Köves József: Hajlékony hajléktalan (részlet)

Posted on 2019. október 20. vasárnap Szerző:

0


Első rész | Első

Beágyaztam magamnak a panelház szeméttárolója melletti beugróba. Éppen jókor keveredtem arra, valaki kidobott egy egész használható matracos ágyat, ez az áldott gazember spórolni akart az elszállíttatással, hát ide csempészte, áldja meg érte az Isten. Ha van. Ha van, na! A Havanna lakótelepen is dekkoltam valamikor, de ez más volt. Ez az angyalok földje. Angyalföld. Itt mindig találtam valami ehetőt a gyűjtőkben.

Olykor panelházak szemétledobóiban is meg tudtam húzódni, igen komfortos helyek, még vízcsap is van bennük, de később lezárták a ledobókat, minden lakó kulcsot kapott a szemétjéhez.

Ledöntöttem a heverőt, mert az élére volt állítva, és fölemeltem a rugós ágybetétet. Nyekeregve pattant fel: az egyik rugó karja el volt törve. Szerencsére csak az egyik, így aztán valahogy nyitódott-csukódott. Volt egy kockás, vastag plédem, azt elöl hagytam, minden más motyómat elraktam az ágyneműtartóba. Kivéve természetesen a csavaros üveget, amiben a melegítő italocskám dédelgettem. Nem volt még nagyon rossz idő, október eleje kicsit a nyarat idézte. Azt a nyarat, amikor nyugodtan leteríthettem a fűbe a plédemet, és úgy szunyálhattam rajta, mint gyerekkoromban a strandon. Strand! Hogy is nézett az ki? Jó néhány év telt el azóta, nemrég töltöttem be a negyvenötöt. Az nagyon jó volt, a vasárnapi Dagály a tömeggel, a.mélyvízzel meg a lábszagú öltözővel. Es a sörös bódé, ahol a barátom árulta a kőbányai világost. Kamasz voltam, tizenöt éves, a barátom meg harminc. Amikor meglátott, én már csak azt láttam, hogy repül felém valami.

– Kapd el, Kócos – kiáltotta a bódéból, én meg két kézzel elkaptam az üveg sört. Meg a másodikat is. Bedolgozott valami maszek vendéglátósnak, aki kurva sok bódét bérelt a strandokon. Örültem neki, ő meg adott még egy harmadik üveg sört is. Aztán, amikor már bennem volt, úgy aludtam, mint a mormota. (Amelyik köztudott… hm… hogy is alszik a mormota?) A strand gyepén nyúltam el, és a késő délutáni nap meg a langyos víz bágyasztó hatására mély álomba zuhantam. Hol van az már? A barátom kiugrott a lakótelepi ház nyolcadik emeleti erkélyéről valamikor a gengszterváltás körül, kilencvenben vagy kilencvenegyben. Különben talán ő is itt lenne velem, mert akkoriban semmizte ki a felesége, elvették tőle a gyerekeit meg a kéróját, és ő az utca helyett inkább a semmit választotta. Már amennyire az embernek egyáltalán van választása. Nekem se volt. Csak egy kis kéglim, másfél szobás lakótelepi a József Attilán. Nagyon szerettem. Volt benne minden, amire szükségem volt: ülőkádas fürdőszoba, kis félszoba, amit én hálónak használtam, éppen csak elfért benne egy éjjeliszekrény meg egy ágy, és egy szobainas a ruháimnak. És egy nappali, öreg ülőgarnitúrával, ami Hédi nénitől maradt rám, akárcsak a lakás is. Hédi néni olyan volt nekem, mint egy jó nagynéni, pedig nem is volt rokon semmilyen ágon. Hédi néni csak úgy volt. Jött, leült beszélgetni az anyámmal a konyhában a hokedlin, közben segített kifejteni a borsót a leveshez, megsimogatta a fejemet, és el… Már huszonéves voltam, és tökig árva, amikor Hédi néni is elhunyta magát, és számomra meglepő módon, meg nyilván mert senkije sem volt, rám hagyta a másfél szobát a bútorokkal, és még némi készpénzt is hozzá. Én örökké hálás vagyok Hédi néninek, bár nem érdemli meg szegényke, mert tulajdonképpen az ő hagyatéka okozta a bajt. Illetve mégis megérdemli, mert azt a sok jót is, amin aztán keresztülmentem. (Vagy a jó énrajtam? A fene se tudja).

Szóval úgy történt (és ez tutira nyolcvannyolcban volt), hogy unatkoztam otthon a Hédi néni hagyatékában egyedül, és úgy döntöttem, kimegyek én is a Hősök terére, ahol ma nagygyűlés és tiltakozás van a romániai falurombolások ellen. Elég sokat olvastam én akkoriban, mert mindig érdekelt a politika, és nagyon utáltam a Kárpátok suszterének, a leírhatatlan nevű Ceaușescunak a pofázmányát meg mindent, amit tudtam róla. Hatalmas tömeg volt ott, és lelkesítően együtt gondolkodott, már amennyire a tömeg, mint olyan, tud gondolkodni. Mert nem tud, csak érezni, márpedig az érzelmet befolyásolni lehet, ezt megtanultam én a Kádár uralma alatt is, amikor olyanok lelkesedtek a fatökű pártvezérért, akik később minden szart a nyakába löttyintettek volna. Mázlija volt az öreg esernyőműszerésznek, hogy az utolsó pillanatban feldobta a tappancsait.

