják végzetesen az életet? Hogyan állja az egyén a körülmények csapását?

Morfiumkábulatban

Nagyjából két és fél hónappal azután, hogy a Szovjetunió és a vörös Kína által fölfegyverzett, alaposan kiképzett észak-koreai csapatok 1950. június 25-én a 38-adik szélességi fokot átlépve behatoltak Dél-Koreába, s ezzel megkezdődött a gyötrelmes koreai háború, beiratkoztam a Newark centrumában lévő kis főiskolára, a Robert Treatre, mely a város tizenhetedik századi alapítójáról kapta a nevét. A családban én voltam az első, aki főiskolára került. Egyik unokatestvérem se jutott tovább az érettséginél, apám és három fivére pedig még az elemit se járta ki. „Tízéves korom óta pénzt keresek”, mondogatta apám. Húskimérése volt, s a megrendeléseket középiskolás éveim alatt végig én hordtam ki biciklin, kivéve a baseballszezont meg azokat a délutánokat, amikor a vitakörben egy másik iskola vitázóival mérkőztünk. Szinte aznap, hogy eljöttem a boltból – ahol a januári érettségi és a szeptemberi főiskolai tanévkezdés között heti hatvan órákat dolgoztam –, szinte aznap, hogy a Robert Treaten megtartották az első órákat, apám rettegni kezdett, hogy meg fogok halni. Félelmeiben szerepet játszhatott a háború, melybe az ENSZ égisze alatt az USA hadereje azonnal belépett, hogy erősítse a gyengén kiképzett és hiányosan fölszerelt dél-koreai hadsereget; szerepet játszhattak benne a súlyos veszteségek, amelyeket csapataink a kommunista tűzerőtől elszenvedtek, és az a félelem, hogy ha a konfliktus a második világháborúhoz hasonlóan elhúzódik, engem is behívnak, és kiküldenek a frontra elesni, ahogy a második világháborúban Abe és David unokatestvéremet. Félelmeibe belejátszhattak az anyagi gondok: a környéken alig egy éve nyílt meg az első szupermarket, pár saroknyira a mi kóser húsboltunktól, s forgalmunk alaposan megcsappant, részben a szupermarket alacsonyabb hús- és szárnyasárai miatt, részben, mert a háború után egyébként is kevesebben vezettek kóser háztartást, és kevesebben tartották fontosnak, hogy a hitközség által ellenőrzött kimérésben vásároljanak kóser húst meg csirkét, olyanban, amelynek tulajdonosa a New Jersey-i Kóser Mészárosok egyletének tagja. Az is lehet, hogy féltése önmaga féltéséből fakadt, ugyanis ezt a masszív kis embert, aki világéletében kicsattant az egészségtől, ötvenévesen egyszerre makacs köhögés kezdte kínozni, ami anyámat nagyon nyugtalanította, de neki magának továbbra is naphosszat a szája sarkában lógott az égő cigaretta. Bármi okból vagy okok összejátszásából fordult visszájára az addigi atyai szelídség, a féltés úgy jelentkezett, hogy apám éjjel-nappal azzal zaklatott, hol járok. Hol voltál? Miért nem jöttél haza? Honnan tudjam, hol vagy, amikor elmész? Nagyszerű jövő áll előtted, fiam, honnan tudjam, hogy nem mész életveszélyes helyekre?

Nevetséges kérdések voltak ezek, hiszen a középiskolában mindvégig komoly, kötelességtudó, igyekvő, szorgalmas, jeles tanuló voltam, aki csak a legrendesebb lányokkal jár, lelkes vitázó, az iskolai baseballcsapat sokoldalú védője, aki jól megfér a kamaszokra érvényes környékbeli és iskolai keretek között. A kérdések ráadásul dühítettek is; mintha apámnak, akihez éveken át olyan szorosan kötődtem, hiszen gyakorlatilag ott nőttem föl mellette a boltban, egyszerre fogalma se lenne, kicsoda-micsoda a tulajdon fia.

A kuncsaftok rendszeresen azzal kedveskedtek neki meg anyámnak, hogy elmondták, milyen öröm látni, ahogy a kisfiú, akinek nemrég még cukorkát hoztak – akkoriban, mikor a papa már megengedte, hogy húsboltost játsszon a marhafaggyúval, és felaprítsa, igaz, sajnos csak életlen késsel –, hogy ez a kisfiú a szemük láttára cseperedett jól nevelt, művelt fiatalemberré, aki ledarálja nekik a fasírtnak való húst, fűrészporral szórja le és felsöpri a követ, s precízen kitépkedi a megmaradt tollat a fali kampókon lógó vágott csirkék nyakából, amikor apja odaszól neki: „Markie, kapj le két csirkét XY asszonynak, légy szíves!”

