Varjak, világvevő | Mohamad Rahmanian: Interview / Szín س Társulat 

Tóth Zsuzsanna |

Szinte semmit nem tudtam Mohamad Rahmanianról, akinek Interview címmel mutatták be két kis részből álló drámáját, amelyet február 13-án láttam a Szín س Társulat* előadásában, a FÉM Színházban. Nem mintha sok perzsa kortársat ismernék. Márpedig Mohamad Rahmanian kortárs, a hatvanas éveiben járó iráni drámaíró, filmrendező – az előadás alkotói szerint a legismertebb.

Túl sokat a neten sem találtam róla. 2018-ban összeütközésbe került az Iráni Forradalmi Gárdával, mivel (állítólag) egyik művének előadásában szólót énekelt a női szereplő. Ami ott tilos. Ennek alapján valószínűsítem, hogy az általam látott darabot be sem mutathatták Iránban. Az azonban bizonyos, hogy Budapesten magyar és perzsa nyelven is láthatjuk, lévén maga a társulat „vegyes”, ennek az előadásnak is van „perzsa” változata. A csapat egyébként ott lesz a 2020-as tatabányai Most fesztiválon is. A mono- és stúdiódrámákat fókuszba állító találkozón Jeanne d’Arc a tűzben címmel mutatnak be előadást, ez szintén Rahmanian műve, szerzőtársa pedig a társulat rendezője, aki időnként színészként is felbukkan: Farid Tehrani.

Az előzetes ismeretek hiánya, no meg az iráni-magyar társulat kuriozitása miatt is érdeklődve vártam, hogyan is alakul majd az este, az Interview bemutatója. (Bár nem vagyok teljesen biztos abban, hogy tényleg premier volt.) A beharangozó szűkszavú: „Egy ember kérdez, egy másik válaszol. Egyik gyilkolt, a másik segít. Ki a bűnös? Ki az ártatlan?”

A Fém Színház parányi (ám nagyon otthonos) színháztermében a színpad alig különül el a nézőtértől. Egy légtérben vagyunk hát az est főszereplőjével, Huszárik Katával – aki két részben, voltaképp csak ül előttünk egy széken. A háttér semleges, tompa fekete, a szereplőt fények emelik ki. Mint egy kihallgatásnál, hátunk mögül, a technikai helyiségből jön a „Hang” – mintha egy átláthatatlan tükörfal mögül. Furcsa párbeszédet folytatnak. A kérdésekben keveredik az elkövetett bűnügy felderítésének szándéka és a mozgatórugók megértésének analitikus izgalma. Nem lehet megúszni, hogy ne beszéljek a tartalomról, már azért sem, mert magamnak is ki kell bogoznom, pontosan mit is hallok. Az bizonyos, hogy az elénk lépő figurák lelkét gyilkosság terheli – a beszélgetőtársuk nagy valószínűséggel pszichiáter. Mindkét beszélgetés időben kissé távol van tőlünk, valahol az 1960-as évek közepe táján járunk. (Történelmi ismereteim az arab világról hiányosak – de a szövegből minduntalan franciákkal való konfliktusok bukkannak elő, így feltételezem, hogy az időpont, és a benne zajló cselekmények az algériai háborúra utalnak. Ebben a közel nyolc évig tartó háborúban mindkét fél alkalmazott a civil lakosságot is terrorizáló, embertelen eszközöket.) A lényeget tekintve azonban lehetnénk napjainkban is.

Az első részben Naim beszél – ez alkalommal őt is Huszárik Kata játszotta, de más előadásokon ebben a szerepben Hajnal Jánost (is) láthatjuk. Naim 18 évesnek vallja magát, és nagyon úgy tűnik, valamennyire talán autista lehet. (Vagy bűntudattól megzavarodott fiatalember.) Tény, hogy jóval fiatalabbnak, szinte gyermekdednek érezzük őt, nyilván ebben közrejátszik a színésznő törékenysége is. Szűkebb, meglehetősen szegényes környezetében jól ismert legényke, aki a többiekkel együtt „egyértelműen” gyűlöli a francia elnyomókat, az imperialistákat, és élteti az ellenük indult forradalmat. Erre nevelték. Meg hogy a forradalom ilyen, és ne szánja a varjakat sem, bánjon el velük, mint a franciákkal. Ez a zsigeréig beletáplált gyűlölet fordítja Naimot a csodált szőke, göndör hajú francia lány ellen, pedig ez volt/lehetett volna az élete igazán értékes kapcsolata. Akár szerelem is. Huszárik Kata egyenletesen szépen alakítja a bűnbe sodródott fiút, suta gesztusai, könnypárás tekintete, felcsillanó és elhaló reményei – csapongva visszatérő, majd elkószáló gondolatai – szerethetőnek mutatják őt, miközben a tett, ameddig eljut, elborzaszt. És ez a disszonancia fáj. Összeszorul az öklöm.