Bár lehet, hogy éppen ennek a napnak a fordított várakozása vitte a Kerepesibe (meg persze akik a vállukon cipelték a koporsóját). Most illene megmondani, jó volt-e a Kádár alatt vagy szar. Vagy közepes. De jó volt-e Ferencjóska alatt meg Horthy alatt meg Rákosi alatt? Volt, akinek jó – volt, akinek nem. Ferencjóska alatt tuti jó lehetett egy katolikus arisztokreténnek, Horthy alatt egy katonatisztnek (ha nem zsidó vagy fél zsidó volt), Rákosi alatt egy moszkovitának (ha nem Nagy Imrének hívták). Kádár alatt sokaknak, de messze nem mindenkinek. Nekem jó volt, volt munkám, lett lakásom (persze nem Kádár Jánosnak, hanem Hédi néninek köszönhettem, és volt felesége – na, ezt meg a magam hülyeségének köszönhettem. Meg a piának, a kibaszott életbe). Mert Krisztit úgy ismertem meg, hogy lementem egyedül, én marha, a Vakegér nevű diszkó kocsmába, és Unicum(oka)t rendeltem. Többet, egymás után. Az ötödik feles felhajtása után láttam meg a seggét. Táncolt, testhezálló, fémes csillogású nadrágban. Csak úgy magának a tömegben. Én nem bírtam ezt a diszkótáncot, mindenki ugrál összevissza, jó, némelyik ritmusra is lépked minden tánctudás nélkül és közben zaj van, rettenetes, fülsiketítő zaj, dübörgés. Egy-két generáció, és mindenki süket lesz. Meg vak is a diszkó fényektől, lézervillogásoktól.

Na, szóval Kriszti. Áramvonalas csajszi volt. Úgy táncolt, háttal nekem, hogy fantasztikus vágyakat keltett a formás seggének hullámzása. Bámultam, kigúvadt szemmel. Szerettem volna, ha hátrafordul egy pillanatra, hogy megnézzem, elölről is annyira dögös-e, de nem, ő csak riszált, smirglizett a gömbölyű seggével, esküszöm, ott helyben felállt tőle a farkam. Gyorsan kifizettem a hat unikumot (mert közben ittam még egyet), és kicsit dülöngélve elindultam kifelé. De persze úgy, hogy közben elmenjek a csaj mellett. Elölről se volt akármilyen. Kivágott blúza káprázatos dekoltázst mutatott, ilyen nőkért döglenek a férfiak. (Én meg kis híján beledöglöttem.)

Volt már bennem annyi nyomás, hogy nem álltam meg szó nélkül, s ahogy elsuhantam (döcögtem) mellette, odasúgtam:
– Gyönyörű segged van, kicsi! Tudnék veled mit kezdeni, ha eljönnél az Ifjúmunkás utca nyolcba. Második emelet. – Nem hagyta abba a smirglit, ropta tovább, és rám nézett azzal a tüzes fekete szemével.
– Mi van a névtábládon? – és rázta.
– Trunk.
– Hát, nem nagy baj. Oké!
Csókot fújtam neki összezárt ujjaimmal, és kimentem a friss levegőre. Sötét volt már, a metró lejárója előtt kavarogtak a népek. Hétköznap volt, s ilyenkor mindig összejön a tömeg.

Lent az alagútban kicsit magamhoz tértem. A szerelvény éppen beállt, futva igyekeztem előre.

Amikor elhangzott a „Záródnak az ajtók!” kiáltás, éppen csak be tudtam ugrani a kocsiba. Nem ültem le, megkapaszkodtam a csúszkáló fogantyúban, s vele együtt billegtem a Pöttyösig. A jótékony szeptemberi szellő végképp kijózanított, szidtam magam a faszságom miatt, minek kellett leszólítanom azt a szőke kurvát a fekete szemével, és dúdoltam aztán: ne nézzen így énrám a fekete szemével. Honnan a francból jött most belém ez a régi sláger, és kitől hallottam, hogy így megragadt? Ezt nem szabad (Ez már megint a nóta volt).

Köves József

Föl a másodikra, és ruhástul rázúdultam a nagy franciaágyra, amit Hédi nénitől örököltem minden mással együtt. Kicsit elszunyáltam, izé, nem is kicsit, mert zavarosakat álmodtam összevissza, egyszer egy pillanatra fel is ébredtem a saját hortyogásomra, aztán megint vissza. Fölriadtam, amikor megszólalt a kapucsengő: ki a faszom csirreg itt éjnek idején? De ránéztem az órámra, és még nem volt tizenegy sem. – Ki vagy? – Kriszti. Te hívtál, nem?

Azt hittem, már megint álmodom. Kinéztem a franciaerkélyről, hát ő volt az, a jóseggű csaj a Vakegér nevű diszkókocsmából.

Köves József: Hajlékony hajléktalan
K.u.K Kiadó, Budapest, 2019