A főiskola előtti hét hónapban nem csak a húsdarálást meg a csirkecsomagolást bízta rám. Megtanított, hogyan kell a báránykarajt egészben kibontani és fölszeletelni, s a csontra hogyan kell rácsapni a bárddal. Mindig jókedvűen tanított. „Az a lényeg, hogy ne a kezedre csapj”, mondta. Megtanított, hogyan legyek türelmes a nehéz vevőkkel, akik minden irányból szemügyre veszik a húst, mielőtt megvennék, akiknek úgy kell felmutatnom a csirkét, hogy a szó szoros értelmében a seggébe is belássanak, tiszta-e. „El se tudod képzelni, mit visz véghez némelyik asszony, mire megvesz egy csirkét”, mondta. Aztán utánozta őket: „Fordítsa meg. Nem úgy, föl. Hogy az alfelét lássam.” Nemcsak a kopasztás volt az én dolgom, hanem a csirkék kibelezése is. Kicsit föl kellett vágni a segget, bedugni a kezemet, megmarkolni a beleket, és kihúzni. Utáltam. Undorodtam, hányhatnékom lett, de nem volt mese, meg kellett csinálni. ezt tanultam meg apámtól, és lelkesen tanultam: hogy amit kell, azt megcsinálja az ember.

Az üzletünk a newarki Lyons Avenue-n volt, a Beth Israel Kórháztól egysaroknyira. A kirakat egy részét, a kifelé kissé lejtős, széles polcot meg lehetett rakni jéggel. Jött a jeges, megvettük a zúzott jeget, kiöntöttük a polcra, aztán kitettük rá a húst, hadd lássa, aki arra jár. A főiskola előtti hét hónap alatt, amikor teljes munkaidőben dolgoztam a boltban, én voltam a kirakatrendező. „Marcus a művész”, felelte apám, ha a vevők a kirakatot dicsérték. Beraktam én mindent, amink csak volt, marhasteaket, csirkét, báránycombot, és „művészi” alakzatba rendeztem. Páfrányt hoztam a kórházzal szemközti virágüzletből, azzal díszítettem a húsokat. És nemcsak bontottam, szeleteltem, árultam, nemcsak kirakatot rendeztem ez alatt a hét hónap alatt, míg anyám helyett én voltam apám üzlettársa, hanem hajnalban vele mentem a nagybani piacra, és a húsbeszerzést is megtanultam. Egyszer egy héten járt ki, reggel ötkor, fél hatkor, mert aki maga megy ki megvenni a húst, maga viszi haza az üzletbe és rakja be a hűtőbe, az megspórolja a házhoz szállítás költségét. Vettünk marhából egy negyedet, bárányból bordának egy elülső negyedet, vettünk borjút, vettünk marhamájat, vettünk csirkét és csirkemájat, s mivel némelyik kuncsaft igényelte, vettünk velőt. Reggel hétkor nyitottunk, s dolgoztunk este hétig-nyolcig. Tizenhét éves voltam, csupa fiatalság, igyekezet és energia, de délután ötre már alig álltam a lábamon. Apám viszont jól bírta, dobálta a vállára az ötvenkilós negyedbirkákat, ment velük a hűtőbe, aggatta őket a kampókra. Járt a kezében a kés, a bárd, darabolt, szeletelt, aprított, s este hétkor, amikor én már kis híján összeestem, ő még rendelést vett föl. Csakhogy hazaindulás előtt még nekem kellett fűrészport szórnom a tőkékre, és drótkefével lesúrolni őket, úgyhogy erőm utolsó megfeszítésével lesikáltam a vért, hogy a bolt kóser maradjon.

Gyönyörű hét hónap volt ez – gyönyörű, kivéve a csirkebelezést. Azaz bizonyos értelemben még az is gyönyörű volt, hiszen megoldottam valamit, amit nem szerettem, méghozzá jól. Vagyis tanulsággal szolgált. A tanulságokat pedig imádtam – ide nekem a többit is!

Philip Roth

Philip Roth

És imádtam az apámat, ő meg engem, jobban, mint valaha. Az üzletben én készítettem az ebédünket. Nemcsak ebédelni ebédeltünk odabenn, de ott is főztünk, a hátsó helyiség grilljén, mindjárt a húsvágótőke mellett. Csirkemájat sütöttem magunknak, meg kis marhaszeletkéket, és remekül megvoltunk egymással. Nem sokra rá mégis elkezdődött köztünk a keserves harc: Hol voltál? Miért nem jöttél haza? Honnan tudjam, hol vagy, amikor elmész? Nagyszerű jövő áll előtted, fiam, honnan tudjam, hogy nem mész életveszélyes helyekre?

Fordította: Nemes Anna

A folytatás elolvasható itt

Philip Roth: Düh
Fordította: Nemes Anna
21. Század Kiadó, Budapest, 2020
240 oldal, teljes bolti ár 3290 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2467 Ft
ISBN 978 615 595 5303