Nem egyenesedik ki a következő részben sem, ahol Huszárik Kata egy csaknem harmincéves iszlám terrorista nő jelmezében ül előttünk, aki éveken át szolgálta kivételes intelligenciájával, mérnöki tudásával a forradalmat. Hangfrekvenciára robbanó szerkezeteket állított össze, merényleteket követett el ártatlan civilek közegében. Az évek során többször elfogták, az elszenvedett börtönbeli kínzások, megaláztatások során elveszítette reményét a normális – asszonyi – életre, ám ezt nem tudja megértetni családjával, és nem tudja elfogadni ő maga sem. Így azt teszi, amire képezték: pusztít. Önmagát is elpusztítja – bár csak képletesen – az utolsó bombájával. Huszárik, míg fiúként számos érzelmi húrt megpendít, ebben a szerepben kiürült lélekkel, éveket öregedve, látszólag csak a hangokra érzékenyen ül előttünk.

Mindkét részben egyetlen szereplőt látunk, az ő lényére, történetére koncentrálunk. Mindkét embert megtanították gyűlölni – s ezáltal elvették tőlük a szeretetet. Huszárik Kata plasztikus beszéddel, mértéktartóan és mély átéltséggel mutatja meg nekünk a két, lélekben meggyötört gyilkos figuráját. A velük párbeszédet folytatókat nem látjuk, csak halljuk. A „Hang”, az első részben Cziczó Attila, a másodikban Bezzegh Bettina – valamiféle segítő hang. (Alázatos szerepvállalás.) Nem derül ki – egyik esetben sem –, hogyan kerültek és milyen viszonyba az általuk kérdezgetett szereplővel. Egyáltalán hol vagyunk? Mert nem börtönnek tűnik, de zárt, megfigyelt hely ez. A gyilkosságok okait kutatják? Vagy tényleg segíteni akarnak, gyógyítani a lelki sebeket? Egyikük sem szenvtelen, bár „szakmailag” semleges hangot ütnek meg. Sejtjük azonban – érezhetően rendezői szándékból –, hogy mindkettőjüket megérinti az előttük ülő ember szenvedéstörténete. Pedig valójában nem tudnak segíteni. Hogyan is tudnának? Ők távol (legalábbis távolabb) vannak a háború/forradalom/gyűlölet őrületétől, csupán szemlélői a borzalmaknak. Mint mi.

A két történetrész mesélőinek számára azonban nincs kiút. A beléjük táplált gyűlölet által nem csupán másokat öltek meg, de önmagukat is. Ahogy a mindkét részben feltűnő varjú-motívum is erősíti, bizonyos sérülések után már nem lehet tovább élni. Sem sérült szárnyú varjaknak, sem megkínzott kakasoknak, sem gyűlölettel mérgezett embereknek.

A rendező, Farid Tehrani látszólag semmi különöset nem kér színészeitől, csak meséljék el nekünk ezt a két történetet. Még csak azt sem mondhatnánk, hogy amit hallunk, az annyira újdonság volna. Mégis vallomásos órának leszünk részesei. Az esten vezető zenei motívumként egy világvevő rádió állomáskeresésének zörejei hangzanak, s időnként tisztán néhány ismert francia, például Piaf-dal, arab zenei motívumok. Az élet hangjai, meg a káoszé.

Essék néhány szó az előadás helyszínéről is. A FÉM Arts&Café a pesti Belváros egyik (viszonylag) új színfoltja. Valószínűleg az egyetlen azonban, amit a szó szoros értelmében három megszállott ember épített – a két kezével. Már ettől is szerethető. Az otthonos, meghitt kis színház, kávézó és pódiumszínpad olyan hely, ahol szívesen eltöltenék máskor is némi időt. Az egyetlen problémának azt éreztem, hogy a színházi előadásba be-beszűrődött a következő programra, egy koncertre érkezők zsibongása. De lehet, hogy csak érzékeny lettem a hangokra.

*Az előadó társulat nevének két szava közötti perzsa karater: SZ, szín és színház jelentést hordoz.

Fotók: Palotai Misi

Mohammad Rahmanian: Interview
– A Szín س Társulat előadása a FÉM Színházban
Rendezte: Farid Tehrani
Magyar szöveg: Kovács Dorottya, dr. Arezoo M. Hosseini és Farid Tehrani
Szcenika: Horváth Máté

Szereplők:
Safieh/Naim – Huszárik Kata
Naim – Hajnal János
Nő – Bezzegh Bettina
Férfi – Cziczó Attila